Pécsi Sándor: MERÜLŐ SATURNUS ÉNEKE A HATÁRTALANRÓL

A legitimisták a mai Magyarországon valami titkos társaságot alakítanak, és sajnos erős a befolyásuk: nemrég részt vettem egy tiltakozó tüntetésen, mert ez a polip átkeresztelte a Petőfi Sándor Laktanyát Mária Terézia Laktanyára. Ez megtörténhetett: sajnos benne visszhangzik Hamvas yahoo-zása a harmincas évekből.
Weöres Sándor A teljesség felé című filozófiai prózakölteményét tanítómesterének, a „nevezetes névtelen” Hamvas Bélának ajánlja, kitől a legtöbb útmutatást kapta, bevezetést az őstudás egységes létszemléletébe, beavatást a nagy titkok kapujában. „Ő teremtett bennem harmóniát” – írja az 1945-ben megjelent kis kötet előszavában.
Sajnos ennyi év után is megkerülhetetlen egy igen kényes problémagubanc, amit azért lenne érdemes kibontanunk, mert itt nemcsak Hamvasról és Weöresről van szó, de nemzeti sorskérdéseket érint. Volt egyszer egy nagy lelki barátság a harmincas-negyvenes években, mely 1946-ban, Ami néni színrelépésével egy időben (de nem amiatt) hirtelen megszakad, és már soha helyre nem áll. A két életpálya különvált, és ez szerintünk nem személyes súrlódás, inkább karmikus szükségszerűség volt.
Hamvas lírai esszéiben Arany János tiszta, élvezetes irodalmi magyar nyelvével festi meg azt a gondolatvilágot, mit René Guénon nehéz-komor, németes filozófusnyelven fogalmaz az őstradíció egységéről, közös gyökeréről, arról, hogy a téridőben távoli civilizációk bölcseleti rendszereinek alapfogalmai egymásnak megfeleltethetők, mint Herman Hesse Üveggyöngyjátékában az üveggolyók. Mintha minden magas kultúra Platón elmerült Atlantiszáról származna, a boldog, békés aranykorból. Radzsasz, tapasz, dharma, karma, tao, logosz: szavak, fogalmak, melyek értelmezése könyvtárakat tölt meg. A specialista tibetológus, sinológus, egyiptológus csak saját szakterületéről nyilatkozhat, de a hétpróbás beavatott pont arról beszél, ami ezeket a távoli vidékeket láthatatlan, földalatti micéliumokként köti össze. Hamvas főművében, a Scientia sacrában Guénon nyomán egységes keretrendszerbe foglalja a régi egyiptomiaktól a középkori alkimistákig a vallásokat, bölcseleti rendszereket és spirituális gyakorlatokat, melyek végcélja minden estben az abszolút megvilágosodás.
Az emberiség ősi szent könyvei mindig az analógiák nyelvén szólnak. Szó szerint értelmezni őket szentstégtörés. Van-e szebb mese, mint a bűnbeesés története? Az almafa, a kígyó és ősszüléink bábjátéka az ember öntudatra ébredésének ősdrámáját mondja el: kivettettünk a boldog butaság paradicsomából, sajátmagunk vagyunk felelősek a sorsunkért, élni kell, küszködni kell, minden tettnek, szónak most már súlya van.
Egyetlen könyv egyetlen történetében is eltévedhetünk, de a beavatott a babiloni könyvtárban is megtalálja az elfelejtett varázsmondatot.
A nagy költők, mint Weöres, ösztönösen érzik ezt az archaikus képnyelvet. Ady Illés szekerén versének döbbenetes pszichedelikus hatása bizonyítja, hogy ez az analógiás képvilág működik. Az Illéséhez hasonló a sumer Etana égberagadtatása, vagy a magyar népi hiedelemkörben Göncöl táltos története, ki rozoga szekerével a földi sárból az égbe repül a Tejúton, és törött kocsirudas szekere csillagképpé válik. Weöres verseiben is rozoga taligák robognak, égig érő lajtorján lépnek a lelkek, tündérek táncolnak: a költő tudatosan komponálja verseibe nemcsak a szent könyvek analógiás képvilágát, de a magyar népdalok, mesék szimbólumait, szóképeit is, mint Bartók és Kodály a népzenét.
