SZEBB JELENT! – Somogyi György Miklós elemzése a „posztmodern” divatdiktátor építészetről

Isten majma, a Nagy Újratervező mindig egy „szebb jövő” ígéretével igyekszik a jelenre fátylat borítani. A bűvös jövő számára olyan cél, amelyik szentesíteni hivatott az általa eszközzé silányított jelent. Ígérete egy romlott állapot fenntartására szolgál. Ahhoz pedig olyan embertípusra van szüksége, amelyik egy hagymázas jövő bűvöletében él. Az ilyen ember lelkületét jól érzékelteti egy par excellence modern költő, a portugál Fernando Pessoa Elnapolás című szabadverse: „ma felkészülök arra, hogy holnap majd azutánra gondoljak... Mert az lesz a döntő… Holnapután végre az lehetek majd, aki ma nem tudnék lenni semmiképp. Majd csak holnapután...”[1] Hasonló elnapolással nyugtázták Szent Pál szavait azok az athéniek, akik azt mondták neki, hogy „majd még meghallgatunk máskor is erről”[2], de elnapolás a „permanens forradalom” marxista elképzelése is, vagy az „állandó értekezlet” fogalma, amit a nemrég elhunyt, szabadkőműves jezsuita, milánói bíboros érsek vágyálma vezetett be az újratervező katolikus egyházba úgy, hogy az legyen egy „permanens szinodális egyház”. Őt viszont megelőzte a Püspöki Kar, mikor a nevét Püspöki Konferenciára változtatta. Szerencsére az Angyalok Kara még nem lett angyalok konferenciája.

Ilyenformán a Nagy Világi és Egyházi Újratervező mindenkivel szeretné elhitetni azt, hogy ami „új”, az feltétlenül jobb, mint ami „régi”. Ennek érdekében igyekszik „megelőzni korát”, vagyis az általa kiagyalt jövőt a jelenbe becsempészni. A múltat pedig szeretné végképp eltörölni, hiszen az emberiség erkölcsi érzéke mellett a szépérzéke is abból táplálkozik, a világ teremtéséig visszamenően. Miután a szocialista embertípus nem jött össze, a Nagy Újratervező mostanában a nihilistával próbálkozik. Akinek lételeme a siker: a „nézettség”, amit kétségbevonhatatlan értékfogalomnak tekint.

Az úgynevezett „kortárs” (más néven „posztmodern”) divatdiktátor építészek is a jövőre gyúrnak: a jövő városát tervezgetik. Amit újabban „okos” városnak is neveznek, és az a British Standards Institution meghatározása szerint „a fizikai, digitális és humán rendszerek hatékony integrációját jelenti az épített környezetben, annak érdekében, hogy lakói számára fenntartható, virágzó és mindenkit egyaránt befogadó jövőt biztosítson”. A „mesterséges intelligenciával” kereskedő Terminus Group honlapján pedig ez a jövő valahogy így fest: „Amint a hálószobád ablakai érzékelik a reggeli fényt, egy virtuális házvezető kiválasztja a reggelidet, az időjáráshoz illő öltözéket, és bemutatja a napirendet.” „Miután megreggeliztél, beszállsz az intelligens, teljesen önvezető járművedbe, a városok közötti ingázás közben pedig elolvashatod a globális gazdasági híreket, amelyeket természetesen egy algoritmus állít össze". Ezt Digitális Jólét Programnak is hívják, és azzal különösen azokat lehet elkápráztatni, akik a saját hálószobatitkaikat is szeretik kiteregetni a világhálón.

