Pozitív jog: a totalitárius globalizmus bunkósbotja. Életközpontú jog: a legkisebb fiú örököl
Pasztuha-Tocsek Zénó írása
„Nekünk nincsenek filozófusaink.
Nekünk költőink vannak.”
/Gyurkovics Tibor/
Tisztelt Olvasó!
Elsőként megkísérelnénk egy fogalmi tisztázást. Másodsorban megvizsgálnánk a magyar gondolkodás viszonyát az ismertetett fogalmi készlethez. Harmadsorban – következtetés gyanánt – mindezeket modern globalizált világunkra próbáljuk alkalmazni.
Minden tudomány óva int az esetleges ellentétpárok leegyszerűsítő fogalmi szembeállításától. Nem túl régen vizsgáltam a népi-urbánus elméleti és gyakorlati szembenállást, megfeleltetve az urbánust egyfajta értelmiségi létminőségnek. Akkor utaltam arra, hogy a közfelfogás szerint a népi-urbánus felosztási viszonyt meghaladottnak tekinthetjük. Egy jól meghatározott nézőpontból bátorkodtam rácáfolni erre a közfelfogásra. Nyilván lételméleti kérdések megválaszolásához senkinek a zsebében nincs ott egy objektív mérce, mely alapján a kérdés pro vagy kontra eldönthető. Azonban élek a gyanúperrel, hogy nem minden érdek nélküli a nép-urbánus felosztást meghaladottnak tekintetni. A kettő összemosása megnehezíti fajsúlyos létkérdések megválaszolását.
Kellőképpen árnyaltnak kell lennie gondolkodásunknak ahhoz, hogy ne fogadjuk el kizárólagos módszertannak egyfelől a kizárólagos, leegyszerűsítő ellentétpárok alkotását és alkalmazását, vagy másfelől az ellentétpárok esetleges árnyalt összemosással való kizárólagos elvetését. Ha a kérdéshez kellőképpen árnyaltan viszonyulunk, azt mondhatjuk, hogy hol az egyik, hol a másik módszer a célravezető. További módszertani kérdés: hogyan döntsük el, mikor melyik? „Magyar szemüveget viselve” erre is megkísérlünk választ keresni.
Rátérve a vizsgált ellentétpárra – melynek egyik fele a fenti címben olvasható –: hogyan befolyásolja életünket a természetjog és a pozitív jog mindennapi életünkhöz való viszonya?
A fogalmi tisztázás előtt leszögezem, hogy kiváló oktatóim óva intettek a két fogalom éles szembeállításától, és mindig az árnyalt összevetés ösvényén vezettek minket, hallgatókat. Ehelyütt magam mégis megszegném intő javallataikat a fogalmi érthetőség kedvéért.
A fogalmi tisztázást fonákoldalról, indirekt módon kezdem az érthetőség kedvéért, egyben a címbéli fogalom magyarázatával szolgálnék elsőként.
Mi a pozitív jog, és mi az abból eredeztetett jogfilozófia: a jogpozitivizmus?
A válasz talán Hans Kelsen: Tiszta jogtan című művén keresztül érthető meg a legjobban, ő fogalmazza meg a legkarakteresebben.
Tisztelt Olvasó!
A jogpozitivista jogfilozófiai felfogást úgy képzelje el, hogy a jogrendszer mint ember alkotta képződmény egy minden mástól független zárt logikai logikai rendszert képez, ami csak önnön logikai szabályainak tartozik elszámolással.
Analóg példa: ha a matematikát nem eleve létező, teremtett vagy természettől adott tudománynak tekintjük, hanem egy ember alkotta képződménynek – a tudományfilozófia örök lételméleti kérdése –, úgy egy ember alkotta, mindentől független, tökéletes logikai rendszert látunk, ami a világ minden anyagi és anyagon kívüli létezőjétől függetlenül létezik, de mindentől független létezésének dacára, mindenre (is) – fizika, kémia, biológia stb. leírhatósága – kihatással van. Valami ilyen a pozitivista pozitív jog is.