Hamvasnak viszont semmi affinitása nincs a magyar népi kultúrához, és véleményünk szerint ez a legfontosabb törésvonal a két géniusz között.
Talán ezért nem védte meg Hamvast se Illyés, se Kodály a háború utáni nehéz időkben? Nem érezték a láthatatlan micéliumokat?
Az esztétaíró, ki oly meggyőző erővel ír a perui mocsika kerámiákról, miért nem veszi észre a székely kapuban az ősnapkeleti csodakaput, a reinkarnáció átjáróját?
Kodály a magyar népzenét csodakútnak nevezi. Szomorú anekdota, hogy egyszer egy magas politikustól, talán Aponyitól, kisebb összeg állami támogatást kértek Bartókkal a népdalgyűjtéseikre, de a politikus gróf visszakérdezett: „Ugyan már kérem, mi érdekeset találnak ezen a parasztzenén?”
Weöres számára csodakút a népköltészet, olyan természetességgel használja ősképeit, és jambikus lüktetését, mint egy faragó tudóspásztor. Hiába nevelték úrifiúnak kisgyermek korában, és kijárta a tizenhárom iskolát a garabonciás deák, minden betűje és sora a vasmegyei kis szülőfaluja, Csönge földjéből kel ki, mint valami vadvirág. Vásári bábjátékok, búcsúk, csárdák jellegzetes népi humora teszi olyan meghitté ezt a költészetet; legnépszerűbb verseit nézve, bizony nem lehet urbánusnak nevezni. A Száncsengő, a Tündér, a Galagonya magyar népdalok a legjavából, mint Petőfi csárdadalai, Sinka balladái.
1946-ban, Ami nénivel közösen római ösztöndíjat kapnak, akárcsak Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes. Nagy kitüntetés volt ez azokban a nehéz időkben, melynek kiharcolásához Kerényi Károly klasszikafilológusnak, a legendás Sziget kör alapítójának is befolyása volt. A mester megkérdezte a fiatal költőt:
– Hogy tetszik magának, Sándor, ez a Róma?
– Bizony Csöngén a legutolsó pajta is szebb, mint itten ezek a paloták!
Kerényi ezen igen megharagudott.
Aztán ott voltak Lucifer ügynökei is: Karinthy Ferenc és Déry Tibor napokig győzködték „Sanyikát”, hogy okvetlenül be kellene lépnie a Magyar Kommunista Pártba. Sajnos ezidőben Hamvas megtette ezt a szomorú, hazaáruló lépést, de Weöres nem: minden reggel más kifogással állt elő; hol tibeti szerzetes, hol cowboy, vagy világutazó ambícióira hivatkozva tagadta meg. Aztán végül békén hagyták a beszervezhetetlen kispolgári csökevényt.
Abban ugye már megegyeztünk, hogy Weöres alapjában népi költő – annak ellenére, hogy formálisan nem tartozott a Németh László által 1929-ben megalapított népi írók mozgalmához. Néki nem kellett falukutatóként elemezni a magyar falut, ismert személyesen minden fűszálat és kutyatejvirágot. Hamvas viszont alapjában urbánus és kozmopolita beállítottságú, aki mégis szereti a vidéki hangulatokat, a természetet, a kirándulást, a kertészkedést. Több helyen említi, mennyire jó a nehéz fizikai munka a természetben, ez igazi brahman attitűd, mert egy brahman nem a földtől irtózik, hanem az üzleteléstől és a háborútól.
Weöres is brahman volt, metafizikus filozófiaverseit lehetetlen népiesnek vagy urbánusnak neveznünk, ilyen magasságokban már olyan ritka a levegő, nincsenek huszita szekértáborok. Tudjuk, már rég idejétmúltak ezek a kategóriák, már akkor is azok voltak, amikor még használták a múlt rendszerben, században és évezredben, az elmúlt világkorszakban, a Halak jegyében. Immár okosabb világ van, a telefonunk, televíziónk, mosogatógépünk is okos, a mesterséges intelligencia korába léptünk, és igen szomorú jelenség: költészet, filozófia és vallás is egyre inkább az okos élet perifériájára szorul; idejétmúlt gondolkodás- és viselkedésformákká válnak.
