top of page

Sütő Gábor: Európai lesz-e az Európai Unió?




Sütő Gábort már 2005-ben élénken foglalkoztatta a kérdés, erre bizonyság alábbi cikke, amely eredetileg a Havi Magyar Fórum az évi áprilisi számában jelent meg. S amelyet csak még időszerűbbé tett Eva Kaili korrupciós botrányának még botrányosabb elmismásolása. (a Szerk.)

A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet


Ennek a kérdésnek fel sem szabadna merülni. Ha az Európai Uniót a tényleges összeurópai érdekekből kiindulva, eltökélten európaiként hozták volna létre, és a demokratikus elemekre is kellő figyelmet fordítva fejlesztették volna, azaz, természetes és belső szerves folyamatként alakult volna ki, nem is vetődne fel. A több évtizede elkezdődött, az utóbbi években felgyorsult folyamatban azonban egyre inkább éppen ez a kérdés tolakszik előtérbe, ami egyrészt alapvető problémákra, másrészt idegen érdekek közrejátszására utal. A főbb okokat sokan, más-más szándékból, ám vonalba állíthatóan fogalmazzák meg. Tanulságos Soros György meglátását idézni "A világkapitalizmus válsága" c. könyvéből: "Ez a folyamat közvetlen viszonyban áll az általunk a korunk legfontosabb problémájának minősített kérdéssel: hogyan lehet leküzdeni azokat az akadályokat, amelyeket a nemzeti szuverenitás állít ezen általános feladat megoldásának az útjába. … Az integrációs folyamat nehézségekbe ütközik. A folyamatot a politikai elit kezdeményezi, de az nem élvezi a néptömegek támogatását." Soros ezt rosszallóan jegyzi meg, ezért annál inkább elfogadhatjuk, s közérthetőbben úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a népek, a multinacionális nagytőke szolgálatában álló politikai elittel szemben, a nemzeti szuverenitás megőrzésének a hívei. Soros állításával gyanúsan összecseng az 1968-as diáklázadáskor vörösnek tűnő, de az Európai Parlamenten most a zöldeket képviselő (és, mellesleg, pedofil könyvet megjelentető) Cohn-Bendit kijelentése: "A mai világban a nép fogalma nagyon veszélyes."


A fejleményeket más szempontból nézve, Ratzinger müncheni bíboros és Marcello Pera filozófus, az olasz szenátus elnöke a "Gyökértelenül. Európa, relativizmus, kereszténység, iszlám" c. közös könyvükben joggal és találóan szögezik le: "Európa nem tud gondoskodni a saját identitásáról, nem képes megvédeni önmagát", s hogy "a tolerancia közömbösségbe csap át; Európa dialógust akar, de nem tudja kiejteni az <én> névmást, öreg és bölcs akar lenni, de nem ismeri el a saját feltételezett bölcsessége alapjait."


Olyan ellentmondásos jelenségnek vagyunk tehát a tanúi, hogy az európai egység és identitás felülről erőszakolt szubjektív kívánalma nagyobb, mint a megteremtésének az objektív lehetősége.


Mindenekelőtt nézzük meg, mik is lehetnek az európai egység és identitás közös elemei? Az Európai Bizottság előző elnöke, az olasz Prodi felkért egy sor tekintélyes európai személyiséget az európai identitás fogalmának a meghatározására, ami azonban nem járt sikerrel. Terjengős tanulmányukban, nagy általánosságokban vallási és kulturális közösségről beszélnek. Prodi utóda, a portugál Durao Barroso, 2004. decemberében a témával foglalkozó portugál szemináriumon kijelentette: "Nem születtünk európainak, hanem európaiakká válunk". Ezen ugyan el lehetne vitatkozgatni, de az bizonyos, hogy szinte lehetetlen feladatot vállalna magára, aki az európaiságot, az európai identitást végérvényesen, kimerítően és általános elfogadásra igényt tartva, meg akarná fogalmazni. Ez már annál az egyszerű oknál fogva is lehetetlen, hogy nincs kialakult, legfeljebb formálódó európai identitás, és a most lezajlott, majd minden egyes további bővítés eleve meg is változtatja annak a tartalmát. Ez mégsem riaszthat vissza bennünket attól, hogy az alapelemeit megpróbáljuk felsorolni: a kereszténység szerepének és vele együtt az egyház és az állam szétválasztásának elismerése, az emberek, hívők és nem-hívők, egyenrangúsága, a törvények tisztelete, mindenekelőtt az emberi jogok tiszteletben tartása, a képviseleti demokrácia, az egyén méltósága, a gondolatszabadság, a sokféleképpen megélt, de mégis közös történelem, közös kulturális örökség, a földrajzi kötődés, a nemzeti értékek és érdekek egyenrangúsága, s mindezek alapján erős nemzetállamokon alapuló (intézményesített, vagy természetes módon létrejövő, de idegen befolyásoktól mindenképpen mentes) egységes Európa.


Mindezek nagyrészt nem is kizárólag európai értékek, hanem a nyugati civilizáció, sőt elvben az egész világ értékeivé váltak, de ez nem érvényteleníti azt a tényt, hogy főleg Európában születtek és alakultak ki. Ezért minden közösségi erőfeszítésnek ezeket kellene tükröznie, és az európai identitásnak anélkül kellene kialakulnia, hogy a nemzetállamok elveszítenék a saját történelmi identitásukat. De nem ez történik. Lássuk a tényeket.


Jogi vonatkozások


A kívánatos demokratikus, áttekinthető egyszerű alaptörvény helyett az EU alkotmánya 448 cikkelyből, 36 jegyzőkönyvből, 2 mellékletből és 50 nyilatkozatból álló 500 oldalas iromány. A 25 tagállam e nehezen kidolgozott kompromisszuma inkább diktatórikus jellegű szervezeti-működési szabályzat, megspékelve a bonyolult számításokon alapuló határozathozatali eljárással, az u.n. kettős többséggel: a tagállamok 55 %-a, de legalább 15 ország, és az összlakosság 65 %-a. Ez a nagy viták árán kialakult döntéshozatali rendszer egyszerre naiv és manipulációra felhívó. De eleve áldemokratikus a szavazati arányok méricskélése is, hiszen a dolgok természete ma olyan, hogy ha egy ország, vagy ország-csoport nem tud a szavazata mögé gazdasági erőt állítani, hiába szavaz meg bármit, vagy szavaz ellene, a gyakorlatban úgyis a gazdasági erőfölény érvényesül.


Az Európai Parlament 2005. januárjában 500 igen, 137 nem és 40 tartózkodással elfogadta az alkotmányt, s ezzel az EU jogi személyiséggé, mi pedig kettős állampolgárokká váltunk. Az ellenszavazatokat elsősorban az angol, a lengyel, a cseh, továbbá a dán és a francia képviselők adták le. A cseh képviselők 68,2 %-a, az angolok 58,9 %-a a lengyelek 35,8 %-a szavazott nemmel, és sokan közülük tartózkodtak. Jellemző, hogy csak Litvánia és Szlovénia képviselői szavaztak egyhangú igennel, és, persze, a magyarok.