A jogpozitivista jogfilozófia szerint tehát: a jog izolált minden más emberi vagy embertől független létezőtől, és csak saját – egyébként ember alkotta logikai – szabályainak tartozik elszámolással és megfeleléssel. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogyha az adott jogi norma horizontálisan koherensen illeszkedik az adott jogrendszerbe, és vertikálisan nem mond ellent a felettes norma által támasztott logikai-tartalmi követelménynek, úgy az egy létező, joghatás és állami kényszer kiváltására alkalmas jogi norma.
Azonban a rendszer nem végtelenített, és valahol, valamelyik felettes normánál kell legyen egy végpontja. Ez a gyakorlatban az adott állam alkotmánya, vagy alaptörvénye, melynek minden más norma logikai és tartalmi megfeleléssel tartozik, ő maga azonban: SEMMINEK. Ez az origó. Emiatt nevezzük e jogfilozófiát jogpozitivizmusnak. Azaz a végnorma – az alkotmány, vagy az alaptörvény, mint a „jogrendszer záróköve”, aminek minden más norma logikai és tartalmi megfeleléssel tartozik – maga semmi emberinek, embertől függetlennek, eleve létezőnek, létezéstől függetlennek, teremtettnek vagy alkotottnak nem tartozik sem formai sem tartalmi megfeleléssel.
A magyar szólások és közmondások teljes gyűjteménye alkalmas a világ lételméleti leírására, képiségeik egyedülállóak és utánozhatatlanok – nem mellesleg a nem magyar anyanyelvűek számára teljességgel érthetetlenek –, így gyorsan kiragadunk egyet, melyet egyébként a gyakorlatban is sokszor hangoztatnak a gyakorló jogászok: „A papír mindent elbír.”
Vagyis a pozitivista felfogás szerint a jogrendszer záróköve, a logikai és tartalmi megfelelés origója, egy alkotmány, vagy alaptörvény, mint egy üres papíros, mindent elbír, ami csak arra vár, hogy egy minden emberi vagy isteni létezőtől független szöveg reá kerüljön, amelynek viszont már minden egyes jogi norma megfeleléssel tartozik, mely alacsonyabb szintű normák határozzák meg „a papír mindent elbír” állami kényszere általi állampolgári magatartást, vele az emberi létezést.
Adódik a kérdés, tisztelt olvasó, hogy egy mindent meghatározó üres papíros szabad kitöltése mennyire veszélyes az emberi társadalmakra?!
A pozitív jogi felfogás ismertetése után – emlékezzünk: indirekt magyarázatra vállalkoztunk – lássuk, mit mond a természetjogi felfogás?! Nem egyebet, mint azt, hogy az ember nem tévedhetetlen, nincs minden tudás birtokában, nem töltögetheti ki szabadon azt a bizonyos papírost (alkotmánylevél, alaptörvény), melytől társadalmi és egyéni léte függ.
Más szóval a természetjogi felfogás szerint a jog (és rendszere) nem egy mindentől független elmélet-logikai tisztán emberi konstrukció (n.b. eszerint az ember is mindentől független konstrukció lenne), hanem beágyazott, és egy másik, magasabb szintű rendszer része. Arra – általános fogalomhasználati szinten – nem vállalkozik, hogy a magasabb szintű rendszer az isteni törvény, erkölcs, kulturális-történelmi tapasztalat, vagy egyéb-e. Csupán annyit mond, hogy van felette valami, aminek meg kell feleljen, és ez a tartalmi-logikai függés mondja meg, hogy milyen szempontok szerint tölthető ki az a bizonyos üres papíros, ami aztán a jogrendszer egészének mércéje lesz.
Vagyis a jogrendszer egésze mércéjének is van egy – immáron jogon kívüli!? – mércéje.