Láttam Amszterdamban, tíz esztendeje egy gótikus templomcsarnokot átalakítva áruházzá! Tolták a vevők a bevásárló kocsikat. Mélyszomorú, merülő szaturnuszi ólomhangulatot éreztem: hová száll innen fohász, merre van a vészkijárat a teljesség felé? Szaturnusz latin főisten, ki atyjától, az idő istenétől, Uranosztól, kit a görögök Kronosznak hívnak, úgy kaparintotta meg az univerzum legmagasabb hivatalos pozícióját, hogy egy sarlóval kiherélte, azaz kasztrálta őt. Gondoljunk a híres Goya-festményre: Szaturnusz fölfalja gyermekeit. Jóslat volt, hogy fia fogja letaszítani a mindenséguralomról, inkább fölfalta őket, de a kis Zeuszt kosárba rejtve sikerült szülőanyjának megmenteni.
Weöres 1968-ban írta elégikus hangú opus magnumát, a Merülő Saturnust, T.S. Eliot, a nagy angol modern és mégis tradicionalista költő emlékének ajánlva:
„Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete.
Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta – bolond! –, és okosabb papokat válogattak: később a királyt, a védő védtelent, és kardos királyokat fogadtak: aztán a bölcset, hiszen van tudósunk elegendő...”
Merülő Saturnus itt a világrend, a tekintély fölbomlását, a káosztársadalom szanszára-örvénylését jelenti szerintünk, de még rengeteg más értelmezést is találhatunk. Asztrológiait, alkímiait: Szaturnusz baljós bolygó, féme az ólom, mérgező, nehéz puskagolyóanyag, de az aranycsináláshoz elengedhetetlen. A vers bölcsen nem hangsúlyozza, most a nyugati kapitalizmus, vagy az akkori szocializmus; a helyszín az egész glóbusz. Az érzékeny Weöres, ki sokat utazhatott – sztárköltő volt – a vasfüggönyön túlra, úgy komponálta a tág horizontú panorámakölteményt, hogy mindkét világrendszerre ráillik a kép. A vers utolsó soraiban a szakadék felé rohanó vonat képe az egész emberi civilizációt jelenti, mely elfordult a teljességtől, elfelejtette az őstudást, a dharmát, a taot, a logoszt, és szükségszerű, hogy széthulljon.
A teljesség felé című prózakölteménye 1945-ben jelent meg nyomtatásban. Bevezető soraiban Hamvasnak mond köszönetet, mert „ő teremtett bennem harmóniát”, de mi úgy képzeljük, ekkor már Weöres magától is igen járatos lehetett a keleti miszticizmusban és spirituális rendszerekben. Az idősebb Hamvas talán csak összefüggésekbe rendezhette a szintén nagyon művelt költő ismereteit. Weöres ifjúkorában elnyeri a Baumgarten-díjat (amit József Attila Babits jóvoltából sajnos nem kapott meg...), a tetemes összegből távolkeleti hajóútra megy, élményeket szerez a sztúpák és pagodák csudavilágából. A költő már gyermekfejjel találkozott a teozófia és antropozófia okkult tanításaival, Csöngén is működött ilyen baráti kör, Hamvas eszméi már jól fölszántott földbe hullottak. A teljesség felé tiszta panteizmus, vade me cum, füveskönyv, boldogságrecept, parainézis, keleti szent könyvek, leginkább a Tao Te King reflexiója. A költő egy buddhista szerzetes rezignált derűjével szemléli a világot, és ez a világ a legkisebb részletében is nagyon szép. Szeretetre méltó. Olvasva, különös mindent-tudás- mindent-értés érzete fog el minket, mert ezek az igazságok a létről, az egzisztenciáról magáról szólnak, és olyan egyszerűek, mint egy évmilliók alatt gömbölyűre koptatott kavics:
„Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése.
Az emberalakban rejlő ős tudás lényegileg mindenkiben azonos, érvénye teljes. Az ős tudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló.
*
Önmagad beutazása: a mindenség beutazása.
*
A menny, pokol, tisztítótűz nem csak halál utáni állapot: mindenki viseli valamelyiket, akár holt, akár élő.
*
Az ember, akit jönni-menni látsz: zárt, egyéni; s az emberalkat legmélyebb rétege nem zárt, nem egyéni, mindennel összefüggő, azonos a minden alakzat mélyénrejlő egyetlen létezéssel.
