top of page

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (10) – Az „orosz–ukrán” háború tágabb nézőpontból (2.)





A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet





Verje meg az Isten,

Nem egyszer, de százszor,

Ki magyar létére

Idegenhez pártol

Ősi jussát önként

Idegennek dobja,

Kincseinket egy más fajnak

Kincstárába hordja.

Pósa Lajos: Verje meg az Isten


A tanulmányt az elkövetkező napokban a következő fejezetekben közöljük:

  1. Tényleg nem győzhet egyik fél sem?

  2. A kiinduló történelempolitikai képlet

  3. Meddig terjed az ellenzék jogköre?

  4. Európai-e az Európai Unió?

  5. Tegyünk együtt a magyar Magyarországért



2. A kiinduló történelempolitikai képlet

Az előbbi bekezdés végén kimondott szent célhoz elengedhetetlen a történelempolitikailag helyes képlet kialakítása az időszerű és célszerű alapvető (elvi) döntések meghozatalához. Ám ha a politikai propaganda, azaz a szövetségi rendszerek, idegen érdekek elvárása szintjén maradva eltekintünk a történeti okoktól, előzményektől, s kizárólag a 2022. február 24-én történtekből indulunk ki, azaz, ha töröljük a múltat, óhatatlanul eltájolódunk, s félrevezetjük környezetünket. Úgy két évtizede Fukuyama japán-amerikai filozófus A történelem vége és az utolsó ember című könyvében meghirdette a történelem végét, ám nem lett vége a történelemnek. Ma viszont a háttérhatalom nemzetközi és hazai ügynökei, valamint azok a politológusok és politikusok, akik nem veszik észre, hogy a múlt, a jelen és a jövő szervesen egymásból fakadva szüli a történelmet, nemcsak meghirdették a történelem kezdetét, az időpontját is pontosan megadták: 2022. február 24.

Együttérzésünk a napi politikát művelőinkkel, mert a szövetségi kötelezettségek, kényszerhelyzetek miatt e tévúton kényszerülnek haladni. Amennyiben azonban a fejleményeket tárgyilagosan elemezve, mégsem a fennen hirdetett politikailag korrekt következtetésre jutnak, ha nem mondhatják is ki, megállapíthatják, hogy a történelmi igazság melyik fél oldalán áll. Megpróbálhatnak szavakban igazodni hozzá, s a gyakorlatot a lehetőségek függvényében a nemzeti érdekeiknek megfelelően alakítani.


Ez igencsak ellentmondásos, sokak által elfogadott, mások által kifogásolt művészet, győzelmekkel és vereségekkel jár, ám valószínűsíthetően a nemzeti céljaik felé közelít. Amit a mai magyar politikában láthatunk, eléggé hasonlít erre. Ezért nemcsak a majdani történetírás, hanem a jelenkor is értékeli. A történelempolitika követői viszont, mentesülve az efféle kényszerektől, kimondják, hogy a jelenlegi nemzetközi és geopolitikai fejlemények nem 2022. február 24-én kezdődtek, nem is az égből pottyantak. Különböző gondolati vonalon, de mindketten eljuthatnak a történelmi igazsághoz, csak egyikőjük tartalékolja, a másikuk fegyverként használja. Ámde mindezek számbavételével sem tudnak egyértelmű biztos választ adni a küzdelem kimenetelére. Ennek fő oka nem Oroszország, de még csak nem is az ukrán néptől idegen bábkormány, hanem az őt maga előtt toló háttérhatalom, amely az egypólusú világáért küzd, minek okán minden emberellenes tettre képes.


