Privát stég (Dienes Jenő Attila elbeszélése)

Anthony Robinson idegesen olvasta a híreket, néhány oldalt többször is átfutott, a mesterséges intelligencia valamennyi eszközével kutatta az információt. Egyre gyakrabban került elő a neve negatív környezetben, számos orgánum foglalkozott viselt dolgaival, gyanús ügyleteivel, melyekkel rendszerint megkárosította az embereket, úgy látszik, hogy nem varrta el kellőképpen a szálakat – gondolta. Tíz perccel hat előtt felkelt a nap, újra láthatóvá váltak az Isten háta mögötti dolgok, a sötétség démonjai szétrebbentek. Anthony még idegesebb lett, a naprakész tájékozottsága ellenére sem értette, hogy miért ne lehetne valakinek Magyarországon saját várkastélya, Balatonkája, Északi-középhegysége, városkája, saját tengerpartja szigetekkel, jachttal, kedves kurvácskákkal?

Arisztid egy levelet, üzenetet, vagy egy telefonhívást várt a januárban beadott kulturális intézményvezetői pályázatára. A COVID-impérium kegyetlen mosolyát érezte a háta közepében, amikor a kőműves száműzetése a végéhez közeledett. Az idő csupán technikai okok miatt telt le, bátran végezhette volna még a családi éhen döglés büszke alternatíváját, de nem volt már mivel dolgozni. Az építőanyag árak kifizethetetlen mértéke elriasztott minden épeszű magyart a javítástól, építéstől. A vidéki nyomor „vegyes falazatú” épületeinek nagymesterei most tízezrével ücsörögtek a konyhai hokedlin, várták a tavaszt. Ebbe a tébolyító csendbe lassan felmorajlott a „Nyergelj, fordulj!” vezényszó, a huszárok felpattantak, pödörtek egyet a bajuszukon, kirúgták az ajtót és elvágtattak a pusztába.

Anthony félve telefonált. Máskor magabiztosan beszélt a csúcsbeosztású haverjaival, ma egy kiherélt készüléken, elváltoztatott hangon, előre komponált rejtjeleket makogott, válaszokat jegyzetelt, hogy aztán higgadtan mentse a menthetőt. Kimondatlanul is egyre szorult a hurok – Meg kell értened, hogy nem találkozhatunk. Elég egy hülye szomszéd, egy megszellőztetett fotó, és nekem is egy életre meszeltek. Jó lenne panaszkodni – szavalta bizalmas virágnyelven, de biztosan lehallgatnak minden szót. Most még úgy ahogy, működnek a kapcsolatok, sikerült elintézni a házi őrizetet, nem rohad a lábadon az elektromos nyomkövető, de előbb-utóbb jöhet a kényszerintézkedés, ne adj’ Isten (bocsánat), nem akarunk ülni, ugye?!

Arisztid nem forszírozta a McDonald’s ebédet, nagyon utálta a hadtáp étkeztetést, de a gyerekek kedvéért beültek néhány kétes szagú borjúpogácsára, már a harmadik fagyimaradékot erőltette hibernált szájába. Háttal ült a madárnak, a letűnt korok emlékének, a Pannon riviérán napoztatta lelkét. Nem hagyunk semmit hátra, amit megrendeltünk, azt megesszük. A fából faragott környezetbarát evőeszközeinkkel majd a földigiliszták végeznek, pisilnie senkinek nem kell? Hazáig nem állunk meg.

A távoli asztalnál egy lárvaarcú férfi nyámmogott, Anthony volt az, kertész salátát csipegetett, hozzá százhetvenforintos szódavizet ivott. Önfeledten, kissé teátrálisan osztogatta utasításait a telefon headsetjének keretei között, éppen egy újabb grandiózus biznisz körvonalazódott, ahogy ecsetelte, valaki súgott neki, ő lecsapott rá. Ragyavert halántékán gyöngyözött a verejték, a Balenciaga pulcsi, a hiénák különös felajzottsága melegnek tűnt a bányász McDonald’s-ban. Az egészséges táplálkozás íztelen kínja, az ár-érték arány minden élvezet nélkül sandított a Turul-madárra, aztán hangnemet váltott. Le kell tennem, mert közben megérkeztek az ügyfeleim, vidéken vagyok, Tatabányán, hát persze, próbálkozunk, csak egy kis alkalmi fogás, nézegettem a környéken, Bajnán, beleillik a kollekcióba, látom vágod. Majd megbeszélünk egy időpontot, találkozunk az adásvételivel. Otthagyta az asztalon a halom szemetét, hegyesorrú cipőjében kiviharzott a parkolóba.