*
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.“
A fenti sorokat akár Hamvas is írhatta volna, de mégis mennyivel barátságosabb hangon szólítja meg az olvasót a költő, mint mestere, a „magyar Hüperion”. Nem fenyeget, nem ítélkezik, nem minősít, egy katicabogarat meg nem bántana, nemhogy egész embercsoportokat. Hamvas kategorikus, tapintatlan szóhasználata leginkább Nietzschére emlékeztet minket: a Szókratész előtti kor mágikus hangja. Nem bizonyít, nem argumentál, hanem kinyilatkoztat az ősi szent könyvek megingathatatlanságával. Ebben a tónusban van egészen különös pszichedelikus hatása.
Pap Gábor művészettörténész bírálta meg először a nyolcvanas években egyre erősödő Hamvas-kultuszt. „Vigyázzunk – mondta –, egy szabályos magyargyűlölő!” Mire alapozta a súlyos vádat? A magyar Hüperion (1936) és Az öt géniusz (1948) című esszé vállalhatatlan mondataira:
“Éppen ezért ezen a földön az igazi katasztrófákat nem az idegen hatalmak túlsúlya okozta nagy veszélyek idején, hanem kivétel nélkül mindig az itt élő emberek árulása egymás ellen. Dühödt szembenállás nem elsősorban kiváltságokért, vagy életmentésből, vagy vagyonért, hanem merő testvérgyűlöletből. Ez a testvérharc nem hasonlít semmiféle ismert és leírt népharchoz, nemzetnek nemzet ellen érzett gyűlöletéhez, faji, vagy osztály- vagy vallási harchoz. Olyasvalami ez, aminek semmiféle külső és történeti és társadalmi indoklása nincs, és már csak azért sincs, mert a magyar nép benső és külső története is csak ebből a gyűlölködésből érthető. Mintha a nép sorsa ennek a harcnak realizálása lenne. Mindez a lélek elemei egymás ellen való dühöngésének, rendezetlenségének és a feldúltságnak a következménye, hogy gyűlöld felebarátodat teljes erődből. Mert az itt élő ember legelső mozdulata a magyarral szemben az elutasítás és a negatívum és a nem. Mert főbenjáró bűncselekmény, hogy egyéni előnyökért saját népét kiadja, még ha az ilyen jelenségtömeges is, még ha nem is nyerhet bocsánatot, de a pokolkategóriákban mégis valahol szerepel, és mint végső abszurd aktus érthető. Viszont, hogy kiirtsa sajátját merő bőszült tehetetlenségből, hogy letépjen magáról minden testvért és az ínségbe és börtönbe hajítsa minden haszon és előny nélkül, ez olyan határeset, amely csak, mint őrület valamely eddig ismert alakja érthető meg.”
Nézzünk a tükörbe, én nem ilyennek látom magam, sem szüleimet, nagyszüleimet, barátaimat. Kikérem magamnak ezt a megvető hangot. Hamvas a pimaszságban néha odáig merészkedik, hogy magának Bartók Bélának zongoraleckét ad: egy írásában szemére veti, hogy „ütőhangszernek használja a zongorát”. Bartók „tiszta forrásnak”, Kodály „csodakútnak” nevezi a magyar népzenét, Hamvas ezzel ellentétben, René Guénon nyomán az egész népi kultúrát elkorcsosulásnak tartja, visszasüllyedésnek az aranykori, elíziumi, atlantiszi tökéletességből. Ez elmélet szerint az egyszerű nem ősgyökér, tiszta forrás, hanem egy magasrendű, civilizáltabb állapotból való nivellálódás.
Kik vagyunk mi, visszasüllyedt, üstfoltozó macskadrótosok, hogy ekkora tudományos kérdésekben állást foglaljunk? De(!) engedtessék meg nékünk, hogy Kodály Zoltán és Bartók Béla népszeretete sokkal közelebb álljon szívünkhöz, mint Hamvas megvető tömegemberezése.
A magyar Hüperion Hölderlin remekművének, a Hüperion című levélregénynek modorában íródott publicisztikai iromány, mely súlyosan sérti érzékenységünket. Egy nemzet, egy nép, egy nagy család, összetartozunk, egy csónakban evezünk a túlélésért! Engem nem érdekel, mi a vallásod – mert sok ateista sokkal jobb keresztény sok püspöknél –; nem érdekel, milyen autód van és mi a diplomád, de ha az én édesanyámról ilyeneket mondasz, amiket itten ezekben a könyvekben olvashatunk, A magyar Hüperionban és Az öt géniuszban, akkor bocsika, de nem leszünk jó barátok!