A tényeket követő józan politika nem állapíthat meg egyebet, mint hogy Oroszország mindig kész volt a nem az általa okozott problémák, köztük még a mások által neki okozottak tárgyalások útján történő megoldására. 1997-ben erre komplex javaslatot tett a NATO-nak, de elutasításban részesült. Putyin 2007-ben, a müncheni biztonsági konferencián felszólította a NATO-t, külön az Egyesült Államokat, hogy hagyják abba a keleti bővítést, Grúzia és Ukrajna vörös vonal. Erre a NATO válasza Ukrajna NATO-ba meghívása volt a 2008-as bukaresti NATO csúcson. Annak ellenére, hogy akkor még Németország, Franciaország, Olaszország és a Benelux államok, s Magyarország is ellenezte! Emiatt a helyzet rosszabbodott, sőt jött a 2014-es majdan-téri puccs és az ukrajnai orosz lakosság rendszeresített gyilkolása, a nemzeti kisebbségek elnyomása, háborús tűzfészek kialakítása. A helyzet rosszabbodása láttán Oroszország a fegyveres megoldás elkerülése érdekében 2021. decemberében ismét lépett, amerikai–orosz szerződést javasolt a kölcsönös biztonsági garanciák megteremtésére, amelynek középpontjában a NATO bővítésének leállítása állt. Ismét mellébeszélés és elutasítás. Két minszki egyezményt is aláírt, amelyeket azonban a NATO, ma már elismerten, csak azért támogatott, hogy több időt nyerjen Ukrajna háborús felkészítésére. A különleges hadművelet beindítása után is belement közvetlen orosz-ukrán tárgyalásokba. Török közvetítéssel ki is dolgoztak egy megállapodás tervezetet, amely véglegesítésre várt, de az USA nyomására Zelenszkij megszakította a tárgyalásokat. Sőt azóta törvény tiltja, hogy az ország elnöke párbeszédet folytasson Oroszországgal. Szövetségesei nem engednek önállóságot az általuk az ukrán nép nyakára ültetett bábkormánynak. Oroszország viszont nem engedheti meg a létbiztonsági fenyegetések egyre közelebb nyomulását a határaihoz. Mégsem háborút kezdett (amit minden politikus felelőtlenül elfelejt, ami ordító példája a félrevezetésnek), hanem ténylegesen különleges hadműveletet, amit azonban a háttérhatalom, a NATO beavatkozásával háborúvá srófolt fel.


Mindez közismert, eltitkolhatatlan tény, s aki ezekről tud, de eltitkolja a közvélemény elől, ahelyett, hogy ismertetné, nemzetbiztonsági kockázatot jelent, mert félretájékoztat. E tényeket a politikának, a békeharcnak is nem megbocsáthatatlanul elfelejteni kellene, hanem nyíltan érvként használni. De mert elfelejti, nincs érvanyaga, ezért a békekövetelése jelszó marad. Terjeszteni kell, hogy a békeharc és a tárgyilagossághoz ragaszkodó történelempolitikai elemzés elválaszthatatlan, létszükséglet, önvédelem, az emberiség érdeke, a világbéke és együttműködés elősegítése, a jövő megalapozása. Sulykolni kell az igazságot, ahogy a háttérhatalom sulykolja a félrevezetést. Sajnos, eredményesebben, mint mi a békét. Félő hát, hogy a tények elhallgatásnak nem egyedül a túlsúlyban lévő háttérhatalmi félretájékoztatás az egyedüli oka. Ne áltassuk magunkat, a békeharchoz a béke szükségességének ismételgetése, mint politikai jelszó kevés. Az meg visszautasítandó, hogy körültekintően megnevezetlenül maradnak a bűnösök.


Ahhoz, hogy mindezt betájoljuk, a történelemhez ragaszkodás remélt győzelmi helyzetébe eljussunk, kiindulásul, iránytűként annak logikai képletét is célszerű megfogalmaznunk történelempolitikai szemlélettel, és tudatosítanunk a világban, hogy mi folyik a látszólag orosz-ukrán konfliktus mögött és okán. Ezen belül – ami nemcsak a megfogalmazandó képletben, hanem az emberiség történelmében is a leglényegesebbnek minősülhet, hiába hallgatja el úgy mindenki, hogy szót sem ejt róla – van-e és miben áll az orosz különleges hadműveletnek az orosz-ukrán konfliktust meghaladó világpolitikai jelentősége. Mi az, amit a nyilvános külpolitikájában tudatosan, vagy tudattalanul, de elhallgat minden állam, kerüli még az utalást is rá, ám gyakorlatilag egyre inkább számol vele? Mi az, ami a globálisnak csak nevezett háttérhatalmat – hiszen csak abban globális, hogy minden nemzettől elidegenült – s az őt képviselő NATO-t a nukleáris világháború kockázatának vállalásával arra kényszerítette, hogy a közvetettnek tettetett beavatkozásával a Független Államok Közösségén belül előzőleg kiprovokált belső konfliktust közvetett Oroszország-NATO háborúvá növessze?


