top of page

Sütő Gábor: Van-e a történelemnek jó és rossz oldala? Mi se essünk a csőlátás vétségébe!







Előző rész:

Sütő Gábor: A világpolitika elnőiesítése (4)



A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet




A történelem kérlelhetetlenül megy a maga útján, s nem álságos mentegetődzésre, hanem sokkal többre bünteti majd azokat, akik, félremagyarázzák, titkolják, törlik még a személyesen átélt fejleményeit is. A háttérhatalom eszközeként szolgáló csőlátás-politika a világ nyugati részén mégis zavartalanul, nálunk tétovázással a történelempolitikai szemlélet fölé kerekedik. Ahhoz, hogy ennek gátat vethessünk, ne szenvedjünk csőlátásban mi magunk sem, amikor a cselekvő és stabil kormány intézkedéseit elemezzük. Vegyük figyelembe, hogy bár a kifogásolható ügyek közül sokmindent önmagának köszönhet, sokminden mást történelmileg örökölt, még többre világpolitikai, szövetségi rendszerbeli, mindenekelőtt kapitalista társadalmi rendszerbeli okoknál fogva rákényszerül. Mindezek ellenére tagadhatatlan, ahhoz képest, hogy tőkés társadalomban élünk, tőkés kormányról van szó, s az elcsalt rendszerváltással önmagukat átmentett nemzetidegen és újgazdag elit érdekei érvényesülnek, nemcsak nemzetközi porondon védi sokszor sikerrel a nemzeti érdekeket, hanem szociális érzékenységet is tanúsít, ami a rezsicsökkentéstől a családtámogatáson át a magyarság és a kereszténység védelméig sokminden másban is megnyilvánul. Külpolitikája a világ tudomására hozza, hogy nem csak a nagyhatalmaknak vannak nemzeti érdekei. Bíráló meglátásaink fenntartása mellett ezekről tilos megfeledkezni, s a szavazófülkében, az álbaloldali ellenzékhez viszonyunkban is ezt tartsuk szem előtt.


Ugyanakkor tegyük szóvá, nem mindig tesz eleget a nemzeti igénynek, hogy a középpontba ne a megfoghatatlan európai, a nagyon is megfogható zsidó-izraeli, vagy ukrajnai érdekeket állítsa, hanem szavakban, tettekben és tartalmában is egyértelműen a magyar nemzeti érdekek jelszóként is hangoztatott elsőbbségét érvényesítse. Elfogadhatatlan az ukrajnai amerikai-zsidó különítmény nemzeti felhatalmazás nélküli, a tömegtájékoztatás által hamisan beállított, túlhajtott és érzelmes támogatása, s magyar társadalom ellenjavallt kitétele ennek. Az is, hogy nemzeti oldalra helyezve önmagát, nem szövetségre törekszik a radikális nemzeti oldallal, hanem magára hagyja, sőt korlátozza azt. Érthetetlen az MVSZ, a HVIM, a MÖM, a Mi Hazánk, Hunnia és más nemzeti érdekeket védelmező szervezetek barátságtalan kezelése, amelyekre pedig mindinkább szüksége lehet, s ha szövetséget nem is, eseti együttműködést elérhetne velük. Szörnyű ellenpélda a másfél évtizede folyó Budaházy-per: annak ellenére, hogy nincsenek bizonyítékok, amik jogállamban elengedhetetlenek ahhoz, hogy valakit elítéljenek, sőt szembetűnően hiányzik e perben a jogállam, amit a legutóbb kiizzadott felemás kegyelmi döntés is szemléltet. A józan és hallgatag szavazói többség szószólóit is jobban kellene védelmezni. Többek közt éppen annak biztosítására, hogy többség maradjon. Ne ellene, hanem azok ellen hozzon semmi türelmet nem tanúsító (zéró tolerancia) törvényt, akik nem tisztelik a magyar népet és hagyományos értékeit az egyetlen izmus, az antiszemitizmus ellen semmi türelmet követelő törvény égisze alatt. Az efféle tekintélyelvű hitre bírás más témakörökben sem elfogadható a hazafiak részéről. A nemzetközi körülményeket, erőviszonyokat figyelembe véve, a minél szélesebb nemzeti egység megteremtéséhez a tudatunk védelmét szolgáló információkat kell nyújtani és intézkedéseket kell hozni. Ehhez olyan rugalmasság szükséges, amit nem mindig tapasztalunk. Nevezetesen, a kormányzással megbízottak ne ítéljék el, közösítsék ki, büntessék azokat, akik mindezt segítőkészen teszik szóvá. Ehelyett tekintsenek vissza önmagukra, hogy egyes kérdésekben miért válnak időnként hiteltelenné. A melléfogás, kudarc tudatosulása nélkül ingatagabbá válhat a helyzetük, s tovább riaszthatják a lehetséges szövetségeseket, akikre szükségük lesz a háttérhatalom egyre barbárabb támadásaival szemben. A beözönlő ukrajnaiak és más nemzetidegen kisebbségek ezekhez párosuló szembeszökő ajnározása miatt a Fidesz-KDNP szükségszerűen szavazatokat veszít. A hazafiak nem örülnek annak, hogy a Fidesz-KDNP szavazatokat veszít, de annak igen, hogy akárki legyen is, veszítsen szavazatokat, ha tudva követ el háttérhatalmi csőlátást a magyarság hátrányára.


