top of page

Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (2.)

szilajcsiko

 

 





Kivándorlunk ‒ emigrálunk Németországba


 

Tizenegy éves koromban Sopronból Pestre költöztünk, így megszűnt a németnyelvű televízió és a különóra oktató szerepe. Pedig fontos lett volna, ugyanis az iskolaév végén megszületett a családi döntés, hogy emigrálunk Németországba.


A 60-as években Magyarországon a polgári vagy arisztokrata családból származó embereket osztályidegennek nevezték. Ez azt jelentette, hogy másodrendű állampolgárok voltak. Nagynéném, aki nem ment férjhez, tehát hordta az árulkodó Podmaniczky nevet, nem tudott elhelyezkedni sem etnográfiai doktorátusával, sem később szerzett szociális titkári végzettségével. A háború után először takarítónő volt, utána a soproni vasgyárban dolgozott, majd pincérnő és kávéfőzőnő lett a soproni szívszanatórium büféjében. Édesapám csodálatos módon még elvégezhette Sopronban a bányamérnöki főiskolát, de az edelényi és gánti bányákban sok megaláztatás érte származása és neve miatt. Hogy csak egy példát hozzak fel a sok közül: Gánt bányatelepen egy bányász azzal a megjegyzéssel szórakoztatta kollégáit, hogy: „Úgy fenékbe rúgom ezt a bárót, hogy gróf lesz belőle!” Apám képtelen volt megvédeni magát, de felesége szerencsére harcias menyecske volt, és helyreállította elveszett tekintélyét. Felháborodottan elmondta a történteket a bányász feleségének, aki megbotránkozott férje viselkedésén, és követelte tőle, hogy kérjen bocsánatot főnökétől. –Így teltek hétköznapjaink!


A 60-as években osztályidegeneket nem engedtek nyugati országba utazni. Tehát német nagyszüleim jöttek nyaranta látogatóba Magyarországra. Amikor nagyanyám 1964-ben rákban megbetegedett, orvosi bizonyítvány segítségével mégis megkaptuk az útlevelet és a vízumot. Kint kellett volna maradnunk, hiszen az akkori kommunista Magyarországon kilátástalannak tűnt, hogy nővérem és én egyetemre járhassunk, annak dacára, hogy nagyon jó tanulók voltunk. Édesanyánk akkor még nem tudta rászánni magát erre a nagy lépésre, és két hónap után visszatértünk. Így a következö évben is kiengedtek bennünket, hogy nagymamámat ápolhassuk. Amikor 1966 januárjában meghalt, újra bezárult előttünk a határ.


Ezért nyugdijas nagyapám úgy döntött, hogy évente hat hónapot nálunk fog ezentúl tölteni. Azonban első látogatása alatt kiderült, hogy pankreász rákja van, és csupán három hónapja lehet hátra. Így ez a betegség volt az utolsó alkalom, hogy orvosi bizonyítvánnyal újra kimehessünk Németországba ‒ és kint maradjunk.


Ez a terv engem teljesen elkeserített. Nagynéném pont látogatóban volt Sopronból. Az ő ölében ültem, és sírva, szemrehányó hangon mondtam édesanyámnak, hogy Németországból majd kivisz bennünket Amerikába, tehát még elérhetelenebb távolságba! Az egyetlen vigasz az volt, hogy megígérte, nem egy német iskolába, hanem Burg Kastlba, a Nürnberg közelében fekvő magyar internátusba írat be bennünket.


Július végén érkeztünk Stuttgartba, két héttel késöbb nagypapánk meghalt, ahogy a magyar orvosok megjósolták. Mi pedig maradtunk, nem tértünk vissza Magyarországra.


Szeptemberben kezdődött új életünk egy magyar szigeten, ahova emigránsok százai küldték gyermekeiket a világ minden részéről, hogy megtanuljanak magyarul. Ebben a közegben erősödött meg a tudatunk, hogy magyarok és „igazi” magyarok vagyunk! Ugyanis körülöttünk nyüzsögtek a gyerekek, akik erős akcentussal és hibásan beszélték anyanyelvünket, egymás között angolul, spanyolul, vagy németül társalogtak, annak ellenére, hogy szüleik mindketten magyarok voltak. Akkor fedeztem fel, hogy lehet magyar anyanyelve mindkét szülőnek, gyermekeik mégis annak az országnak a nyelvét beszélik legjobban, ahol élnek. Nővérem és én ahhoz a kevés tanítványhoz tartoztunk, akik magyarországi magyarok lévén, kitűnően ismerték a tanítás nyelvét. Német nyelvtudásom is elegendő volt ahhoz, hogy sikeresen részt vegyek a német nyelvórán.