Kár, hogy a békepárti világ, a politika, a politológia, vagy az aktivizálódó konzervatív erők még meg sem fogalmazták e lényegi kérdéseket. A CPAC konzervatív mozgalom is tévútra vetődhet, ha elköveti azt a hibát, hogy a békét követelve, eltörli a múltat, ahelyett, hogy összekötné a jelennel, orosz-ukrán konfliktusra korlátozza az eseményeket, nem pedig az okokat, előzményeket, sőt a bűnösöket keresi és hirdeti. A történelmi folyamatot útjára indított CPAC mozgalomnak Oroszországban, az alakuló emberbaráti világhatalmi szövetségben szövetségest kell látnia. Ám egyelőre az ő válaszuk is hiányzik a leglényegesebb kérdésre. Jóllehet a rá adandó felelet az a felismerendő tény, hogy Oroszország különleges hadművelete: az első komoly „Megállj!” figyelmeztetés a tárgyalásokat elutasító, globálissá terjeszkedni vágyó háttérhatalomnak.


Miért nem érzékeli ezt senki?


A második világháborút követő félévszázadban viszonylagos béke uralkodott Európában, mert az agresszív NATO-val szemben létrejött a Varsói Szerződés, erőegyensúly állt be. Miután állandósult a külső nyomás, bonyolult belső okok, részint a Gorbacsov-csapat politikai óvatlansága miatt sikerült felbomlasztani a Szovjetuniót, s megszűnt a Varsói Szerződés. A NATO – Oroszország lehetséges szövetségeseinek felszámolására azonnal beindított – aknamunkája nyomán kitörtek a balkáni háborúk, majd 1999-ben agressziót követett el Jugoszlávia ellen. (Ez ellen sem hallottuk a békeharcosok tiltakozó hangját!) A NATO, a Gorbacsovnak tett amerikai-német ígéretét, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, akkor a NATO egy centiméterrel sem fog keletre terjeszkedni, a Nyugat felrúgta. Geopolitikailag messze keletre terjeszkedett, s politikailag ezt tette az EU is. Közel-Keletet és Ukrajnát rövid idő alatt háborús tűzfészekké alakították, félreseperték Oroszországnak 1997-ben és 2021-ben az egyenrangú együttműködésre tett említett javaslatait, majd figyelmeztetéseit is. (Putyin nemrég emlékeztetett rá, még azt is felvetették, hogy Oroszország belépne a NATO-ba, de a NATO meg sem tárgyalta a javaslatot). Oroszország jóindulatával visszaélve, kiprovokálták a fegyveres konfliktust, agressziót ők követtek el. A helyes értékeléshez ezek a kiinduló tények!


S ezeknek az okoknak és előzményeknek az elismerése, tárgyilagos elemzése nélkül történelmietlen minden állásfoglalás, válasz. Főleg az a gépiesen, érzelmesen, és folyamatosan ismételgetett állítás, hogy Oroszország minden ok nélkül támadta meg Ukrajnát. Komolytalan, félrevezeti a közvéleményt, vagy a háttérhatalom oldalán áll az a politológus, politikus, legyen akárki, aki akárcsak a fegyveres konfliktust is február 24-től számítja.