(Halkan jegyzem meg, hogy ismét egy örök ellentétpárhoz érkeztünk: a tévedhetetlen és az esendő ember ellentétpárja. A tévedhetetlen ember materialista magabiztossággal vállalkozik azon bizonyos iménti üres papír kitöltésére!)
Az elnevezésekről pedig röviden annyit, hogy a pozitív jog azért a pozitív jelzővel illettetik, mert betűk halmazaként, jogi logika szerint az életre kiható alkalmazandóként ez az, ami ténylegesen „jogi szerű” (ezt így kérném szedni T. Főszerkesztő!), míg a „jogi szerűn” kívüli, az esetleges mögöttes, nevezetesen a természetjog: a negatív – a hipotetikus origóhoz képest, ahol a kettő (de csak és kizárólagosan a természetjogi felfogás szerint, lévén pozitív felfogásban a tengely negatív fele nem is létezik) találkozik.
Eddig a fogalmak meghatározása, tisztelt Olvasó!
Ha véletlenül levettük, tegyük fel azt a magyar szemüveget! A fogalmi magyarázat a címből indult ki. A fogalmak magyar gondolkodás szerinti vizsgálata az idézettől indul.
A jogfilozófia, a jogelmélet jellemzően angolszász és germán tudomány. A jog lételméleti természetét ők próbálják magyarázni évszázadok – a felvilágosodás – óta. A „magyart”, a „magyar jogászt” igazából nem érdekelte a kérdés. Szinte egy kézen megszámolhatóak a valamire való (értsd: nemzetközileg ismert) magyar jogfilozófusok. A magyar nem filozófus alkat, ahogy a kortárs költő is mondotta.
Korábban azt is bátorkodtam megfogalmazni, hogy a magyar kultúra mint természetes rendszer együtt fejlődött egy jóval nagyobb, mondhatni egyetemes természetes rendszerrel: a természettel. Alrendszer a főrendszerben. A jog kultúrtermék, kulturális fejlődés eredménye. Különböző kultúrákban különbözőképpen fejlődött.
A többé-kevésbe egységes kultúrájú Európában is két típusú jogrendszer, jogi gondolkodás fejlődött ki: az angol(szász), illetőleg a kontinentális. Utóbbi oszlik latin és germán alrendszerekre, amelyek mellett ott vannak a skandináv jogrendszerek, melyek angolszász és kontinentális jegyekkel is bírnak egyszerre. Vagyis mindez igazolja a jog kultúrspecifikus voltát, azaz, hogy egy nagyobb kultúrtömbön belül is megtörténik a specializálódás, altípusok kialakulása. A történeti időkben a tételes, pozitív jog kiindulópontja minden esetben a szokásjog volt, ami végképp a legszűkebben értelmezhető kultúrtermék.
A magyar jogérzék, jogi gondolkodás rész-rendszere a magyar kultúrának, mint természetes rendszernek, általa a természetnek, mint a legnagyobb – egyetlen? – természetes rendszernek. Jogi gondolkodásunk, jogérzékünk ennek megfelelően – gondolkodásunk egészéhez hasonlóan – „az életből árad.” Merőben gyakorlatias: jó az, ami az életet szolgálja, rossz az, ami az élet ellen van. (Élet alatt értve az emberi életet, és az egész teremtett világot.) Ez a gondolatiság, jogérzék, jogi gondolkodás képeződött le szokásjogunkban. Ez vezérel annak ellenére is, hogy tételes jogunkba 500 év alatt kellőképpen belerondított a germán, azon belül is a „habsburg”, bürokratikus, dagályos, államközpontú jogi gondolkodás.