A magyar Hüperion egyik leggyakoribb jelzője a „yahoo”, mellyel magyar embertípusokat, költőket, dzsentriket, királyokat illet. Az angol szó utalás Jonathan Swift Guliverjére: a Nyihahák országában a nyihahák alsóbbrendű állatember rabszolgáikat nevezik yahoo-nak. Tudatlan, érzéketlen ösztönlény, akit a nyihahák ketrecben tartanak. A magyar yahoo-nép? Ez a toposz sajnos túlságosan is visszaköszön a kortárs „sikeres” irodalomban, színház-, film- és képzőművészetben. Krasznahorkaitól Pintér Béláig és Bukta Imréig, az egész kortárs művészeti spektrumon szinte szó szerint visszhangzik A magyar Hüperion yahoo-zása.
Jókai émelyítő, Petőfi fellengzős, Munkácsy cigány giccsfestő, és mi mind yahoo-k vagyunk? Ki hatalmazta föl Hamvast ezekre borzalmas általánosításokra és elfogult ítéletekre? Ezzel magának is nagyot ártott, a háború után is viselte szalonképtelen yahoo-zásának következményeit, hiszen még a hatvanas években sem sikerült visszakerülnie a hivatalos irodalmi életbe. Aczél György még Németh Lászlónak, a Kisebbségben szerzőjének, és Erdélyi Józsefnek, a Solymosi Eszter vére című költemény írójának(!) is megkegyelmezett azokban a konszolidációs időkben. Csak egy telefon elég lett volna megszabadulni a nyomasztó, raktárosi yahoo-munkától Tiszapalkonyán. Weöres akkor már szupersztár, de a tanítvány nem hívta föl Aczélt mestere érdekében. Maradt a tömegszállás.
Aztán a hatvanas években a mesternek akadt új tanítványa: az ifjú László András, az „ultra-dextro-konzervatív” filozófus. Róla csak ennyit: katedráról hirdeti, hogy Haynaunak igaza volt, amiért felakaszttatta az aradi tizenhárom vértanút! Legitimista őrült, ilyen durvát még Rákosi, Szállasi sem mondott.
A legitimisták a mai Magyarországon valami titkos társaságot alakítanak, és sajnos erős a befolyásuk: nemrég részt vettem egy tiltakozó tüntetésen, mert ez a polip átkeresztelte a Petőfi Sándor Laktanyát Mária Terézia Laktanyára. Ez megtörténhetett: sajnos benne visszhangzik Hamvas yahoo-zása a harmincas évekből.
Van olyan szembetegség, hogy a távoli tárgyakat borotvaélesen, de a közeliket homályosan látjuk. Cézárokról, istenekről gyakran könnyeb véleményt formálni, mint közvetlen életvilágunkról. A távolba néző Hamvas a lírai esszé nagymestere, midőn ókori, középkori, távolkeleti témákról ír, az nagyon érdekes és élvezetes olvasmány. A Patmosz, a Babérliget könyv, a Láthatatlan történet, a Mágia szútra esszéi az én generációm számára felejthetetlen és értékes olvasmányélmények, melyek igen nagy szerepet töltöttek be a kommunista rendszerből hozott, a csapnivaló oktatási rendszerből fakadó, klasszikus műveltséghiányunk gyorstalpaló befoltozgatásában. Ez önmagában már igen komoly fegyvertény Hamvas mellett.
A Stonehenge köveiről, Brueghel festészetéről, perui kerámiákról, ha ír, betűi életre kelnek, látom, mint egy Petőfi verset, de regényei nagyságrenddel gyengébb teljesítményt nyújtanak, mint lírai esszéi. Karakteri krix-krax firkarajzok, néhány odavetett vonal nem kel életre. Talán a Karneválból Hopi Lőrinc alakját el tudom képzelni, de a Hamvas regényekben csak X-ek meg Y-ok vannak, életnélküli szalmafigurák. Általában az emberekről nincs nagy véleménye, akár a magyarokról, akik yahoo-k.