Egy szűk nyilvánosságnak szánt, nem állami szintű, de külügyi tájékoztatóban olvasható hasonló indíttatású elképesztő eszmefuttatás:


Ukrajna elleni agressziójával Oroszország több, általa nagyon nem kívánt eredményt ért el. Megerősítette, bővítésre kényszerítette, és határaihoz még közelebb hozta a NATO-t.


Nem a NATO terjeszkedett ígérete ellenére, s mindenki szemeláttára keletre, hanem Oroszország hozta közelebb a határaihoz a NATO-t? Efféle tudálékos félremagyarázásokkal tömik a külügyesek fejét? Történelempolitikailag ez minden tárgyilagos megfigyelő számára nyilvánvaló hazugság, olyan politikai vakság, amit külügyekben jártas szerző nem engedhet meg magának. Ukrajna, USA, NATO, EU nem hibás, nem bűnös, csak Oroszország? Mintha semmit nem tettek volna az oroszok és Oroszország ellen. Nincs ok, előzmény, semmi nincs, MINDEN 2022. február 24-én kezdődött!


Hasonló politikailag vak és kártékony állítás csak a G7-csoport májusi hirosimai közös nyilatkozata. Szónoki túlzásokkal közli:


Moszkva „brutális háborús agressziója az egész világot fenyegeti és sérti a nemzetközi közösség alapvető normáit, szabályait és alapelveit, ezért addig támogatják Ukrajnát, míg nem sikerül átfogó, igazságos és tartós békét kötni.


Az USA második világháború utáni mintegy negyven országban csaknem hatvan alkalommal, sokmillió áldozattal, köztük több elnök meggyilkolásával, országok lerombolásával járt fegyveres intervenciója és titkos beavatkozásai senkit és semmit nem sértettek?


Ki emlékezik rá, hogy Grenada kis szigetének miniszterelnökét, Bishopot kivégeztették, Fidel Castro ellen mintegy száz gyilkossági kísérletet követtek el, Ho Shi Mint senki nem hívta meg nemzetközi fórumokra, megölették Allende chilei elnököt, Bin Ladent a legjobb amerikai partnerei gyilkoltatták meg, ugyanők Szadam Huszein szövetségesüket felakasztatták, az ellenálló szerb Milosevicset a hágai Nemzetközi Bíróság elé állították, Kadhafi líbiai elnököt meggyilkolták, beavatkoztak Afganisztánban és Pakisztánban. Oldalakon át sorolhatnánk. Hol voltak a nagyhangú békeharcosok, a nemzetközi bíróságok? Nemzeti, vagy nemzetközi bíróság egyetlen amerikai elnök ellen nem adott ki elfogatóparancsot. Néma maradt a G-7, az ENSZ, az EU, a most hangoskodó kis balti államok, a Vatikán, Lengyelország és mi is. Senki nem jajveszékelt, vagy követelt békét. Most meg mindenki ezt teszi egy nyilvánvalóan tűzfészeknek szánt ország világbékét fenyegető, nemzetidegen vezetésének érdekében.


Mi több, tudatunk védelme helyett a hírközlő szerveink, néhány politológusunk, politikusunk napra időzítve pontosan „tudja” (mert egyoldalúan Kijevre figyelnek), hány óvodát, iskolát, lakóépületet ért orosz támadás, az áldozatok között hány civil és gyermek volt. Félrevezetően sajnálkozni nagyon jól tudnak, de lelkiismeretlenül hallgatnak arról, hogy a támadások katonai célpontok ellen irányultak. Arról is, hogy az ukránok, ahogy 2014-től tették, ma is öldöklési szándékkal folyamatosan lövik a katonai célpontot nem képező, ott élő orosz lakosságot, azaz támadásaik ténylegesen a civilek és gyermekek ellen irányulnak! Túl azon, hogy a szakmai erkölcsöt sérti, mélységesen tisztességtelen eljárás mindenekelőtt a magyar közvéleménnyel, de minden érintettel szemben is. Az emberiségtől elidegenült háttérhatalom nagy sikere, hogy a világ hagyja magát eltájolni. Ám nincs jövője, el fog veszni az a gondolat, politikai jelszó és gyakorlat, amely nem ismeri, nem akarja ismerni az események, fejlemények okait, s törli a múltat.