Nem lehet lekicsinyelni a 137 nemet és a 40 tartózkodást. Azt sem, hogy erősödik és intézményesedik az euroszkepticizmus. Jens-Peter Bonde dán politikus vezeti a 36 képviselőt számláló parlamenti csoportot, az euroszkeptikusokat, akik elégedetlenek az EU működésével, s az intézményeit - főleg az Európai Bizottságot - sokkal átláthatóbbá és demokratikusabbá kívánják tenni. Kifogásolják, pl., hogy 1684 eddig titokban tartott munkacsoportot működtetett, amelyekbe nem tudni, hogy kiket hívnak meg, mennyit fizetnek nekik, milyen feladatokat kapnak, ki irányítja őket, stb.


Az "igenen" és a "nemen" túl látni kell azonban, hogy szükségessé válik a nemzeti alkotmányok módosítása abban az értelemben, hogy a közösségi jog kapjon elsőbbséget. Ezzel azonban az államok, mint szuverén nemzetközi szereplők, esetleg meg is szűnnek. De akarja-e ezt valaki is Európában? Néhány országban, mint Anglia, Franciaország, ez máris hatalmas parlamenti vitákat váltott ki, s a képviselők nagy többsége követeli, hogy minden európai okmányt a nemzeti parlamentek ellenőrzése mellett fogadjanak el.


A jelenleg uralkodó elképzelés szerint azonban európai jogrendszer (85.000 oldalnyi anyag, amelyet az említett munkacsoportokba meghívott jogászok és nem választott parlamentek alkottak), elsősorban az alkotmány (a hiteles fordítása egyes nyelveken még el sem készült, a legtöbb tagállam lakossága alig ismeri, habár óriási pénzeket költenek el a népszerűsítése jogcímén) elsőbbséget élvez a nemzeti alkotmányokkal szemben. Ez a lényegét tekintve ugyanaz, mint amikor a szocialista országok az internacionalista érdekek elsőbbségéről beszéltek, második helyre szorítva a nemzeti érdekeket. De akkor legalább beszéltek a nemzeti érdekekről, az európai alkotmányban azonban a nemzeti érdekeknek még másodlagos szerepet sem kívánnak adni; a nemzeti érdekek, mint olyanok mellőzöttek, a nemzeti alkotmányok pedig az egyetemi autonómia szintjére süllyednek.


A brüsszeli Európai Politikai Intézett szakértői szerint elképzelhető, hogy az alkotmány Angliában (A legkevésbé érdekelt; mindössze 20 %-os igent jeleznek előre, és Anglia a közösség három fő politikája közül kettőben - a közös valuta és a schengeni határőrizet - nem is vesz részt), Lengyelországban és Csehországban a népszavazáson nem kapja meg a lakosság többségének a támogatását. Vacláv Klaus cseh köztársasági elnök kijelentette, hogy száz százalékig ellene van az EU alkotmánynak, mivel az korlátozza az államok szuverenitását. Problémásnak ígérkezik az elfogadása Franciaországban, Hollandiában, Írországban, Dániában és Cipruson. Az érvénybe lépéséhez népszavazás útján (14 országban), vagy a parlamentben (11 országban) mind a 25 tagállamnak jóvá kell hagynia a saját alkotmányos előírásainak megfelelően és a ratifikációs okmányt letétbe kell helyeznie az olasz kormánynál. Amennyiben 2006. november 1-ig a tagállamok négyötöde ratifikálja, de ez egy vagy több tagállamban nem sikerül, akkor az ügyet az Európai Tanács elé terjesztik. Ha csak egyetlen országban nem hagyják jóvá, az alkotmány nem lép életbe.


Ezt a látszólag demokratikus vonást sem szabad azonban túlértékelni. Ahogy eddig is történt egyéb kardinális uniós kérdésekben, Írországban, Dániában és más helyeken, addig ismételtetik a szavazásokat, amíg - ki tudja, hogyan, de - a nemből igen lesz. Ráadásul a nem ügydöntő népszavazásos esetekben is a parlamentnek kell kimondani a végső szót, arra pedig könnyen lehet nyomást gyakorolni. Ha a "nem" mégis bekövetkezik, lényeges változáshoz nem vezet: az EU visszatér a nizzai szerződéshez és kezdődik minden elölről.


Amint látjuk, itt - és külpolitikai döntésekben, valamint néhány más vonatkozásban - még megmaradt az egyhangúság elve (vétó-jog), ami azelőtt általános érvénnyel bírt, de a bővítéssel párhuzamosan csendben megszüntették úgy a NATO-ban, mint az EU-ban. Ezzel az újonnan belépők számára eleve korlátozták a demokráciát, amelyet az alapítók élveztek. A nyugat-európai, akárcsak a magyar kormányok, e tényt gyakorlatilag elhallgatták a saját országaik előtt. Arról is alig van tájékoztatás, hogy az alkotmánnyal szemben máris tömkelegével merülnek fel a módosítási igények, de maga az alkotmány ezt nem teszi lehetővé, amit szintén nehezen lehetne demokratikus vonásaként értékelni, mint ahogy azt sem, hogy az alkotmány - az idegen globalista elképzeléseknek megfelelően - eredetileg nem írta elő a kilépés lehetőségét. Nagy politikai harc árán az utolsó pillanatban mégis bekerült: a tagállam kizárható és maga is kezdeményezheti a kilépését, erre azonban csak úgy kerülhet sor, ha a kilépés jogi, pénzügyi és intézményes feltételeiről megállapodnak, ezzel az Európai Parlament egyetért, majd az Európai Tanács, tehát valamennyi tagállam, azaz a csúcsszerv, minősített többséggel és egyetértőleg jóváhagyja.


Mindezek miatt az EU eleve azzal számolt, hogy a ratifikálás folyamata két évre elhúzódik. Ezzel szemben nálunk megtörtént az a politikai képtelenség, hogy a magyar kormánykoalíció, az ellenzékkel összekacsintva, 2004 karácsonya előtt - amikor a lakosság figyelme másra irányult - a magyar országgyűlésben (Litvánia után másodikként) elfogadtatta az EU alkotmányát mielőtt még maga az EU elfogadta volna! Mire való ez megalázkodó szolgalelkű sietség, eleve minden pozíció feladása? Ez nem különbözik attól, mint amikor Rákosi Mátyás, a magyar nép érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyva, Sztálin legjobb tanítványa akart lenni. Félő, hogy az eredmény is ugyanaz lesz.