Egy sikamlós történet kezdett kibontakozni az egykori bánhidai csata helyszínén, mint a nyugállományú háziasszonyok délutáni kedvenc török sorozataiban, nevezetesen Anasztaszja Liszovszka nyalakodott itt a csaknem ötszáz évvel korábban szimatolható szilvafavirág illatban. A lengyel származású ötgyermekes anyuka további családtervezésben tüsténkedett, a későbbi kis Dzsahángír sármőr pillantásai köszöntek vissza (Uram, irgalmazz!) a krisztusi korban lévő kedvese orcájáról. A tehetséges ifjú hölgy ekkor huszonnégy esztendősen Szulejmán legkedvesebb ágyasaként ténykedett, idegen ajkú diplomáciai munkavállaló volt a korabeli Gyaurisztán véráztatta tavaszi mezsgyéjén, később Hürrem Sultan néven minden idők legbefolyásosabb társuralkodónője lett. A korszak politikai borzalma szerénytelenül nagy karrierrel kárpótolta. Az akkori lengyel földön a lechiták, pomeránok női sarja nehézkesen emancipálódott, különösen a Német Lovagrend monogám patriarchális viszonyai között, így a krími tatár horda leányrablása egy fölfelé ívelő életút első állomásaként köszöntötte Feodoszija nyüzsgő rabszolgapiacán. A népes kikötőben mesterfogásokkal különítették el a fogatlan boszorkányokat a szépséges szüzektől. Thomas Rowlandson (angol karikaturista) sokat mélázgatott az őrjítően csinos látványosságok előtt. Azonnal ihlete támadt, ahogy rámeredt a rabszolgakereskedelem központi standjára, a lánykufárok szemszögéből kezdte érinteni, tapogatni az árut, Nasztia próbáit is sorra papírra vetette, megkrétázta, mígnem a kiküldött menedzserek a sok szép magyar, cigány, szász szőkeséggel együtt az Isztambulban található Topkapi szerájba szerződtették az új csodákat. Az Oszmán Birodalom piroslámpás negyedeinek rúdtáncos lányai mindent tökélyre fejlesztettek abból, amit az asszír, perzsa, egyiptomi kolléganőik lepedőráncolásban sporteredményként beállítottak. A mai európai közerkölcs, a nemzetieskedő konzervatív nyálfolyástól a polgári paráznán, rokkant farizeus mutogatón át a perverz liberális buzeránsokig máig sem tud mit kezdeni egy ilyen impozáns, 300 szobás kuplerájjal, ahol a herélt eunuch szolganéppel együtt ötszáz ember szállásolására, étkeztetésére, hómofiszára viseltek gondot. A szervezet a muzulmán szórakoztatóipar fellegváraként írta be magát az emberiség krónikájába, egy minőségi, civilizált, pszichotróp anyagoktól mentes Las Vegas volt ez az erőd. Itt valóban a játék volt az élet és nem az élettel játszadoztak, nem ismerték a bódulatban fetrengő posztkádári coca-cola mámort, csak a szerelmeskedést.

Anthony Robinson villany Porscheja surrogva kanyarodott a Sándor-Metternich-kastély zúzottkő sétányára. A vendégek autói előtt mindig gondosan lezárt kovácsoltvas kapu ma udvariasan betessékelte az ismeretlen érdeklődőt. A felújításkor már rosszat sejtettek a helyiek, ide biztosan nem mehetünk be többé az ünnepeken, búcsúnapon, szüretkor, falunapon. A romos, de ép műemlék, a Hild József tervei alapján klasszicista stílusban átépített falak túlélték a frontot, ötvenhatot, a ruszkikat, a kommunistákat, mára felújítottan, átglettelve, festve, mázolva, néhány égig érő fától megszabadított műköves parkjával 1000-3500 forintos belépőkért fogadta a látogatókat. A spórolás vagy valamilyen túlmutató ötlet alapján a tervezők összesen három-négy parkolót építtettek a bejárat elé, a mellékutca füves útszélét jelölték ki egy táblával, így buszokkal, autókkal érkezők számára kissé problémás lett a megközelítés. Gonosz idők jöttek-mentek, a tisztelet elillant, irigy proletár lihegés hangzott a dohos kocsmák mélyéről, a nyavalyás grófoknak nem maradt írmagja sem az országban, mind egy szálig kiirtották őket. Pedig a magyar főúrnak, az egykori császári és királyi kamarásnak, az európai hírű kiváló vadásznak, úszónak, lovasnak, az Ördöglovasnak néhány elűzött salonnière utódja biztosan él még a nagyvilágban. Anthony elgémberedett tagokkal szállt ki a sportautó mély kényelméből, egy mappát csapott a hóna alá, elindult a kastély bejárati ajtói felé. Nagy dolgok ezek, mohón méregette a hatalmas dísztermeket, slampos billegéssel trappolt el a kiállító vitrinek sora mellett. Az Ördöglovast túlélték gróf Széchenyi Istvánnal folytatott levelezésének megsárgult lapjai, a vakmerő grófot „a közügyek nem érdekelték túlzottan, annál inkább fontosnak tartotta a Pestet Budával összekötő híd építését” – tartja róla a pletyka. Az bizonyos, hogy osztrák szerelmével, Leontine Adelheid Maria Pauline von Metternich kisasszonnyal megismert egy számunkra örökké távoli valóságot, Európa igazi arcát. Az őrültek eleganciájával álmodta ujjá nemzetét, ahogy gróf Széchenyi is tette. A bukott forradalmak falnak vágtató magyar nemesét túlharsogta a Kossuth-nóta, a döblingi elmegyógyintézetben tért meg Istenéhez, milyen különös egybeesés, a Hídember is ott kapta a halálos fejlövést. Az akkori hatalom a két géniusz kórosnak diagnosztizált gondolataiban valójában kiterjedt politikai összeesküvést látott, a történelem félreérthetetlen, rusztikus, sokszor primitíven egyszerű:

Lamberg szivében kés, Latour nyakán

Kötél, s utánok több is jön talán,

Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!

Ez mind igen jó, mind valóban szép,

De még ezzel nem tettetek sokat –

Akasszátok föl a királyokat!…

Ne romantikázzunk, ez most senkit nem érdekel, elvégre már csak egy ingatlan-befektetésről van szó, amin legyünk végre túl, ígéretes üzlet, semmi több. Kérem, a leírásban egy tó is szerepelt, vagy tévedek? Nem találom itt a tervrajzon a női napozót, és hova dugták el a privát stégem?! Így nem vállalom a bárói címet, ez egy rendkívül primitív vármegye.

Arisztid az utolsó dermedt nyalás kínjába merevedve, a tatabányai Kő-hegy peremét, a Szelim-lyukat [Szemiluka barlangja (Szőllősy 1856)] fürkészte. I. Szulejmán oszmán szultán kedvese jutott eszébe, a csodaszép ágyas, a hárem, a kis II. Szelim, a nagy császár, a nagy lyuk, az a borzasztó csatajelenet a medvehagymás Pusztamaróton, Kölcsey Ferenc Dobozija, Mihály utolsó vágtája a török üldözők között, a szép feleségébe mártott kard, menekülés a halálba. Ez a magyar történelmünk – gondolta, egy szusszanásnyi szünet, aztán megint földig rombolt várak, derékig lucskos vérfürdők. 1566. augusztus 9-én, kedden a szűrszabó műhely feltúrt kellékei különös leltáron hevertek: kiemelt helyen a csipkéző vasak, kampós szegek, fabunkók, lyukasztók, minden, ami gyiloknak bevethető. Eddig csak a pogányok hírei jutottak el Szigetvár falai közé, most hirtelen végeláthatatlan sereg ostromgyűrűje zárult Zrínyi várára. A hősök időnként rányitották török őrzőikre a kaput, ilyenkor patakokban folyt a pogányok vére, máskor furfangos cselszövéssel köpölyözték az idegenek írháját, hogy tudják, ki az úr errefelé. Arisztid őse, egy öreg szűrszabó mester, illetve az ük-ük-ük szűrszabó Papa ott volt a várvédő keresztesek között. A családi hagyomány szerint a mester egyszer nagy varrótűjét a tűpárnába bökte, övet csatolt, kardot fent, kirontott a törökre, majd hátra szólt:

– Gyerekek, az utolsó csukja már be a kaput, mert cúg van! Ahogy körbenézett, már csak ő maradt, kaszabolt, amíg tudott, aztán elesett ő is, Szigetvár is.

A valóság azonban árnyaltabb. 1566. szeptember 6-án a maroknyi védőőrség ujjongva ünnepelt, a törökök a mindennapi rutin szerint töltöttek, lőttek, aludtak, ébredtek. A hetvenkét esztendős Szulejmán örökre ágynak dőlt, a csipkéző vas kiontotta a belét. A Szelim-lyuk büszke őre nem érte meg az ostrom végét, de ez évekig titokban maradt, a török vezérek tudták jól, hogy miről tanácsos hallgatni, a történészek aztán kitálaltak valamit a kardokról, kastélyokról, vitézi birtokokról, melyeket aztán Anthony Robinson szép sorjában mind megvásárolt volna...

A szerző felvétele