A jövőt szem előtt tartva, nem érdektelen tudni, hogy a NATO azon is dolgozik, miként lehet általánossá tenni és törvényekben szabályozni a „gender-perspektívát” a tagállamok hadseregeiben. Úgy hírlik, sajnos, erre mi is rámozdultunk. A Koszovóban beavatkozó, NATO parancsnokság alatt működő KFOR haderő magyar katonáinak pedig a magyar-szerb kapcsolatok rontása céljából tudatosan szervezett provokációval kellett szembenézniük. A szerb többség által bojkottált és mindössze 3,5%-os választói akarattal hatalomra kerülni akaró ottani nemzetidegenek védelmében léptetik fel őket, idegen földön, idegenek parancsára, idegenek védelmében idegenekkel szemben. A NATO és az EU a terror és a háború mellett kötelezte el magát, s olyan szövetségeseik is kivetkőznek önmagukból, mint WHO, az ENSZ és a WEF.


Mind sűrűbben és súlyosabban hangzik a kérdés: jó ez nekünk, magyaroknak?


Mindezek ismeretében a békéért hadakozó erők számára a józan okszerű következtetés csak az lehet, hogy Oroszország nemzetbiztonsági követeléseinek teljesítése nélkül, pláne ellenére, nincs béke Ukrajnában, de Európában, s a világban sem. Az egyensúly helyreállításához tehát, az eddigi tendenciájuktól eltérően, nem Oroszországra kell békeharcos nyomást gyakorolni, sem állami, sem egyházi vonalon, hanem a háttérhatalom képviselőire, a NATO-ra, EU-ra, a jelenlegi nemzetidegen ukrán kormányt pedig rá kell kényszeríteni a békés távozásra.


Az országok többsége békét akar, s ezt mindinkább kifejezésre is juttatja. Ebben a magyar külpolitika jelentős, nemzetközileg megbecsült szerepet játszik. Sajnos, a geopolitikai környezetünkben nem ezt látjuk, hanem a nagytőke által követelt háborúsdit és fegyverkezést, holott a tényállás számbavétele, visszavetítve a harc eddigi menetére, az érthetetlennek tűnő kérdésekre is ad betájoló választ, s alapvetően meghatározza a követendő irányvonalat.


Ezzel tézis- és vázlatszerűen megfogalmaztuk a szemünk előtt zajlott/zajló fejlemények leglényegesebb történelempolitikai vonatkozásait összegező képletet, amelynek kiinduló pontként kell szolgálnia. Természetesen anélkül, hogy teljesnek, véglegesnek tekintenénk. Továbbvíve a gondolatmenetet, még egyértelműbben megállapíthatjuk, sőt a geopolitikai erőviszonyok, lehetőségek függvényében célnak tekinthetjük, lehet és kell is, hogy legyen győztes a háborúban, éspedig végső soron az emberiség a háttérhatalommal szemben. Ez a jelenlegi nemzetközi viszonyokban úgy konkretizálódhat, hogy a kialakuló emberbaráti és békepárti világszövetségnek, amelynek legfőbb ereje Oroszország, győznie kell, győzelemre kell segíteni. A világnak, az emberiségnek magától értetődően az a valódi érdeke, hogy a világméretű szembenállásban az emberbaráti szövetség megerősödjön, megállítsa a háttérhatalmat, győzelmet jelentő békét, vagy kompromisszumot érjen el. A nemzetközi politika, ezen belül a békepolitika különböző okoknál fogva, mintha nem számolna e lehetőséggel, de talán inkább úgy tesz, mintha nem ismerné fel, pedig minél előbb megtörténik, az emberiségnek annál kevesebbet kell szenvednie a kiszélesedő háború, netán nukleáris világháború súlyos következményeitől. A történelempolitikailag felfogott békepárti politikának ebből kell/kellene kiindulnia, ezt kell/kellene hirdetnie, tudatosítania, ezért kell/kellene harcolnia, nem pedig félrevezető mellébeszélést folytatni, avagy jósolgatni.