A következtetés mindebből csak egy lehet: ennek az alkotmánynak az esetleges elvetése újabb, ha úgy tetszik európaibb erőfeszítésekre serkenthetné Európát, elfogadása azonban az alkotmányból hiányzó módosítási lehetőség nélkül, tehát a jövő önmagunk előtti elzárásával, beláthatatlan következményekkel járhat.


Vallási vonatkozások


Hosszas és heves vita folyt róla, hogy az alkotmányban történjen-e utalás a kereszténységre. Az alkotmányozókban azonban nem volt még annyi európaiság, politikai bátorság sem, hogy a saját évezredes történelmüket legalább egy mondat erejéig objektíven rögzítsék. Nem győznek dicsekedni vele, hogy plurális társadalomban, multikulturális viszonyok között élünk, de a saját identitásukról és kultúrájukról könnyedén lemondtak. Pedig még európai politikai pártok is viselték/viselik a nevükben a keresztény jelzőt, és valamennyi európai alkotmány védelmezi a vallásszabadságot, mint alapvető emberi jogot. Mi több, az EU csíráját 1945-ben francia katolikus értelmiségiek és jezsuita papok ültették el, amikor a versengéssel szakítva, bátran kinyújtották a kezüket a németek felé, hogy soha többé ne keveredjenek egymással háborúba. Éppen ez a keresztényi lépés, az azóta szövetséggé alakult francia-német megbékélés - amely Adenauer és De Gaulle, valamint utódaik politikáját áthatotta - máig az EU kemény magvát alkotja, s még azt is megkockáztatja, hogy a többiektől elszakadva, gyorsabban haladjon az integráció intézményesítésben.


Mi baj van hát akkor a kereszténységgel? Mivel magyarázható a történelmi egyházak (de nem a gomba módra szaporodó, káros tevékenységet folytató szekták), főleg a katolikus egyház elleni támadások sorozata, amelynek a hazai vonatkozásaiban a kormánykoalíció egyes politikusai is jeleskedtek, sőt a miniszterelnökünk feljelentette a pápánál a saját országa katolikus egyházát? Honnan veszi a jogot az Európai Bizottság, hogy vallási kérdésekben beavatkozzon egyes országok belügyeibe? Például, felszólította a spanyol kormányt, hogy szüntesse meg a katolikus egyház áfa-mentességét, amit a Vatikánnal szemben vállalt jóval azelőtt, hogy Spanyolország csatlakozott az EU-hoz. Mi a magyarázata annak, hogy ma már nem illik egyszerűen kereszténységről beszélni, hanem zsidó-kereszténységet kell mondani? A szocialista pártok frakciója, Barroso bizottsági elnökre nyomást gyakorolva, miért akadályozta meg Buttiglione olasz biztos jelölését (ami pedig a nemzeti kormányok szuverén joga) csak azért, mert egyes vallási és erkölcsi kérdésekben tőlük eltérő véleménye volt? Buttiglionevel lehet egyetérteni, vagy nem egyetérteni, a szocialista pártok frakciójának zsarolása viszont, s főleg az a körülmény, hogy ez megvalósítható volt, nagy veszélyre figyelmeztet: sérti a pluralista demokráciát, rámutat a meglévő intézményes keret súlyos hiányosságára. Buttiglone a Népszabadságnak adott interjújában ki is jelentette: "Súlyos ügy, ami velem az Európai Parlamentben történt. Gondolatrendőrség, inkvizíció: <ha nem úgy gondolkodsz, ahogy mi, másodrendű polgár vagy>." Ha az intézményesítés gyorsabb haladásának harmadik élharcosa, Olaszország, nem tudta érvényesíteni a szuverén jogát a saját biztosának a jelölésére, mire számíthatnak a gyengébb országok? Ez a tendencia veszélyes, mert mintegy bűnnek tekinti az eltérő véleményt, törvénytelenít bizonyos eszméket, amelyekkel egyesek nem értenek egyet.


Az utóbbi időben indokolatlanul a központba került a fajgyűlölet és az önkényuralmi jelképek használatának a kérdése is. A rasszizmus és idegengyűlölet-ellenes keretegyezményt - aminek a tucatnyi sokkal fontosabb, százmilliókat érintő létfontosságú kérdésekkel szemben valami nem is annyira rejtélyes ok miatt elsőbbséget biztosítanak - az igazságügy-miniszterek február végén vitatták meg, s ennek kapcsán a magyar kormány alkotmánymódosítást kezdeményez, bár a magyar jog anyajognak tekinti a véleménynyilvánítás szabadságát, amit csak nyilvánvaló és egyértelmű veszély esetén lehet korlátozni. Ez megint a szolgalelkűség jele. Ugyanakkor Anglia, Németország, Lettország és mások eleve jelezték, hogy az u.n. önkényuralmi jelképek általános európai tilalmát nem tartják indokoltnak. A gyűlölet, vagy a szeretet törvényileg kötelezővé tétele pedig védtelenné teszi az államalkotó többséget az idegenek és a másságok kisebbségeivel szemben. Pedig ezek a sokszor mondvacsinált kisebbségek máris előjogokat élveznek az értékteremtő és államalkotó lakossággal szemben, akinek már csak a vélemény szabadsága maradt meg, de most még ezt is korlátozni akarják. Az alaptalanul gyűlöletbeszédnek nevezett szóbeli megnyilvánulásokra koncentrálnak, de az azokat kiváltó tettek felett átsiklanak; a következményekkel foglalkoznak, nem az okokkal. Hova jut így Európa?


Ezek a keresztényellenes törekvések nemcsak az EU-t, hanem az egész Európát diszkriminálják. Kiváltó okaik a különleges EU-tagságra igényt tartó ázsiai ország, Izrael, valamint az eurocionista körök elvárásai, továbbá az ugyancsak hű USA-szövetséges iszlám Törökország (ahol pedig az egyház elválaszthatatlan az államtól) törekvései. Ide sorolható a zsidó-kereszténység "felfedezése" is, amit az európai államok nagy többsége ellenzett - erről inkább csak a kulisszák mögött folyt a vita - de végül belement egy hallgatólagos kompromisszumba, miszerint sem a zsidó-kereszténység, sem a kereszténység nem került említésre. A kereszténység azonban univerzális, ezért Európának nemcsak semmi szüksége nincs az egyébként értelmezhetetlen zsidó-kereszténység leszűkítő megkülönböztetésére a századokon át használt kereszténységtől, de nem is szabad elfogadnia, mivel éppen ez visz rasszizmust az európaiságba, sőt legközelebb a kereszténységet már el is hagyják, mert az elvtelen engedményeknek ez a logikája. A kereszténység elhallgatása elvtelen és szükségtelen engedmény Izraelnek, a fejét felütő euro-cionizmusnak, valamint az iszlámnak, amelyek ezzel felülkerekedtek az európaiságon és a kereszténységen. Olyan szerzett jogra tettek szert, aminek alapján a jövőben további előjogokat követelhetnek.