Mindenkinek tudatában kell lennie, hogy a háttérhatalom bármely fizikai, jogi, erkölcsi és más határt gátlástalanul átlép. Folyik és folytatódni fog nemzeti, nemi, vallási, sőt biológiai felszámolásunk. A politikusokra hatalmas nyomás és kényszer nehezül, hogy túltegyék magukat tisztességen és erkölcsön, hit és ész helyébe a hasznosságot és a tekintélyuralmat tegyék, s adják fel a nemzeti érdekeket. A fontosnál is fontosabb hát, hogy „fent” és „lent” egyaránt megőrizzük a megsemmisítésre ítélt önazonosságunkat, életképességünket, összetartozásunkat. Ne a digitális túlvilág virtuális valótlanságában vegetáljunk, hanem az emberiség vívmányainak felhasználásával valós és aktív életet éljünk, természetes ösztöneinket kövessük, s mindenekelőtt őrizzük és védjük egészségünket, idegeinket, tudatunkat. Elismert államférfiak is azok lesznek, akik ellenálltak, s mindvégig ellenállnak e kísértéseknek és támadásoknak.[1] Ellentmondásos, nehezen átlátható és fájdalmas folyamat, sokfrontos áldozatos harc következik a világban, de e folyamatban színre lépő emberbarát világerő szerepe növekszik. Megkésve, de még nem későn, a szó legszorosabb értelmében mindenkinek erre kell készülni. E harc egyik döntő frontja, s egyben iránytűje tudatunk védelme a politikai csőlátás ellen. Ehhez kötelező feladat a háttérhatalom globális hírközlési monopóliumának megtörése minden nap, mert ennek (valamint tudatos és öntudatlan ügynökeinek) segítségével hiteti el a világgal a téveszméit.


Állítsuk szembe a visszahúzó iparkodással azt a hitvallást, amit Orbán Viktor miniszterelnök karácsonyi interjújában, történelmileg időszerűen, frappánsan és félreérthetetlenül leszögezett: „Arra a kérdésre, hogy a történelem jó vagy rossz oldalán állunk-e, az a válaszunk, hogy mi a történelem magyar oldalán állunk.” Megállapítása fontosságát hangsúlyozandó, más alkalommal is megismételte. Volt is értelme. Elvileg-logikailag, gyakorlatilag is tökéletesen helyes álláspont, sziklaszilárdan követendő. Helyes, mert annak megítélése, hogy a történelem jó, vagy rossz oldalán áll-e valaki, igencsak szubjektív eset; formailag a nyilatkozó elkötelezettségétől, tartalmilag a nemzeti érdekek értelmezéstől függ. Helyes, mert a történelem nem személy, tárgy, közület, jelenség, ezért nem is lehet jó, vagy a rossz oldala, ami szókapcsolatként használt elvont fogalom, elfogadott képletes kifejezés. A történelem önmagában pártatlan is; egyszerűen történik. Ezen kívül iskolai tantárgy, valamint tudomány, amelyet egy színigaz mondás szerint a győztesek írnak. Ennek okán e ponton már lehet jó, vagy rossz oldala, ám ekkor meg azért sántít, mivel sokan a rosszat tartanák jónak, és fordítva. Elfogadott közhely az is, hogy a történelem ismétli önmagát, de itt is mélyebbre kell ásnunk. Nem ok nélküliek az ismétlésnek tűnő fejlemények sem, mivel a különböző formákban működő, de azonos természetű mindenkori háttérhatalom ugyanazon céljai érdekében próbálja alakítani sorsunkat. Évszázadok elteltével, ez most kezd tudatosodni az emberiségben.