Hoznék egy konkrét jogtörténeti példát e gyakorlatias életközpontúságra. Barabási László: Székely rendtartás című könyvét olvasva elsőre magam is meglepődtem rajta, lévén a jogtörténeti oktatásból illedelmesen kimarad, holott kevés szemléletesebbet tudok ennél elképzelni:
A legtöbb kultúrában az elsőszülött (fiú) kap kitüntetett szerepet, kivált, ha öröklésről van szó. A székely öröklési jogban azonban ez megfordul. A szülői portát, a szülői házat nem a legidősebb, hanem a legkisebb fiú örökli. Ő marad családjával a szülei mellett a szülői portán, a szülői házban. Miért? Mert mire ő felnő, ereje teljében lévő munkaképes lesz, családot alapít, addigra a szülei megöregszenek. Ezzel párhuzamosan már lehet, hogy a legidősebb fiú is túl van élete zenitjén, a legkisebbhez mérve már ő is idősnek tekinthető. Vagyis a szülői háznak a legidősebb által való öröklésnek esetére egy élete zenitjén túl lévő, öregedő maradna a még idősebb szülők mellett. Azzal, hogy a legkisebb örökli a szülői házat, az idős szülők mellett a legfiatalabb, egyben a legerősebb marad. Viszont a szülői ház megörökléséért cserébe ő, vagyis a legfiatalabb köteles gondoskodni az öreg szülőkről! Ez az a bizonyos magyar nyugdíj…
Láthatja a tisztelt Olvasó, hogy a magyar szokásjog életközpontú válaszokat ad, életközpontú szokásjogi normákat alkot. Miért? Mert életközpontú, ennek megfelelően gyakorlatias a gondolkodásunk. Évezredek tapasztalatán átszűrődve a felesleg kihull, eltűnik, csak az életet szolgáló marad meg, lesz szokásjogi normává. Az életközpontú válasz, az életközpontú (szokás)jogi norma ideológiamentes. Ideológiailag terhelt a jogi válasz, jogi norma – a példánál maradva – az elsőszülött kitüntetett öröklése.
Gondolkodásunk mind a mai napig eszerint működik. Nem kérdezünk rá egyértelmű dolgokra!
A fenti példát is szem előtt tartva azt mondhatjuk, hogy a magyar (jogi) gondolkodásban természetjog és pozitív jog nem válik ketté. Ha pedig nem válik ketté, akkor nincs mire rákérdezni, nem lehet egyik vagy másik mellett, egyik vagy másik ellenében érvelni. Nincs szükségünk egy hipotetikus, filozófiai képződményre (értve ezalatt a természetjogot), mely megelőző mércéje, érvényességi feltétele a tételes, pozitív, normákba rendezett jognak. No, ezért angolszász és germán tudomány a jogfilozófia, a jog létéről, természetéről való elmélkedés. Mert ha egy kultúra jogi gondolkodása leképezi a természetet, akkor csak az kérdőjelezi meg az adott jogi gondolkodást, aki maga viszont eltávolodott, elidegenedett a természettől.
Mindez azon megállapításunk magyarázata is, miszerint a magyar nem filozofikus alkat.
A fogalmak és a kapcsolódó magyar gondolatiság ismeretében pedig kezdjen azon gondolkodni a tisztelt olvasó, hogy a két jogfelfogás közül melyik szimpatikusabb annak, aki vagy ami a saját képére akarja formálni a földgolyó egészét, avagy egy részét?!
Egy meglehetősen szatirikus példával élnék. Induljunk ki a jogpozitivista felfogásból, azaz nincs mögöttes mérce, üres a papíros, mindent elbír. Egy briliáns elme kiötli, hogy ruházzuk fel jogalanyisággal az öntöttvas vegyestüzelésű kazánokat. Jogalany az, aki (vagy ami) jogok és kötelezettségek alanya lehet, jogokat szerezhet, és kötelezettségeket vállalhat. (Eltávolodva a szatirikus példától annyit megsúghatok, hogy a jelen jogrendszerekben csupán az ember, és néhány értelmes jogi konstrukció – pl.: gazdálkodó szervezetek, intézmények stb. – rendelkezik jogalanyisággal.) Én ennek nagyon megörülök, mert az én öntöttvas vegyestüzelésű kazánom olyan jó meleget csinál hosszú, hideg téli estéken évek hosszú sora óta, hogy ezért kisebb összeget ruházok rá annak kikötésével, hogy ezentúl a „tüzelőcehhet” ’Ő’ állja. (Egyúttal viszont azon is elgondolkodom, hogy orosz gyártmányú lévén, hogyan maradhatott az új keletű jogalanyok kitüntetett körén belül…?) Szóval a következő tüzelő megrendelésen és számlán már ’Ő’ szerepel vevőként, és válik a tüzelő tulajdonosává.