A brüsszeli bürokrácia, a fentiekre szemet hunyva, az önmaga értelmezte világiságot és demokráciát válogatás nélkül rákényszeríti a tagállamokra, ami háttérbe szorítja az önazonosságukat, és méltatlan is az európai politikai kultúrához. Bizonyos kérdésekben - sokszor nem is kifejezetten európai kérdésekben - állandóan és erőszakosan követelik Európától, hogy nézzen szembe önmagával, ezúttal azonban Európa éppen önmagával, a saját önazonosságával nem mert szembenézni, nem merte vállalni a saját történelmét.


A történelem azonban - az emberek, a népek emlékezete. Ismerete nélkül előbb csak az egyén, de később maga a nép sem tudja, hogy ki ő, honnan jött és hová tart, s hogy az őt körülvevő valóság dolgait hogyan kell magyarázni. Ma mégis egyre inkább megvetik a múltat, pedig a múlt nemcsak egyszerűen mindennek a kezdete, hanem egy nemzet számára abszolút nincs is más kezdet, ahonnan ki lehet indulni. "A történelem végét" propagáló Fukuyama amerikai történész, a "múltat végkép eltörölni" kifejezéssel gúnyolódó, idétlenkedő politikusok és politológusok azok, akik valójában el akarják törölni az egyéni és a nemzeti múltat, hogy öntudatlan, engedelmes tömeggé váljunk. Ha pedig most, egy jelentős történelmi fordulatnál nem mondjuk meg a világnak és magunknak, hogy kik vagyunk, mit akarunk, de ezt a fordulatot mégis megtesszük, végzetes útra lépünk, mert ezekre a kérdésekre egy esetleges vészhelyzetben már nem is tudunk majd válaszolni, és elveszünk a globalizmus semleges masszájában. Egyébként éppen erre megy ki ez az egész játék, Európa pedig engedelmesen elébe megy e kontinensen kívüli törekvésnek. Pedig aki a valamiféle rosszul felfogott békesség nevében, harcias kisebbségek előtt meghátrálva, megtagadja a saját értékeit, összetéveszti, vagy tudatosan összezavarja az identitást és a politikát, nem ad valós választ a saját létkérdéseire sem. Ha megtagadjuk az önazonosságunkat, akkor azt sem tudjuk őszintén, egyértelműen és minden tagállam által elfogadhatóan meghatározni, hogy milyen Európát akarunk. Pedig, a végletekig leegyszerűsítve, ez az a kérdés, amelyre világos választ kellett volna adni a kezdet kezdetén. Eleve innen kellett volna elindulni, de Európa nemcsak nem ezt tette meg, hanem jelenleg sem erre tart.


Gazdasági vonatkozások


A gazdasági szempontok vizsgálatánál célravezető módszer lehet az EU koncepciójának az összehasonlítása az időben még nem távoli riválisának, a KGST-nek az alapelveivel.


A KGST a létrehozásakor, és a fejlődése folyamán, a maga módján igyekezett figyelembe venni az akkor meglévő realitásokat; fő törekvése nem a tagállamok elvont szempontok szerinti uniformizálása volt - akkor sem, ha ilyen tendenciák fel-felbukkantak - hanem a történelmileg kialakult adottságaiknak a továbbfejlesztése, esetleg egy-két új termelési ágazat létrehozása és az ezekre történő specializálódás, valamint a tervgazdálkodás összehangolása alapján nemzetközi munkamegosztás kialakítása. Magyarország, pl. elsősorban autóbuszok, motorvonatok, daruk, általában a közlekedési eszközök, alumíniumipari cikkek, televíziók, valamint mezőgazdasági és élelmiszeripari cikkek, stb. előállítására, azaz főleg a hagyományosan meglévő, nagy szellemi és termelési kapacitással, nemzetközi versenyképességgel rendelkező ágazataira szakosodott. Nem volt minden igazságos - a feszült nemzetközi helyzetben nem is lehetett - de a mezőgazdaságunk világszínvonalon volt, a sajátmagunk által létrehozott ipar alapvetően az ország érdekeit szolgálta; gazdasági ágazataink a saját tulajdonunkban voltak, a haszon döntő része az országban maradt. (Amit kivittek, a ránk kényszerített adósság-csapda miatt, már akkor is nyugatra vitték, ahogy most is; ebben sem volt rendszerváltás.)


Az EU esetében nem a nemzeti érdekeket adták össze, és így alakítják ki a közös gazdaságpolitikát, hanem az egyes tagországok, de főleg a belépő új tagok meglévő adottságaitól és szándékaitól teljesen függetlenül kidolgoztak valami elvont elméleti gazdaságpolitikai koncepciót, amelynek alárendelik a nemzetgazdaságokat, egészen addig, hogy akár teljes termelési ágazatokat is felszámolnak. Nem a KGST hibáit javították ki, hanem egy lényegesen rosszabb rendszert erőszakoltak ránk. Magyarországnak, például, szinte teljesen fel kellett számolnia az előbb említett ágazatokat, ami nemzeti tragédia, hihetetlen társadalmi megterheléssel, problémákkal jár. Senki nem mondta ki nyilvánosan, de Magyarország belépésének előfeltétele volt a nyugat-európai mezőgazdaságnak, ha nagyságrendileg nem is jelentős, de mégis versenytársat jelentő világszínvonalú mezőgazdaság felszámolása is. Mással nem magyarázható az a tragikomédia, ami a magyar mezőgazdaságban az utóbbi évtizedben lejátszódott. Nemcsak nem kellenek a világhírű, termésátlagban, tápértékben, ízben, zamatban sokszor mindenki másét meghaladó magyar mezőgazdasági termékek, hanem - a multinacionális vállalatok piaci terjeszkedését biztosítandó - még a saját szükségletünkre történő előállítását is korlátozzák. Ezzel párhuzamosan Európában hatalmas kereslet van a bizonyítottan bio termékek iránt, amelyekből, a saját lakosságától elvonva, Magyarország jelentős mennyiséget exportál, s közben uniós "szövetségeseink" elárasztják országunkat bizonytalan eredetű, a fogyasztási szokásainktól idegen termékeikkel, sőt azt szeretnék, ha a beláthatatlan következményekkel járó génmanipulált termékeket és vetőmagokat is használnánk.


Az EU-ban tehát nem a nemzeti érdekek és termelési kapacitások állnak össze egységes egésszé, hanem az elidegenedett globalizációs érdekeket osztják ki a legyengített tagországokra, ami sérti a nemzeti érdekeket, gyökeresen, drámai szociális következmények árán átalakítja a nemzetgazdaságokat, esetünkben visszafordíthatatlan változásokat okozott mielőtt még beléptünk volna.