Mindennek okán a történelem, mint olyan, bár nélkülözhetetlen a politika alakításához, valóban nem szolgálhat történelempolitikai ítélő kiindulópontként. A magyar oldal, a magyar nemzeti érdek azonban igen, és egyedülien biztonságosan, amennyiben a történelempolitikai követelmények szerint értelmezik és valósítják meg. E szempontból vizsgálva, vissza kell térnünk rá, hogy e helyes elv jelenlegi hazai gyakorlatán belül az érzelgős serény politikai kiállás az Ukrajnát uraló amerikai-zsidó háttérhatalom főmuftija és bűnbandája mellett azonban nem magyar oldal, de még a kormányzati hatalom megtartása szempontjából ítélve is kérdésesnek bizonyulhat. Az alapvető hazai szükségleteket háttérbe szorító anyagi-pénzügyi, erkölcsi-politikai önfeláldozó támogatásuk ugyanis mind köznapi, mind történelempolitikai szempontból vitatható, sőt vitatandó, hiszen egyértelműen a háttérhatalom támogatását jelenti. Efféle gyakorlati politikai csőlátással tehát elvileg magyar oldalon állva sem lehet az igazság mellett állni. Akárki mondja, akármilyen jól hangzik, s az első pillanatban viszonylagos elfogadottságra is lel, a történelempolitikai szemlélet, történelmi tapasztalataink kiiktatása, nem szolgálhat iránytűként. Ugyanez áll minden politikai szereplőre, legyen egyén, vagy akár szervezet. Politikusaink és sajtónk által tanúsított ukrajnaizálás sem szavakban, sem tartalmában nem mutat összhangot a helyes politikai jelszóval, hogy „Nekünk Magyarország az első”. Annál inkább fájó, nyugtalanító és káros, hogy az erős nyugati beavatkozás és az ukrajnai bábkormány előítéletes beállítottsága miatt messze nem ez érvényesül a kétoldalú kapcsolatainkban. A Leopárd harckocsiknál hasonlíthatatlanul sokkal többet érő folyamatos erőn felüli segítségünk és látványos gesztusaink ellenére, a minket és kárpátaljai testvéreinket félreérthetetlenül ellenségnek tekintő és így is kezelő, kiirtandónak minősítő, vezetőinket halállistára tevő, valójában a fegyveres konfliktust kiprovokáló agresszort segítjük. Költségvetésünk és megélhetési feltételeink kárára. Ha naivak lennének, a magyar hazafiak ezen csak csodálkoznának. De tudatosak, ezért az őszinte beszéd, mindennek határozott ellenzése mellett döntenek. Csak attól tartanak, hogy illetéktelenek, elfogultak, nemzetidegenek ez esetben is utólag majd kiderítik, hogy „a történelem rossz oldalán álltunk”, s ezért még kitüntetést is kiverekednek önmaguknak. Ettől csak a folyamatosan végzett átfogó történelempolitikai elemzés, az előítéletet és minden téveszmét elkerülő elfogulatlan hozzáállás menthet meg bennünket. Még azt a lehetetlen kifejletet is számításba véve, hogy Oroszország vesztesként kerül ki a konfliktusból, tudatában kell lennünk, hogy napjaink e létfontosságú nemzetközi kérdésében a magyar nemzeti értékeket és érdekeket ellentmondásosan képviseljük. Annak ellenére, hogy ebből semmi előnyünk nem származott, sérelmünk és hátrányunk viszont bőven, s ezt közvéleményünk is egyre nyugtalanabbul érzékeli. Az EU, az USA, a nem-ukrán Ukrajna, amelyeknek felső szinten esküdözünk, visszaél azzal, hogy mi akkor is szeretjük őket, ha ellenségesen viszonyulnak hozzánk. Putyin támogatóinak minősítenek bennünket, akaratlanul is utalva rá, hogy az lehetne a történelempolitikailag helyesebb út. Amikor a helyzet megköveteli, soroljuk bátran mindezt, bizonyítva, hogy igazságpártiak vagyunk. Nem oroszpártiak, habár az erőltetett, hivatalossá tett ukrajnai barátsággal szemben – mindaddig, amíg nem válik ukrán nemzeti barátsággá – világgá nem kürtölve, de nyugodtan lehetünk oroszpártiak.