A szatíra csalóka műfaj, a gúny fölényre csábít, emberszeretet nélkül nincsen vitális próza. Elolvashatod az Ördöngösöket, a Szilvesztert, de el nem tudod mondani, miről szólnak, ha száz aranyat adok, akkor sem. Az ok: az elnagyolt emberábrázolás, a lineáris történetvezetés felbomlása és a lélektani érdektelenség, mely Joyce-t is olyan nehezen olvashatóvá teszi.
Az menjen prózaírónak, akit nagyon érdekelnek az emberek problémái, az életük; Németh László ilyen, minden alakjára ráismerek. Égető Eszter, Égető Lőrinc, Kertész Ágnes, Takaró Sándor, Kárász Nelli: élnek, a Németh László regényekben saját életünkre, közeli sorstársainkra ismerünk.
Prózaíró tárgyilagos legyen, de a költő lehet önimádó, sértett-sértegető; egy költőnél ez megengedett, sőt szinte elvárás, mint festőnél a bohémség. A lírai esszé köztes terület, a Teljesség felét prózaköltészetnek, de Hamvas esszéit tudományos igényű, lírai prózának nevezném.
Petőfi azt a feladatot adta a XIX. Század költőinek, hogy lángoszlopként vezessék a pusztában a népet, az új világ, Kánaán felé. A XX. század költőit a modern tudatipar teljesen kifüstölte ebből a szerepkörből, mégis csodák csodája, vannak még sztárköltők a háború után is. Weöres Sándor a legnagyobb szupersztár ebben a szakmában, célközönsége mindenki, az egész magyar civilizáció. Óvodás gyerekek éneklik verseit, melyek népdalok, de súlyos ontológiai kérdéseket feszegetnek, hol naiv, hol ironikus hangon. A Kaláka zenekar nagyon szépen megzenésítette A teljesség felét.
Ének a határtalanról című remekműve gyermekdal, mely a kozmikus tudat kérdését veti föl. Mi ez az egész, én ki vagyok, hogy kerültem ide? A reinkarnációról szól ez a csodálatos vers, tárgya a tudat maga, mely mindenütt jelen van, az atomokban és kövekben is:
Amikor még senki se voltam,
fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.
Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.
És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk.
A semmi, a senki, a tiszta üresség (dukha, apeiron) először fénnyé válik, a fény vízzé, a víz kővé, aztán lánggá lesz, a durva anyag életre kel, és az élet öntudatra ébred. Ezt a verset nevezem én a költészet mágiájának! Évmilliárdok kozmikus drámáját egy kis naiv népies gyerekdalba beleénekelni, ez a sűrítés mester-opusa, nem Goethe bűvészinasa alkotta, hanem a magiszter maga!
A zenbuddhista filozófusok azt tanítják, hogy még a kőnek is van Buddha-természete! A japán kertművészetben hangsúlyt kap a nyers kő.
Fritjof Capra fizikus, A fizika taója című könyvében arról ír, hogy a kvantumfizika bizarr jelenségei és felfoghatatlan fogalmai, mint Hesse Üveggyöngyjátékában az üveggyöngyök, megfeleltethetők a buddhizmus és a taoizmus fogalmainak. Valami ehhez hasonló üveggyöngyjátékot művel Pap Gábor művészettörténész az úgynevezett asztrál-mitológiai keretrendszer alkalmazásával, művek elemzéséhez. Capra és Pap professzor úr üveggyöngy-megfeleltetései nem önkényesek, igenis nagyon megalapozottak és évezredes talányokra világítanak rá; szellemes, szabad és eredeti módszer, de aki erre adja az életét, automatikusan kijelentkezik az akadémiai tudóstársadalomból. Ez a kiátkozottság áldozat, melyet tisztelnünk kell.
Olyan fizikai jelenségek, mint a részecskék szuperpozíciója, a fény kettős, hullám- és részecsketermészete, a Heisenberg-féle határozatlaság elv, a vákuumban keletkező virtuális részecskék, Schrödinger macskájának paradoxon gondolatkísérlete... mind megfeleltethetőek keleti vallási képzeteknek. Capra arról szól könyvében, hogy az atomok méretének világában már nem működik az Arisztotelész-féle logika keretrendszere, nem igaz a tétel, hogy egy állítás igaz vagy hamis, mert az egész Univerzum a bizonytalanságban, a végtelen indeterminizmusban oszcillál.
Weöres Sándor fordításában a Tao Te King első verse imígyen szól:
Az út, mely szóba fogható
Nem az öröktől való;
A szó, mely rája mondható,
Nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
Ha neve van… minden dolgok anyja.