Anélkül, hogy a múltat visszasírnánk, vagy az elkövetett hibákat csökkentenénk, el kell ismerni, hogy ehhez viszonyítva a KGST alapkoncepciója realistább volt, és - ismét hangsúlyozom: ehhez viszonyítva - jobban figyelembe vette a nemzeti érdekeket. Magyarország, például, az EU-ban kapott besorolásához képest, tetszik, nem teszik, de a KGST-ben önállóbb volt, a szavára jobban odafigyeltek. Az EU megteremtésén fáradozó multinacionális érdekeket szolgáló brüsszeli bürokrácia nem veszi figyelembe a nemzeti érdekeket, a hagyományokat, az adottságokat, hanem új irrealitásokat erőszakol ki, és ezekhez akar igazítani, idomítani minden tagállamot, főleg az új tagokat. Egyedül Portugália vette magának egyszer a bátorságot, hogy ellene szavazzon a közösségi agrárpolitikának. De mit ér el az ellenszavazattal? Még ha a vétó következtében nem is lép életbe valamely szabály a mezőgazdasági nagyhatalmak gyakorlata kikényszeríti az érvényesítését.


A szerződések (Rómától Nizzáig) azt a homályos gumiparagrafust is rögzítik, hogy az agrárpolitikai célok eléréséhez "ki kell zárni a Közösségben a termelők, vagy a fogyasztók között minden megkülönböztetést". Kifejezetten a nagybirtokrendszer visszaállítása folyik, ami a globális cégóriásoknak kedvez, a kis és középgazdaságok felszámolására, beolvasztására irányul. Nem demokratikus, nem egyenrangú, nem is szociális piacgazdaság, sőt nem is piacgazdaság, mert a versenyt is korlátozzák, hanem elidegenedett központi tervgazdálkodás. Önmagában az is kérdéses, hogy a gazdasági integráció, amely mindenképpen versenyt is jelent, egyáltalán elősegítheti-e a politikai integrációt, de így, ahogy megvalósult, azaz az újonnan belépők versenyképességének előzetes szétzúzása mellett, bizonyos is, hogy ellene hat.


Érthetetlen (illetve, a globalizmus szempontjából érthető) ellenállás van azzal a "Lisszaboni projekt" címet viselő társadalompolitikai törekvéssel szemben is, hogy az EU 2010-re dinamikusan fejlődő tudásorientált gazdaságával rendelkezzen - azaz, az oktatásba fektessen be sokkal jelentősebb összegeket - sőt ezt még maga Durao Barroso is teljesíthetetlennek nevezte.


Ilyen gazdaságpolitikával - a munkaképes lakosság általános csökkenése mellett - amely korlátozza az egyes országok nemzetgazdaságának a hagyományos és harmonikus fejlődését, a közös gazdaság demokratikus, tudásalapú fejlesztését, az EU nem lehet versenyképes a világban akkor sem, ha pillanatnyilag egyáltalán nem áll rosszul ebben a versenyben.


Külpolitikai vonatkozások


Az EU egész fejlődésén érezteti a hatását, hogy azokat a szervezeteket, amelyekből kialakult - az 1949-es Európai Tanács, az 1950-es Szén és Acélközösség, egyéb közösségek, majd 1957-ben az EURATOM és az Európai Gazdasági Közösség, majd mindezek egybeolvadása 1967-ben - annak idején alapvetően a szocialista országokkal szemben fellépő szervezetként hozták létre, s ez a fejlődése további lépéseire is rányomta a bélyegét. Befelé egységesítő, kifelé azonban inkább konfrontáló szervezetként működtek, azaz nem úgy fejlődtek, hogy szuverén nemzetek egyenjogú, demokratikus közösségévé váljanak, s az utódintézményeik sem ebbe az irányba tartanak, bár időközben világtörténelmi jelentőségű változások következtek be. Nem véletlen, hogy a Lyonban 2004. decemberében eleve azzal a címmel rendeztek konferenciát, hogy "Lesz-e valaha az EU demokratikusabb, mint ma?" és nem tudtak rá igenlő választ megfogalmazni, sőt megállapították, hogy az intézményi működése átláthatatlan, a bürokraták nem vonhatók felelősségre, nem mozdíthatók el akármilyen rosszul, vagy éppenséggel az igazi európai érdekek ellen dolgoznak is.


A globalista érdekeket elsősorban kifejező USA-nak mintha nagyobb szüksége lenne az egyesült Európára, mint magának Európának. Nem kell sok országgal bajlódnia, csak egyetlen központtal, amellyel szemben - Izraelen, Nagy-Britannián, később Törökországon keresztül, de közvetlen nyomással is - érvényesíteni tudja az akaratát. Az Irak elleni agressziónak is van olyan vetülete, hogy megfossza Európát az energiahordozóktól, gyengítse az esetleg kialakuló európai egységet és versenyképességet. Bemérhető az USA azon törekvése is, hogy civilizációs, vallási és egyéb konfliktusokat provokáljon Európa (Oroszországot, mint másik lehetséges vetélytársát ideértve) és az iszlám világ (a volt Szovjetunió iszlám köztársaságai) között. Ezért stratégiailag nem érdekelt az izraeli-palesztin konfliktus megoldásában sem. Az USA célja a legyengült egyesült Európa beolvasztása az általa uralni kívánt globális világpiacba, ezért rendkívül fontos lenne, hogy az EU európai legyen minden értelemben.


Bush 2005. februári brüsszeli látogatása során igényelte az EU támogatását a közel-keleti politikájához, amit Európában egyesek tévesen annak elismeréseként fognak fel, hogy az USA Európa segítsége nélkül nem tud kikecmeregni az Irak elleni agressziója nyomán kialakult közel-keleti ingoványból. Bár ebben van igazság, Bush kérése - amit amerikai részről pedig egyenesen engedménynek állítanak be - azonban annak az amerikai törekvésnek a folytatását jelenti, hogy a saját agressziójáért a szövetségeseit fizetesse meg, az ódium egy részét rájuk hárítsa, újabb emberéleteket és anyagi áldozatokat kikényszerítve. Bár az Európai Bizottság elnöke, Barroso előre jelezte, lehetséges, hogy minden kérdésben nem tudnak megállapodni, s hogy egyik fél sem köteles a másik álláspontját magáévá tenni, az amerikai törekvés nem volt eredménytelen. Németország és Franciaország, ha enyhébb hangnemben is, de továbbra is megtagadta katonák küldését (A francia szellemességre jellemző, hogy nemet mondtak ugyan, de jelképesen egy katonai kiképzőt küldenek Irakba) de kifejezésre juttatták, hogy az USA-val együtt békés és demokratikus Irakban érdekeltek.


Bár Bush ezúttal az "egységes Európára" tette a hangsúlyt, Európa nem felejtheti, hogy az USA, ha az érdekei úgy kívánják, ellentéteket provokál akár az EU-tagállamok között is. Erre a közelmúltban is volt példa, amikor Rumsfeld amerikai védelmi miniszter az Irak elleni amerikai agressziót ellenző Németországot és Franciaországot lekezelően "öreg" Európának nevezte, és példának állította eléjük az "új" Európát, néhány volt szocialista országot - köztük hazánkat - amelyek az USA oldalára álltak.