Jogilag nem állunk háborúban senkivel, s e pozíciónkat sikeresen védelmezzük. Szavakban hangsúlyozottan ismételjük, hogy lokalizálni kell a konfliktust, nem pedig nemzetközösíteni, s el kell kerülni az eszkalációt. Mindez egyértelműen megfelel a nemzeti érdekeinknek. Ám a gyakorlatban mást teszünk, amit tudatunk védelmében őszinte elemezésnek kell alávetnünk. Fegyvert nem szállítunk egyik félnek sem, de másokét átengedjük. Szolidárisak vagyunk, s politikailag, gyakorlatilag, pénzügyileg és sok más módon látványosan és önfeláldozóan támogatjuk az ukrajnaiakat. Egyértelmű támogatásunkat fejezzük ki velük nemzetközi fórumokon is, és félreérthetetlenül elítéljük „a putyini agressziót”. Közben győzködjük magunkat, s a világ közvéleményét, hogy „ez nem a mi háborúnk”. Ki ne látná az ellentmondást a szavak és a tettek között? Hangsúlyozzuk, hogy a veszélyek korát éljük. Ám a kormány a 1294/2022 számú határozatával engedélyezte, hogy a NATO-csapatok ne csak a Dunántúlt, hanem az ország egész területét használhassák. A keleti megyékben magyar és amerikai katonák közös járőrtevékenységeket hajtanak végre. A valóságban a magyar nép megkérdezése nélkül az amerikaiak rendelkezésére bocsátjuk az ország területét. Emlékezni kellene a taszári reptér átadásának szomorú következményeire és a számtalan hasonlóan induló amerikai demokrácia-exportra szerte a világban. Sem az ukrajnai konfliktus, sem más esemény nem indokolja, hogy Magyarország területén ismét idegen hadsereg tartózkodjon, mert beláthatatlan veszélyeknek nyithatunk kaput. A döntés sérti a magyar hazafiak érzéseit, jelzi, hogy nemcsak nem vagyunk semlegesek, hanem gyakorlatilag a bűnös fél katonai sikerét segítjük elő. Tudjuk, persze, hogy a velünk szemben egyre feszültebbé, sőt ellenségessé váló szövetségi kötelékek miatt (amelyek már nem is szolgálnak rá a „szövetségi” jelzőre) még ez az eljárás is problematikusnak tűnik, de nem lehetetlen mindkét felet szolgáló kompromisszumot találni, őszintén feltárni az előzményeket, elemezni az okviszonyokat. Ha jól érzékeljük, keressük is e lehetőségeket. De éppen annak a félnek az ellenállásán bukik meg, amelyet minden elképzelhető módon lelkesen és tévesen támogatunk. Mégis, bírálataink fenntartása mellet, nehogy csőlátásba essünk, el kell ismerni, mindezek mellett voltak/vannak jelentős sikeresnek minősítendő, méltánylandó és védendő magyar nemzeti érdekeket képviselő akcióink, főleg az EU nyilvánvalóan kezdettől elhibázott szankciós politikája kapcsán. Közvéleményünk ezt határozottan támogatja, s jelentős nemzetközi elismeréseket is kaptunk értük.