A fejleményeket részletesebben vizsgálva, megállapítható, hogy e meglátás nem uralkodik, de közvetetten jelen van a világban: a háttérhatalom esetében félelem és gátlástalan akciók, az emberbaráti szövetségben pedig remény és cél formájában. Az előreláthatatlan fejleményekre gondolva, természetesen senki nem vindikálhatja magának a bölcsességet annak biztos megállapítására, hogy egyik fél sem győzhet a jelenlegi, vagy egy kiprovokált világháborúban. Az emberi logika szerint az esetleges nukleáris világháborúra azonban valószínűleg igaz, és tekintsük is annak. Ám remélhetőleg az emberi életet védő ösztönszerű és megfontolt ésszerűség, azaz a nukleáris világháború elkerülése, a háttérben minden félnél a stratégia első pontja, hiszen, ha kimondatlanul is, de fel kell ismerniük, hogy ehhez képest minden más parancsolónak vélt érdek is kicsinyes. Bár az amerikai, azaz a háttérhatalmi álláspont iránt Hirosima és Nagaszaki példája, Szerbia gyengített urános bombázása és ugyanilyen fegyver Ukrajna rendelkezésére bocsátásának terve, s a mind többször elhangzó figyelmeztetés, hogy a nukleáris világháborúhoz közeledünk, a jogosnál is jogosabb kételyeket vet fel. (Anglia, amely kilépett az EU-ból, most az EU-t meghaladó oroszellenességet, illetve segítőkészséget mutat az ukrajnai nem-ukrán kormány iránt, ami már Oroszország külön figyelmeztetését is kiváltotta. Gyengített urániumot tartalmazó töltényekkel és gránátokkal szereli fel Ukrajnát, ami komoly lépés a nukleáris világháború felé). Jelenleg azonban e tételt hangoztatók, geopolitikai helyzetüktől függetlenül, nem a világméretű nukleáris háborúra gondolnak. Inkább a látszólag orosz-ukrán konfliktusra vonatkoztatják, s ezzel az érveléssel Oroszországot akarják rábírni „a békés megoldásra”, gyakorlatilag a visszavonulásra, miközben Ukrajnát uszítják, pénzelik, felfegyverezik. Más szavakkal, a háttérhatalom szekerét tolják. Nem látják, vagy nem érdekli őket, hogy a háttérhatalom és az előtérben szereplő képviselői a geopolitikai erőviszonyok ismeretében Ukrajnát kezdettől fogva áldozatnak szánták, ha Zelenszkijnek és bandájának másról is mesélnek. Nevetséges volna azt gondolni, hogy Oroszország alulmarad, mert a bekövetkezett háborús fejlemények előrelátása nélkül indította meg a különleges hadműveletet, s amit a hadszíntéren tesz, kényszerből teszi, nem pedig stratégiai meggondolásból. Oroszország tudta, hogy lépésével nem egyedül Ukrajnával kerül szembe, hanem a háttérhatalommal, amelyet az USA, a NATO, az EU, és sajnos a közép-európai országok többsége képvisel.