Az USA-t és Európát szembeállító egyik legsúlyosabb, és legbeláthatatlanabb kérdés a Kínával folytatott kereskedelem (2004-ben az EU vált Kína legnagyobb kereskedelmi partnerévé) és a Kína elleni fegyverembargó feloldása, amelyet nemcsak Németország és Franciaország szorgalmaz, hanem még a hűséges szövetséges, de hagyományosan nagy fegyverexportőr Nagy-Britannia is. Észak-Korea és Irán atomprogramjával kapcsolatos álláspontok sem esnek egybe. Európa eleve szembehelyezkedik Szíria, Irán, vagy más országok lerohanásával, s ez az álláspont élvezi Oroszország támogatását is.


Az alkotmány nem állít fel konkrét rendszert a közös külpolitika egyeztetésére (Anglia "abszurdnak" minősítette az erre irányuló törekvéseket). Így a nyilvánvaló atlanti érdekellentétek a politikai kérdésekre közvetlenül rá fogják nyomni a bélyegüket, aszerint, ahogy a mindenkori erőviszonyok alakulnak, ezért nem állítható, hogy az EU-ban az európai politikai érdekek egyértelműen és minden esetben uralkodni fognak.


Katonai vonatkozások


Az EU mozgástere talán éppen katonailag a legbehatároltabb és a legbizonytalanabb. Az USA ugyanis, amikor úgy ítéli meg, hogy a saját biztonságáról, vagy érdekeiről van szó, nem veti alá magát semmiféle nemzetközi szervezetnek, legyen az ENSZ, vagy akár a saját vezetése alatt létrehozott NATO. Adott helyzetben kihátrál még a NATO-ból is, az EU pedig egyoldalúan függ a NATO-tól. Sőt, az alkotmány kifejezetten leszögezi, hogy a NATO-tag államok EU keretében vállalt katonai kötelezettségeinek mindenekelőtt a NATO-kötelezettségeikkel kell összhangban állniuk. Az USA kitér Németország javaslata elől is, hogy értékeljék át a NATO szerepét (ami nyilvánvalóan azzal járna, hogy a NATO "európaibbá" válhatna, amivel Franciaország, Spanyolország és mások is rokonszenveznek, s Javier Solana külpolitikai és biztonságpolitikai képviselőtől is lehet ilyesmiket hallani). Az alkotmány elvben lehetőséget ad azonban rá, hogy az érdekelt országok a katonai integrációban gyorsabban haladjanak, illetve, hogy - egyhangú döntés alapján - békefenntartásra, konfliktusok megoldására, humanitárius segítség céljából, vagy a bárkire ráfogható "terrorizmus" elleni küzdelemben az EU bevethesse a tagországai erejét az EU határain kívül is.


Az EU-nak azonban jelenleg nincs közös katonai szervezete, és ennek a kialakítása - amire csak szándék formájában került utalás, de határozott egységes politikai akart nincs rá, és az USA határozottan ellenzi is, ezért az alkotmányba sem került be - ígérkezik a legnehezebbnek és a leghosszadalmasabbnak. Enélkül pedig a tagadhatatlan politikai és gazdasági súlya mellett sem érhet el olyan szintet, hogy egyenrangú partnere lehessen az USA-nak. Ha pedig nem tudja önállóan biztosítani a saját védelmét, biztonságát, függeni fog az USA-tól.


Földrajzi-geopolitikai vonatkozások


Tekintsük át a szóba jöhető tagjelöltek listáját.

Törökország - ázsiai ország, és soha nem lesz európai semmilyen szempontból. Giscard D'Esting volt francia elnök írta, hogy ha a nem európai identitással rendelkező Törökországot felveszik, az folyamatos destabilizáló kényszerbővítést eredményezhet, s Európa egyszer csak arra ébred, hogy nemcsak a puskaporos-hordó Balkánnal, hanem a még inkább annak számító közel-keleti térséggel is közös határa van. Ezért Giscard ellenzi Törökország felvételét, és különleges partnerségi viszonyt javasol. (Ráadásul az iszlám tiltja a kamatszedést, ami úgy gazdasági, mint vallási vonalon eleve konfrontációkhoz vezethet.)


Izrael - ugyancsak ázsiai ország, de különleges együttműködési megállapodásokkal máris kapcsolódik az EU-hoz, például vámmentesen exportálhatja a termékeit az EU-ba. Az EU ezzel segítőkezet nyújt az agresszornak a térségében való elszigetelődésével szemben. De belső hatása is van: magában az EU-ban izraeli nyomásra akarják korlátozni a véleményszabadságot bizonyos kérdésekben. Egyedülálló nemzeti sajátosságokból azonban nem lehet kötelező magatartási normát alkotni az egész unió számára.


Spanyolország két városa (Ceuta és Melilla) már eleve Afrikában van.


Keleten Európa az Urálig tart, Ukrajna máris kéri, de Belorusszia és Oroszország kérheti a felvételét; Oroszország nagyobb része, viszont már ugyancsak Ázsia. Ha ezek az államok és Törökország, valamint Izrael belép - akár különleges társulás formájában is - Európa kisebbségben maradhat az EU-ban.


Geopolitikai értelemben ehhez jön még az a körülmény, hogy az USA - egy ismét másik kontinensen elhelyezkedő hatalom - közvetlenül is, és némely jelenlegi és jövőbeni tagállamon keresztül esetenként döntő befolyást képes gyakorolni az EU-ra.


Magyar vonatkozások


Az EU történetében eddig kétszer fordult elő - mindkétszer Norvégiával, amely pedig annak idején alapító tagja volt az Európa Tanácsnak - hogy egy ország már alá is írta a csatlakozási szerződést, de a fejleményeket látva, úgy ítélte meg, hogy a kimaradással jobban tudja védelmezni a nemzeti érdekeit. Mi más értelme lehetne a mi belépésünknek is, mint a nemzeti érdekeink hatékonyabb érvényesítése; ha ezt nem tudjuk biztosítani, a tagságunknak nincs értelme. Az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy még ha tudnánk, akkor sem akarjuk, s hogy nálunknál mindenki jobban harcol az országa érdekeiért. A magyarországi vezetők nem kötődnek, vagy nem kötődnek eléggé a néphez, nem harcolnak a nemzeti érdekekeiért, sőt mindenből ki akarják rekeszteni, mintha más érdekszövetséghez tartoznának.


A legjobb példa erre ismét csak a mezőgazdaság. Előbb szétverték, majd a csatlakozási tárgyalások során még a megmaradt teljesítőképességünkhöz képest is alacsonyabb termelési átlag és hatékonysági kvótákat fogadtak el. (Ehhez jönnek olyan nevetséges követelmények, mint pecsét minden tojásra, a moslék tiltása, de a beláthatatlan következményekkel járó génkezelés támogatása, az adminisztrációs terhek hihetetlen növelése, a paprika-botrányok, stb.). A kormány egy darabig még titkosította is a mezőgazdasági megállapodást, pont azokkal nem akarta megosztani, akikre tartozik, és még most sem biztos, hogy minden rendelkezést ismerünk.