A Heisenberg határozatlansági tétele azt mondja – ez az egyik legáltalánosabb természeti törvény –, hogy egy repülő részecske téridő koordinátáit és mozgásállapotát, sebességét elvileg képtelenség egyszerre, egyidőben abszolút pontossággal meghatározni. A Tao Te King első verse épp ezt a kozmikus bizonytalanságot fejezi ki. Az ókori, kínai púpos könyvtáros nyilván nem elektronmikroszkópok mérési adataiból jutott a kozmikus indeterminizmus fölismerésére, hanem a tudat belső szemléletéből, vagy talán csak egyszerűen a természet megfigyeléséből.
Nagyon jó meditációs tárgy egy víztükör fényjátékának szemlélése. Lao-ce tanítása és az atomok mikrokozmosza ott csillog az Ének a határtalanról című versben. Könnyű, elegáns kis dalocska, úgy lebeg az időben, mint egy virágszirom, de galaxisok, fekete lyukak roppant súlyát viszi, együtt oszcillál a határtalannal, merülő Szaturnusz utolsó csillagnapjainak virágszirma: ráolvasás, mantra, varázsige, mint az Ohm Mani Padme Hum.
Úgy tudom, a tudat fogalmára nincsen tudományos-filozófiai definíció, csak megközelítések. A vallásos emberek azt mondják, a lélek Istentől ered, a materialisták azt, hogy a tudat nem más, mint a központi idegrendszer biokémiai, és fiziológiai működése, mely az agy elpusztulásával szükségszerűen megszűnik.
Roger Penrose angol matematikus szerint a tudat egy kvantumjelenség az idegsejtjeinkben, ebből a bizonyos határozatlansági relációból fakadó kvantumbizonytalanság; oszcilláció a minden és a semmi, igen és nem között. Penrose elmélete valamiféle híd az idealista és a materialista tudatértelmezés közt, hiszen a hullámfüggvény szerint a részecskék részben az imaginárius mezőben oszcillálnak. Azt Penrose sem mondja meg, hogy ki az az „én”, csak annyit állít, hogy kvantumjelenségek teremtik meg a lélek belső szabadságához szükséges határozatlansági mezőt.
De mi köze ennek Weöres Sándor költészetéhez?
A modern költő kíváncsi természetű. József Attila A kozmosz éneke című remekmű szonettkoszorújában távolodó csillagrendszerekről ír, tehát aktuális csillagászati ismerteket sző a versébe. Juhász Ferenc költői világa az elektronmikroszkópok és rádiótávcsövek horizontján is túl tekint.
Weöres A jövendő költészete című remekművét Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete című hatalmas hatású munkájába is beszerkesztette, példázva azt, hogy humán és reál műveltség egymással komplementer kapcsolatban áll:
Kristály-angyal-zene! szűz régiód adósa a harci korszakok tűntén vesztes szavam – ámbár az átfutó csaták ponyváiban hevítőbb volt a bor, illatosabb a rózsa, az ideiglenes, a formátlan, a kósza, folyton-új és folyton-hasztalan helyett fordul feléd a szó-habok hajósa, változó céljait elhagyva, égi rend mozgassa, szerelem tiszta harmóniája, melyben nincs láz-lökés, nyugalmasan teremt, míg imádottjain felragyog glóriája, ő maga megfakul, fülében pőre csend, szemében angyalok szent geometriája.
Az „angyalok szent geometriájá”-t könnyebb megfejtenünk, mint az Ének a határtalanrólt, mert nem kell Kínába röpülnünk. Gótikus templomban vagyunk, szent geometriával faragott kő mérművek közt festett ólomkazettás üvegablakokon át tódul, hömpölyög be a fényes Középkor drága aranyfénye. Európában vagyunk, a múltban, mert a múlt lélekáhítata a jövendő költészete.
Fölhasznált irodalom:
Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások 1970. Budapest Magvető
Hamvas Béla: A magyar Hüperion 2005. Budapest Medio
Thich Tien-An: Zen Philosophy, Zen Practice 1975. Berkeley CA, Dharma Publishing
René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei 2021. Köröstárkány-Balatonfőkajár, Kárpátia Stúdió
Fritjof Capra: A fizika taója 1990. Tercium Budapest
Commentaires