A csőlátás ellen kibékíthetetlenül hadakozva, ne feledkezzünk meg arról sem, ha az álbaloldali ellenzék lenne hatalmon, aminek érdekében a háttérhatalom folyamatosan, gátlástalanul és sokféle formában beavatkozik a belügyeinkbe, már halottainkat gyászolhatnánk, belső helyzetünk, amely miatta így is eléggé zaklatott, sokkal tűrhetetlenebb lenne. Már a nyugat-európaitlan körülmények között élnénk mi is az EU nagyfőnökeivé felkapaszkodó "európai" nemzetidegenek irányítása alatt, akikről lerí, hogy nem azok, akiknek láttatják magukat. Született és elkötelezett európaiként hogyan is fordulhatnának ősi európai nemzeteik ellen? Csak úgy, hogy kényszerből, vagy készakarva a háttérhatalom ügynökei. E bonyolult minőségtelenségükben az európai és minden más nemzet halálos ellenségeivé lettek. Döbbenjünk is meg rajta, mert szó szerint így van, csak őseinktől örökölt tisztesség miatt, de még a belénk nevelt bebeszélések miatt is nehezünkre esik kimondani. Ne felejtsük, dollárjaikkal, mesterkedéseikkel, zsarolásaikkal, szüntelen politikai támadásaikkal, s az álbaloldali hazai ellenzék segítségével ők akarják megdönteni az Orbán-kormányt. Papolják világszerte, hogy álljunk a történelem jó oldalára, amely értelmezésükben mindig az, ahol a rejtőzködésből egyre inkább színre lépve, ők állnak. Ám ennek okán ez az oldal már nem az emberiség történelmének oldala, hanem az övéké, csak az övéké. Azoké, akiket az emberiségnek ártalmatlanítania kell humánusan, de tántoríthatatlanul, különben sohasem lábal ki a többségének a kiirtására indított sokfrontos világháborúból, amelynek kigondolói és végrehajtói átlépték az emberség határát. Ezért több mint indokolt, ha továbbra sem nekik, hanem helyes jelszavunknak hiszünk, s tántoríthatatlanul a magyar Magyarország pártján állunk. Ebben támogatnunk kell kormányunkat, azonban határozottan követelnünk kell, hogy továbbra sem fogadja el az elidegenült szövetségi rendszer önmaga által átgondolatlan, de a háttérhatalom által nagyon is alaposan átgondolt rákényszerített balfogásait, s választottjaink a történelempolitikai igazságot hirdessék, védjék.