Aztán persze javítja a jogalkotó a hibáját, és a tiltakozások hatására megváltoztatja a diszkriminatív szabályozást, és nemcsak az öntöttvas, hanem a lemez kazánok is megkapják a jogalanyiságot.
De hát a pozitív jogrendszer fejlődése száguld, mint a gyorsvonat, a papír mindent (is) elbír, és a jogalanyiság mellett a vegyestüzelésű kazánok (még az orosz gyártású is!) mint új jogalanyok bekerülnek a Polgári törvénykönyv családjogi könyvébe, mint a házasság-intézmények lehetséges alanyai.
Csak nem gondolja a tisztelt olvasó, hogy annyi együtt töltött, átfűtött hideg téli este után nem házasodnék össze az én majd négy mázsás (még ha orosz is!) vegyestüzelésű kazánommal?!? Súlyánál fogva mozgatása nehéz, így az anyakönyvvezetőt házhoz kellene hívni…
Eddig a szatirikus példa, de sajnos minden viccnek a fele igaz!
A mai korszellemnek a jogpozitivista felfogás a kedvező: ha nincs mögöttes mérce, arra a bizonyos végső mércéül szolgáló (üres) papírosra bármi rákerülhet: akár fenti kazános példánk, akár a 40-42 közötti lábméretű emberek teljes jogfosztása, akár emberek saját otthonaikba hetekre hónapokra történő bezárása, akár nehezen összekuporgatott családi vagyonok ilyen-olyan indokkal történő teljes elvétele…
...Egy idős zsidó származású ügyfelem egyszer azt mondta nekem: „’44-ben faji alapon vettek el tőlünk mindent, ’49-ben osztályalapon. Szerinted én most jobb vagy baloldali vagyok?!” Az időszak a jogpozitivista megközelítés és módszertan virágkora, ahogy arra Gustav Radbruch német jogfilozófus 1945. után markánsan rámutatott tudományos munkásságában, újra előtérbe helyezve a természetjogi megközelítést. Sajnos lehet, hogy most éljük a következő ilyen jogpozitivista korszakot.
Kell-e folytatnom tisztelt olvasó, vagy érthetővé vált a cím első fele: miképp válhatott a pozitív jog a totalitárius globalizmus bunkósbotjává?
Végezetül a legfőbb cselvetésre hívnám fel a figyelmet: a tisztán jogpozitivista felfogás és módszertan túl átlátszó lenne. Valamilyen indokkal ildomos megtámasztani a legelképesztőbb pozitív jogi szabályozást. A természetjog (jog)filozófiai szerepét megkapta a ’tudomány’ (a természettudományok is) azzal a bizonyos üres papírossal együtt. A ’tudomány’ lett a pozitív jog mögöttes mércéje a természetjog helyett. Igen ám, de a tudomány hitbizománya az az üres papír. A tudománynak áll jogában (egyben kötelezettsége is) kitölteni az üres papírt, és megszabni – mintegy természetjogként – a pozitív, tételes jog mögöttes mércéjét. Ügyes! A lényeg változatlan, csak a „vitéz úr fest jobban!”
S hogy saját – korábbi – fogalomhasználatomhoz hű maradjak: a tudományt jobbára azok a bizonyos ’értelmiségiek’ művelik, kiknek materialista magabiztossága megrendíthetetlen!
Kelt.: Miskolcon, 2023. január 13. napján