A mezőgazdasági támogatás a termelés mértékétől függ, azaz a mezőgazdasági nagyhatalmaknak kedvez, más helyeken inkább a parlagon hagyást (Nálunk azelőtt nem volt parlag, így nem volt parlagfű sem; most mindkettővel küszködünk), a gyümölcsfék, szőlőtőkék kiirtását ösztönzi, negatívan hat a munkakedvre és a versenyképességre. Minősíthetetlen az a diszkrimináció, hogy a magyar gazdák a régi uniós országok gazdáinak jutó támogatás egyharmadnyi töredékét kapták (aminek a kormány kiegészítését ígérte, de nem tette meg); az újonnan belépő tíz ország három év alatt kap annyi támogatást, amennyit a francia gazdák egy év alatt; ráadásul olyan pénzügyi (saját rész előzetes befizetése, stb.) és bürokratikus feltételeket (pályázati rendszer) szabtak, amit a magyar gazdák nem ismernek, s nem is tudnának teljesíteni. Az osztrák mezőgazdaság 100%-os támogatást harcolt ki, a csatlakozás óta mégis tönkrement a gazdaságok 30%-a. Az új tagok nem kapnak olyan jogokat, mint a régiek, pedig az eleve egyenlőtlenek között még az egyenlőség is diszkrimináció lenne. Trianoni arroganciával és hozzá nem értéssel parancsolgatnak, osztogatnak. Így nemcsak nem fogjuk utolérni az élenjárókat, hanem eleve a még fokozottabb lemaradásunk, a tönkremenésünk van "beprogramozva".


Ráadásul az agrárfelzárkóztatásra nyújtott, négy évre nekünk járó 160 millió eurós uniós támogatásból (SAPARD) 2004. végéig csak 38%-ot hívtunk le, míg, pl. Csehország majdnem a teljes összeget. A késlekedés halmozott versenyhátrányba hozza a magyar gazdákat. Más csatornák kiépítésében is lemaradtunk, s ezért még maga Brüsszel is elmarasztalt bennünket!


Közös a brüsszeli-magyar törekvés a magyar föld kiárusítására: Nyugat-Európában 20-30-szor annyiba kerül a föld, mint nálunk, és a kiárusításhoz a kormány már a jogi kereteket is megteremtette. Ki fog ebből hasznot húzni? Azt hiszem, a válasz nyilvánvaló. Ma már nem kell disszidálni; emigráns sorsra vagyunk kárhoztatva a saját hazánkban.


Ha mindezt bekalkuláljuk, akármilyen arány is jön ki az éves be- és a kifizetéseink között, mi már a belépés előtt nettó befizetők voltunk, és leszünk még hosszú ideig. Nem megalapozatlanok az újragyarmatosítást emlegető vélemények.


A mi kormányaink állandóan azzal a nevetséges jelszóval traktáltak bennünket, hogy "Megyünk Európába", de ez a jelszó egyrészt hamis, mivel mi - a mindenkori társadalmi berendezkedéseinktől függetlenül - mindig Európában voltunk és európaiak voltunk, nem most váltunk azzá, másrészt még ez is fordítva történt: Nyugat-Európa jött hozzánk, és nem is a mi Európánk, hanem a globalizmus Európája: hozza a törvényeit, elfoglalja a piacunkat, kiszivattyúzza az országból a két kezünk által megtermelt hasznot, magyar belpolitikává teszi a saját problémáit, a mi problémáinkkal pedig nem foglalkozik, felszámolta az iparunkat, szétverette a mezőgazdaságunkat, most pedig a földünket is meg akarja szerezni. S közben olyanok aggatnak ránk minősítéseket, akiknek fogalmuk sincs a magyar nemzetről. (Ez nem mai tendencia. Évszázadokon át védelmeztük a kereszténységet, Magyarországot mégis Trianonnal "jutalmazták". Magyarország komoly szerepet játszott a rendszerváltásban is, de ebből sem származott semmilyen előnye. Ezért erkölcsi értelemben nekünk nincs mit csodálnunk Nyugaton.) És ez, ha nem is ennyire - mert ilyen kiárusító kormánya nincs másik országnak - de így van más országok esetében is. Pedig nem a szolgalelkű alkalmazkodással, hanem adottságaink érvényesítésével, magyarságunkkal tudnánk gazdagítani Európát. Ezt annál inkább megtehetnénk, mert az alapszerződés jogalapot is ad rá, kimondva, hogy a tagállamoknak nem kell feloldódniuk az EU-ban, hanem a nemzeti sajátosságaikkal együtt integrálódniuk kell. - Legalább ennyit tennénk meg!


De volt, és van-e alternatívánk? Kimaradhattunk volna-e?


Ha a kormányaink megvédték volna azt a gazdasági kapacitást, amelyet a 70-es, 80-as évekre kiépítettünk, minden további nélkül kimaradhattunk volna, akárcsak Norvégia. Csakhogy - az előzőekben láttuk - úgy Nyugat, mint a saját kormányaink éppen arról "gondoskodtak", hogy - minden törvényes felhatalmazás nélkül - eladják, kiárusítsák, elherdálják, ellopják közös vagyonunkat. Ezzel olyan nép- és nemzetellenes bűnt követtek el, amiért a kiszabható legsúlyosabb ítélet is könyörületes büntetés lenne, s amiért a történelem be fogja nyújtani a számlát. Félő azonban, nem azok fogják kifizetni, akik megérdemelnék.


Megbocsáthatatlan bűn az is, hogy a rendszerváltás óta minden kormányunk csökkentette a honvédelemre szánt összeget, és a fegyveres erők létszámát, a jelenlegi kormánykoalíció pedig kiárusítja, szétveri a magyar hadsereget, védtelenné teszi hazánkat. Azt is csak tragikomédiának lehet nevezni, hogy a légierőnknek svéd Grippen gépeket vásárolnak, amelyek akár az F-16-oshoz, akár a MIG-29-eshez viszonyítva - nem is beszélve a Szuhoj típusról - játékszernek minősülnek. Csak nem azért kellett Grippeneket vásárolnunk, mert a gyár a Wallenberg-család érdekeltségébe tartozik?


Sokan állítják, hogy ebben a helyzetben már aligha van más reális alternatívánk. Bármennyire is elfogadhatónak tűnik ez az álláspont, alternatíva mindig van, sohasem szabad róla eleve lemondani. Ezzel kapcsolatban két politikai momentumra érdemes visszaemlékeznünk. A FIDESZ vezetője egy alkalommal kijelentette, hogy "Van élet az Európai Unión kívül is!" Egy ilyen kijelentésnek hatalmas a politikai súlya, mégis teljesen súlytalanná vált, mivel nemcsak előzménye nem volt, hanem nem lett semmiféle folytatása, következménye sem. Nem is növelte a FIDESZ hitelét.