Hozzá kell tennünk, hogy Magyarország kivételével, bár a „békeharcos” érv nálunk is elhangzik minden szinten és miden nap. A világ jelentős része, nálunk főleg az álbaloldali ellenzék, a háttérhatalom általi hírközlés, az ENSZ és szervei, a közösségi oldalak által irányított gondolati erőtérben él. E hatás messze nem abszolút, de uralkodó. Elérte, hogy a többség 2022. február 24-éből induljon ki, minden előző okot, okozót töröltek a történelemből, így a politikából is. Ezért merül fel látszólag spontán módon jól hangzó, logikusnak tűnő téveszmék tömkelege. Az a fél szorul inkább ilyesmire, amelyik tudja, hogy hazudik, ezért szeretné, ha az emberek mást gondolnának, mint ami a valóságban történik. Elő is állnak afféle hangzatos követeléssel, hogy Putyin és Zelenszkij üljenek tárgyalóasztalhoz, ami mind az előzményeket, mind a különleges hadműveletet háborúvá alakító NATO-beavatkozás tényét, valamint Zelenszkij indíttatásait ismerve, oly naiv elképzelés, hogy cáfolni sem érdemes. Mégis bőven akadnak, akik felülnek neki. Ám erősödőben van, ami jelzi, a háttérhatalmasok attól félnek, hogy az igazságot képviselő fél győz, ők meg jól tudják magukról meg Zelenszkijről is, hogy folyamatosan és arcátlanul hazudnak. Végső soron a Putyin-Zelenszkij tárgyalást igénylik azok is, akik nyíltan kimondják, Oroszország nem győzhet, sőt nem megengedhető, hogy győzzön, stb. Ezek a kimondott szavaik, a gondolataik viszont akörül forognak, hogy Ukrajnának kell győznie. Nálunk is vannak ilyen hangok, s nem is akárkik szájából hallhatjuk, hogy „azonnali tűzszünetet és béketárgyalásokat követelünk”. De egy szó sem esik arról, hogy kiktől követeljük.


Mindez elősegíti a háttérhatalom, köztük a hazai háttérhatalommá vált ellenzék helyzetét, hogy megnevezve, netán megnevezés nélkül is Ukrajnáról mint megtámadott országról, Oroszországról pedig mint agresszorról beszélhessen, holott közismert, és ismételjük, ahányszor csak kell, hogy történelempolitikailag fordított a helyzet. Politikusok, politológusok hiába ismételgetik, tagadhatatlan, hogy Oroszország követett el agressziót, s itt pontot tesznek „érvelésük” után. Csak az tagadhatatlan, hogy ők törlik a közelmúlt ismert véres és hódító szándékú oroszellenes eseményeit, a háttérhatalom Oroszország ellen szervezett agresszióit. Ehelyett itthon is, a világban is, de még az ENSZ-ben is azt halljuk egyes magyar politikusoktól is, hogy „miután elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan, hogy Oroszország megtámadott egy szomszédos szuverén államot, nem zárulhat ez a háború azzal, hogy Oroszország egészében tudta teljesíteni a háborús célkitűzéseit … muszáj megüzenni, egyértelművé tenni Oroszországnak, hogy átlépte ezzel a Rubicont és így nem lehet rendezni a konfliktusokat a mai világunkban.” Mintha valami háttérhatalmi főmuftit hallanánk, avagy akár magát Zelenszkijt.


Akik efféle fensőbbséges állításokkal állnak a világ elé, tudniuk kellene, nyilván tudják is, hogy dolgok nem így működnek. Béke akkor lesz, ha Oroszország biztonsági érdekeit tiszteletben tartják. Mi viszont ne lépjük át a vörös vonalat továbbra sem, s akkor sem, ha a háttérhatalom zsoldjába szegődött szövetségeseink már átlépték és kórusban sürgetik, hogy kövessük őket. Kételyeiket rejtik a szavak mögé, amit az is mutat, hogy amennyire csak tudják, akadályozzák, tiltják az orosz hírközlő eszközök elérését. A most elfogadott tizenegyedik szankciós csomag további öt orosz médium műsorszórási engedélyét függeszti fel az EU-ban. A globális és a hazai háttérhatalom általi félretájékoztatás már olyan méreteket öltött, hogy be kell következnie a robbanásszerű felismerésnek: az igazsághoz csak akkor juthatunk el, ha meghallgatjuk mindkét felet. Még alig érzékelhető, de a világgal együtt úton vagyunk efelé. Jó lenne, ha minél nagyobb egységben, s világtörténelmet és saját lehetőségeinket történelempolitikai szemlélettel értékelve haladhatnánk.



Következik:

3. Meddig terjed az ellenzék jogköre?






441 megtekintés

Kommentare


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page