Podmaniczky Katinka: MAGYARNAK MARADNI – Hogy őriztem meg anyanyelvemet idegen nyelvi környezetben (1.)

Anyanyelv? „Apanyelv”?

Az anyanyelv és a nemzettudat fogalma számomra gyermekkorom óta nem voltak egyértelműek. Ha az anyanyelv szó valóban az anya nyelvét jelentené, nekem németül kellett volna beszélnem, mivel édesanyánk német anyanyelvű „Donausschwab” család sarja volt. Nem csoda, hiszen Apatinban, az 1748 óta németnyelvü Duna menti kisvárosban született, ahol a német „Bürgerschule” után szerbül kellett megtanulnia. Magyarul csak édesapja kivánságára, a 16. életévétől kezdett tanulni, a budapesti Bármadas Gimnáziumban. Jó nyelvérzéke lévén, pár évvel később, habár enyhe német akcentussal, de már hibátlanul beszélt magyarul, és magyar férfihez ment feleségül. A nácikorszak után a német nyelv rossz emlékeket idézett, ezért nővéremmel és velem csak magyarul beszélt. Tehát a mi anyanyelvünk édesapánk nyelve, „apanyelv” volt. És mi, akik félig németek voltunk, magyarnak vallottuk magunkat, hiába hangoztatta édesanyánk, hogy ő német. Nem csoda, hiszen német nagymamánk is, aki négy éves koromig velünk élt, kizárólag magyarul beszélt „mókuskáival”. Német nagyapánk bennünk, gyerekekben szintén színtiszta magyar nagypapa benyomását keltette, bár Németországból jött hozzánk látogatóba. Őt ugyanis 45 évesen, a háború utolsó heteiben besorozták katonának, orosz fogságba került, és onnan négy év után a Vöröskereszt a Stuttgart melletti menekülttáborba szállította, ahol sógornője és családja már '45 óta élt.

Nagymamánkkal ellentétben Nagypapic sokat mesélt nekünk szegedi gimnáziumi éveiről, ahol magyar gimnáziumban érettségizett. Amikor ő 1900-ban megszületett, Apatin Nagymagyarországhoz tartozott. Ezért a német Bürgerschule után magyar gimnáziumban tanult tovább, és szerbül világéletében nem tanult meg. Az ő értékrendszerében a magyar állt közvetlenül a német után. Ezért, noha németnek vallotta magát, nagy súlyt fektetett arra, hogy anyám is megtanuljon folyékonyan magyarul beszélni. Ilyen körülmények között német szó csak akkor hangzott el nálunk, ha szüleim nem akarták, hogy mi gyerekek megértsük, amit mondanak.

A német nyelv csak édesapánk halála után kezdett közelebb kerülni hozzánk, gyerekekhez, amikor édesanyánk „kitalálta”, hogy a vasárnapi reggelinél németül beszél velünk. Természetesen főleg szavakat tanultunk, mint Butter, Honig, Marmelade, Brot, Kakao, Kaffee, és rövid mondatokat: „gib mir den Honig”, stb. Egy évvel később a tevízió vette át a német nyelvtanár szerepét. Sopronban éltünk, ahol lehetett fogni az osztrák tévéadót, így édesanyánk minden nap németnyelvű híreket, színdarabokat és filmeket nézett velünk. Eleinte állandóan kérdeztük, mit mondott x, mit válaszolt y. Idővel csodálatos módon kezdtük érteni a filmeket, legalábbis erre utal az az emlékem, hogy már egy éven belül kezdtük nővéremmel mondogatni: „értjük”, „értjük”, ha anyánk nagynénénkkel németül beszélt. Kétlem, hogy mindent megértettünk, de ők elhitték, mert átváltottak a franciára. Ugyanis mindketten, anyám Apatinban, nagynéném Pesten és Sopronban francia kisasszonyoktól tanultak franciául.

Újabb alkalmam nyílt némettudásom elmélyítésére, amikor édesanyám különórát kezdett adni egy velem egyidős kislánynak. Nővéremmel ellentétben én mindig lelkesen részt vettem a németórán. 1964 nyarán mentünk először Németországba beteg nagymamámat ápolni. De Stuttgartban is csak akkor volt szükségünk némettudásra, ha boltba küldtek bennünket, vagy ha egyszer-kétszer egy apatini ismerős gyerekeivel játszottunk, akik szintén Stuttgart menekült negyedében laktak, mint nagyszüleim. Ötödikes koromra úgy megtanultam németül, hogy több mondatot tudtam váltani egy tanfelügyelővel, akinek annyira feltűnt jó orosztudásom, hogy megkérdezte, beszélek-e valamilyen idegen nyelven.

Következik két nap múlva:

 2. Kivándorlunk ‒ emigrálunk Németországba