Tudatunk helyes irányba terelése végett, ha itt tisztázni nem is tudjuk, de megkerülhetetlen annak a legalapvetőbb kérdésnek legalább a feltevése, hogy a háttérhatalom emberiségellenes akcióinak, s a mértéktelen ukrajnaizálásnak országossá mesterkedett politikai csőlátásban megnyilvánuló történelmietlen kezelése háttérhatalmi nyomás alatt megy végbe, vagy önálló saját eljárás? Könnyen lehet, hogy a kettő együtt. Ha a háttérhatalmi nyomás az uralkodó, súlyos a helyzet. Ha a saját álláspont, még súlyosabb. Ez ugyanis veszélyesebb, mint az internacionálé félmondatának emlegetése, hiszen azt a közelmúltat törli, amely még közvetlenül hat a jelenre, így eltájolja az állásfoglalásra, döntésre kényszerülőket. Ennek okán a végkövetkeztetésünk is csak súlyos lehet. Tetszik a kormányzati érintetteknek, vagy nem, tudatunk, sőt létünk védelmét úgy szolgálhatnák jobban, s közös hasznunkra az válna, ha levonnák a legfontosabb következtetést. Elismernék, hogy február 24-ének tagadhatatlan ténye a politikai folyamatból kiszakítva, az ok-okozati viszonyokból kiemelve, s azoktól függetlenül minősítve, nem a mi igazságunk, hanem a háttérhatalmi hazugság védelme. Különösen úgy, hogy nemcsak napi politikai jelszóvá, hanem stratégiává léptetik elő. Igaz szavakkal és tettekkel bizonyítsa minden állampolgár a saját posztján, közembertől az elnökig, hogy magyar oldalon áll. Ez a kor parancsa, amelynek tudatunk átgondolt, céltudatos, megingathatatlan folyamatos védelmében is meg kell nyilvánulnia. Olyan parancsolóan, mint még soha a világtörténelemben. A kor parancsa pedig az ezeréves parancs, amelyet a magyarság eddig is választott és teljesített, nemzeti tragédiák ellenére is biztosítva ezzel a megmaradását és az emberiség létérdekeit. Többféleképpen megfogalmazható. Itt abban a formában idézzük, amelyet nemrég Kövér László házelnöktől hallhattunk, s amely összhangban áll a történelempolitikai szemlélettel: „Öntudat vagy önfeladás, a józan ész vagy a meghasonulás, nemzeti szuverenitás vagy birodalmi alávetettség, hazaszeretet vagy hazaárulás, az élet vagy a halál kultúrája, az Isten vagy a Sátán szolgálata, muszáj választanunk.” A háttérhatalom és ügynökei az önfeladást, meghasonulást, birodalmi alávetettséget, hazaárulást, halál kultúráját, Sátán szolgálatát akarják ránk erőltetni. Mi azonban, ahogy eddig is, magától értetődően haladjunk a korral, de minden körülmények között tudatosan, s továbbra is a leghatározottabban tartsunk ki az évezrede bevált választásaink mellett. Az öntudatot, a józan észt, a nemzeti szuverenitást, a hazaszeretetet, az élet kultúráját, az Istent válasszuk, s ezzel biztosítsuk a magyar megmaradást. Minden szinten, minél szélesebb nemzeti egységet teremtve, tudatos közös erőfeszítéssel érjük el, hogy hagyományos értékeink és a belőlük fakadó létérdekeink felismerése és érvényesítése békés fegyverekként védje és vezérelje nemzetünk tudatát.


 

[1] Hányjuk-vessük meg, mit is tehetnének az erre áhítozó politikusok. Ahogy szinte egész Európa teszi, próbálkozhatnának barátkozni Bidennel, tanácskozgathatnának Nyomásgyakorló nagyköveteivel (Pressmen), szállíthatnának fegyvereket a cionizmussal és a fasizmussal egyaránt cimborázó Zelenszkijnek, s el is látogathatnának hozzá, lobogtathatnának ukrán zászlót, ráengedhetnék a szexuális őrületet óvodákra, bölcsődékre, beengedhetnék a migránsokat, pózolhatnának a zöldekkel, eszükbe nem juthatna a rezsicsökkentés, valamint a családtámogatás munkaigényes és szociális érzékenységet követelő feladata, elfogadhatnák az országot ellehetetlenítő EU-szankciókat, udvarolhatnának a fősodornak, szidhatnák Putyint, és folytathatnánk. Államférfi azonban csak az lesz, aki mindezt nem teszi, akkor sem, ha az erőviszonyok miatt kénytelen lavírozni, ám a nemzeti érdekek védelmében mindig határozottan kiáll. Figyel az emberbaráti új világrend izmosodására, vezetőire, feltörekvő nagyhatalmaira, nem ijed meg az amerikai-zsidó háttérhatalomnak sem a vádaskodásaitól, sem az ukrajnai ügynökeiknek ömlesztett messzehordó fegyvereitől, sem pedig a kártékony nemzetidegen, nemzetáruló álbalodali ellenzék polgárháborús fenyegetéseitől. Hatalmas kockázatot vállal, de vállalja. S mindezt országnak, világnak tudomására is hozza. – Az állampolgár pedig majd eldönti, hogy a politikusi kínálatból kire adja a szavazatát.












283 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page