Egyetlen politikai párt volt, amely az EU kérdésében is következetesen és kezdettől végig kiállt és kiáll a magyar nemzeti érdekekért: a MIÉP. Mondhatnak, amit akarnak a MIÉP-re, de egyedül ez a párt javasolta kezdettől fogva a konkrét magyar nemzeti érdekek védelmét, követelmények szabását, és - a nemzetellenes feltételek ismeretében, és kormányaink behódolását látva - arra az álláspontra helyezkedett, hogy "Így nem!", s emellett ma is kitart. Ebben az álláspontban volt/van realitás. Sokkal jobb pozíciót lehetett volna és lehetne még most is elérni. Bizonyos lehetőségek ugyanis még ma is vannak és a jövőben is elkerülhetetlenül adódnak. Ezért nemzeti érdekünk, hogy e nézet képviselőit bejuttassuk az Országgyűlésbe, a kormányzatba, az EU-ba.


Következtetések


Az EU eddigi története elidegenedett, visszájára fordított folyamat: az egyes nemzetgazdaságokban, de a politikai infrastruktúrákban is - legalábbis a nemrég belépett tagállamok esetében - visszafordíthatatlan radikális változásokat kényszerítettek ki mielőtt még azok beléptek volna, illetve szervezetileg kialakult volna az unió, és lett volna érvényes alkotmánya. Sok tekintetben megszüntették a régit, anélkül, hogy világosan és demokratikusan, a nemzetállamok szuverenitását tiszteletben tartva, meghatározták volna az újat.


A felülről kezdődött intézményesítés folyamata eleve elidegenedést szült. Meg kell találni a középutat a kialakulóban lévő nemzetek feletti szuperállam és annak a követelménye között, hogy intézmények nélkül nem lehet kontinentális egységet kialakítani. A demokratikus fejlődést akadályozza az is, hogy az uniós képviselői helyekre csak pártok pályázhatnak, az "európaiságukat", a "politikai korrektségüket" bizonyított pártok, továbbá, hogy a képviselők nem vonhatók felelősségre, nem hívhatók vissza. Az eddigi események előrevetítik, hogy ezek milyen döntéseket, törvényeket fognak hozni.


Nem is annyira a hangoztatott elvekkel van baj, hanem azzal, ahogy a gyakorlatban érvényesülnek, vagy nem érvényesülnek. Sem nemzetközi, sem nemzeti vonatkozásban nem szabad hihető, hogy azok oldják meg a problémákat, akik okozták. Egy új gyarmattartó birodalom körvonalazódik, a misztikus "közös érdekek" nevében tevékenykedő parancsuralmi rendszer demokratikus mázában, amelynek kevés köze van valamennyiünk történelmi Európájához; a demokratikus multilateralizmus helyett birodalmi unilateralizmust (régebben centralizmusnak mondtuk), keresztényellenes, idegen eszméket hagy uralkodóvá válni; és ami a legfőbb: nem a nemzeti, még csak nem is az európai, hanem globális érdekeket szolgál, amelyeken belül az USA és Izrael érdekei kezdettől fogva meghatározó szerepet játszanak. Összességében tehát alárendelt helyzetbe hozza Európát. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már 2004 elején javaslat készült egységes transzatlanti piac létrehozására 2015-re; tehát az EU és az USA piaca, pénzrendszere egyesítésével meg akarják teremteni a liberális világpiacot. Az USA ezért támogatja az EU-t és a bővítését, Bush másodszori megválasztás utáni első útja ezért vezetett ide.


Bár az önálló, európai alapokon integrált Európát nem lehet eleve utópiának tekinteni, az eddigi fejlemények azt mutatják, hogy a létrejövő EU sem földrajzilag-geopolitikailag, sem eszmeileg-ideológiailag, sem politikailag és gazdaságilag nem jellemzően európai (katonailag még kevésbé), hanem bizonytalan hátterű globalista. E körülmény szükségszerűen inkább megosztja, mintsem egyesíti Európát. Persze, Európa nem szigetelődhet el a világtól, kölcsönhatások mindig lesznek, de az EU-ban jelenleg és a körvonalazódó perspektívákban túlzott mértékben, sőt egyik-másik kérdésben uralkodóan vannak jelen a jellemzően nem-európai elemek. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az eddig történtek, a felhalmozott tapasztalat hatalmas értékkel bír. Itt most pontot kellene tenni és a tapasztalatokat, az eredményeket kritikusan, amennyire csak lehet tisztán európai szempontból összegezve átértékelni, s új, egészséges alapokról - kimondva, hogy európai Európát akarunk - újrakezdeni az egészet. Fájdalmas, de ha az EU európai akar lenni, mi több, ha Európát meg akarjuk menteni, mint Európát, nincs más út. Európának most eszmélnie kell, hogy ne váljon önmaga sírásójává!


***


Nem vagyok naiv, tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, hogy ez a cikk semmit nem változtat a dolgok menetén, még csak el sem jut Brüsszelbe. Ha valamilyen csoda folytán ez mégis megtörténne, akkor sem járna semmilyen hatással. Mi több, ha száz hasonló vélemény jut el oda, az elidegenedett brüsszeli bürokrácia akkor is kegyetlenül folytatni fogja a menetelését a közös bukásunk felé, mert a multinacionális tőke szolgálatában áll, s nincs semmiféle jogi lehetőség az elmozdításukra, még kevésbé a felelősségre vonásukra akkor sem, ha tagállamok szempontjából nézve még az eddiginél is rosszabbul dolgoznának. Ezért sok ilyen cikknek és gondolatnak kell még születni, legfőképpen nyilvánosságra kerülni és anyagi erővé válni minél előbb, hogy az EU valamennyiünk érdekében, de főleg valamennyiünk érdekeit kifejezve váljon európaivá.


(Havi Magyar Fórum, 2005. április)


***


Időszerű kiegészítés


A Lisszaboni szerződéshez még 2009-ben csendben csatoltak egy jegyzőkönyvet az Európai Közösségek kiváltságairól és mentességéről. Ebben olyasmik szerepelnek, hogy az EU brüsszeli helyiségeit és épületeit a hatóságoknak nem szabad átkutatni, a hivatalnokok pedig „hivatalos minőségükben végrehajtott cselekedeteik tekintetében, szóbeli vagy írásbeli megnyilatkozásaikat is beleértve, mentességet élveznek a bírósági eljárások alól. Ez a mentesség hivataluk megszűnését követően is megilleti őket”. Azaz, tehetnek, amit akarnak, mentesülnek minden felelősség alól, s nyugdíjasként sem büntethetőek.







364 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page