Akkori magyar szókincsem vetekedett egy felnőtt színvonalával. Apukám halála után (1960) egyre több időt töltöttem nagynénémmel, akivel meg tudtam osztani minden gondolatomat, félelmemet. Ő válaszolt kérdéseimre, beszélgetett velem, mint egy felnőttel, édesanyámmal ellentétben, aki csak mesélt gyermekkori és háborús emlékeiről. Az olvasás is fontos szerepet játszott szókincsem gyors gyarapodásában. Második osztályos koromtól fogva valóságos könyvmollyá váltam. Faltam a könyveket, a mesekönyvek után a „pöttyös” és „csíkos” regényeket. Amikor pedig az összes otthon található ifjúsági könyvet kiolvastam, az egész falat elfoglaló könyvespolcunkról válogattam olvasnivalóimat.


Az olvasás szenvedélye valószínűleg azzal is összefüggött, hogy könyveink között szerepelt több felmenőnk műve: Szász Károly ükapámtól A világirodalom eposzai két kötete, Vargha Gyula dédapám verseskötetei, Podmaniczky Frigyes, nagyapám nagybátyja regényei, valamint Podmaniczky Pál nagyapám német nyelven írt regényei. Ezeket természetesen még nem olvastam, de létük erősen hatott rám. Emlékszem, hogy 6. osztályos koromban Budapesten már „felnőttkönyveket” olvastam, többek között híres zeneszerzők regényesített életrajzát. Kezdődő kamaszkorban lévén, különösen szerelmi életük iránt érdekeklődtem.


Az olvasás szenvedélyével kéz a kézben járt az írás szeretete. Élvezetté váltak a fogalmazások, a házifeladatként kapott és a dolgozatként írtak egyaránt, mert alkalmat adtak arra, hogy írásban is kifejezzek engem foglalkoztató komoly gondolatokat. Így például egy a negyedik osztályban írt fogalmazásban be tudtam számolni édesapám temetéséről. Ugyanis annak idején, 6 évesen, még nem fogtam fel, mit jelent a halál, miért sírnak a hozzátartozók, s értetlenül súgtam óvónénimnek, hogy nem sikerül síró édesanyámat megvigasztalnom ‒ idéztem fel a temetés emlékét a későbbi dolgozatomban.


Hatodik osztályos koromra tudatosodott bennem, hogy imádok hangulatot teremteni és történeteket kitalálni. Minden fogalmazásomra ötöst és annyi dicséretet kaptam, hogy már-már regényírónőnek álmodtam magam! A verseket is lelkesen tanultam, és nagymamám halála után elkezdtem verset írni. Az édesapám halála óta eltelt négy év alatt pedig megértettem, hogy a halál végleges elválást jelent, ami égő hiányérzetet és a védtelenség érzését tudja kiváltani. Nagyanyám halálának híre ‒ 1966 januárjában ‒ ezért már erős hatást gyakorolt rám. De nemcsak mély szomorúságot éreztem, hanem lázadozni is kezdtem. Ha igazán van „jó Isten”, akkor miért hagyta évekig szenvedni és maghalni őt? Ezt hajtogattam, és kijelentettem, hogy nem hiszek Istenben. Első versem, amit egy éjszaka a sőtét szobában jegyeztem le, a halálról szólt. Ettöl kezdve biztos voltam, hogy ezentúl verseket fogok írni és valamikor költőnő is lesz belőlem.


Anyukánk ígérete, hogy Németországban a Burg Kastl-i magyar iskolába járunk, nem vonta kétségbe ezeket az ábrándokat. Sokat hallottunk vidám internátusi élményeiről, így félelem nélkül kezdtük el a magunk internátusi életét, távol édesanyánktól. Sőt egyféle kalandvágy ébredt fel bennünk, hogy a hajdani vidám csínyeit mi is elkövessük! Jól éreztük magunkat! Az élet egy nagy magyar közösségben sok más örömöt is tartogatott számunkra. A gimnázium kórusa és néptánccsoportja évente egyszer külföldi turnéra indult. Olyan városokba kaptak meghívót, ahol sok magyar emigráns élt. Nővéremmel azonnal beléptünk az énekkarba, és így már novemberben részt vehettünk a belgiumi és hollandiai körúton. Máig is felejthetetlen számomra a vidám buszutazás, az izgalmas, feszült várakozás a színpadon, mielőtt szétválik a függöny. Még ma is meghatódva énekelem Kodály Zoltán Esti dalát: „Erdőszélén estéledtem”, amit a kastli kórusnak írt. Kodályt már otthon ismertem a televízióból, így nagy hatást tett rám, hogy ő nemcsak ismerte, de támogatta is a mi németországi magyar kórusunkat. A kastli néptánccsoport kapcsán fedeztem fel a magyar népitáncok páratlan ritmikai lüktetését, amiben a magyar lélek sajátosságát véltem felismerni. Egyszer egy népitáncversenyen is részt vettünk, és a bajor, holland, breton csoportok lassú, unalmas körtáncaihoz mérten csak az orosz táncok tetszettek majdnem annyira, mint a mi ritmusos, életteli, kurjongató csárdásaink.



 

Következik két nap múlva:


3. Magyar diák egy német gimnáziumban


 

 

Előző fejezet:


215 megtekintés

1 Comment


nyemezaz
Jun 03, 2024

Továbbra is nagyon hangulatos olvasnivaló..

:-)

Like
legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
Blogos rovatok
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page