Az újdonságával kérkedő „okosváros” valójában azt utánozza, ami már fél évszázada egyfolytában Holnapország Disneylandben és A jövő kísérleti mintavárosa Walt Disney World-ben. Ösztönzője az a naiv haladáseszmény, ami a technikai csodák gyermeteg bámulatában fejeződik ki. Philip Slater Hajsza a magány után című könyvében ennek a jellemzésére idéz egy 1970 táján megjelent amerikai újsághirdetésből, amelyik körülbelül így szólt: „Mit szólna egy saját repülő csészealjhoz? Ott tarthatná a garázsában, saját kertjéből fölszállhatna és munkahelye előtt parkolhatna. Mindez pár éven belül megvalósulhat, enyhítve a közutak zsúfoltságát, és megoldva a nagyvárosok minden közlekedési gondját”. „Ezen az őrültségen – írja Slater – az átlagember csöppet sem akad fenn. A műszaki propaganda úgy átjárta az agyát, hogy gondolkodás nélkül tapsol minden technikai szeszélynek. Képtelen fölmérni egy ilyen csodabogár következményeit, mert kizárólag saját magát tudja elképzelni, ahogy boldogan röpdös a saját csészealján. Semmiesetre sem képzeli el a többieket ugyanúgy”. A „haladásnak” ez a bálványozása a mindenkori jelent a jövőre való puszta előkészületté sorvasztja, ami a történelmet hamis várakozással terheli meg, és időnként őrületbe kergeti az emberiséget. „A jövő városa” mint „az emberiség megmentője” – közveszélyes. A „transzhumanista” népbutítás jellegzetes példája, a technokrácia világuralmi törekvéseinek szívdöglesztő bizonyítéka.

Az immár nemzetközivé lett „okosváros” divatnak pedig egyik jellegzetes sztár építésze történetesen a mi repülő csészealjunk, a városligeti „Magyar Zene Háza” japán tervezője. Aki azt kimondottan „a jövő okosvárosaiba illő épületnek” szánta. Sou Fujimoto, „az év embere” Budapesten, a szép magyar BrainBar nevű celebipari agymosodának „a hagyományos gondolkodástól való elrugaszkodásra ösztönző” Jövőfesztiválján nyilatkozott így, egy „Hogyan tervezhetünk élhető városokat a jövő számára” című beszélgetés során. Olyan maszlagokkal körítve, mint a „big data”, az „AIoT”, a „fenntarthatóság”, a „megújuló energia” és az „organikus összefonódás”.[3] Primitív jövő című könyvének „tervezési filozófiája” – vagy inkább demagógiája – holdudvara szerint „konceptuális”, „kötöttségektől mentes”, a „lehetőségek építészete”, amelynek „küldetése”, hogy „letisztultságával, átgondoltságával és látogató orientáltságával… elmossa a határokat a természetes és a mesterséges dolgok között”.[4]

Ebből a „konceptuális” azt jelenti, hogy a saját rögeszméihez ragaszkodik, a „kötöttségektől mentes” azt, hogy a hagyományos értékrendet igyekszik felforgatni, a „lehetőségek építészete” pedig ugyanazt, amit a többi maszlag: a „látogatót” előre megfontolt szándékkal igyekszik a fogalmak elmosott határai között, az orránál fogva „orientálni”. Van egy olyan „két főre és egy kutyára (!) kalibrált” lakóháza is, amely „maga az átmenetiség totális kifejeződése: aki itt lakik, az mindig egyszerre van kint és bent is”, a lakók „rugalmasan használhatják az egyes felületeket falként, padlóként vagy ülőhelyként”, az otthon és az utca közti különbséget pedig ugyancsak igyekszik – úgymond – „elbizonytalanítani”. Hasonlóan bölcs megfontolásból tervezett üvegfalú nyilvános vécét is – palánkkal körülvéve.

Ifjú magyar építész titánokkal már az 1970-es években tervezgettünk egy olyan, Klein-kancsó „filozófiájú” épületet, amelyik megpróbálta elmosni a külseje és a belseje közötti határokat, de nekünk szerencsére nem sikerült. Fujimoto viszont „a nyilvános és a személyes, a nyílt és a zárt, a természet és az építészet, a kicsi és a nagy fogalmait” – rajongói szerint – „sikerrel egyesíti”. Az ellentétek ilyetén egyesítésétől persze egyenes út vezet – többek között – a „kötöttségektől mentes” gender ideológiához, vagy onnan idáig és oda-vissza. Mindebben a történeti előzmények nélküli, semmiből való „teremtés” luciferi kisértése, a divattervező építész önimádata és hírnevének túlértékelése – vagyis rajongóinak sznobizmusára támaszkodó személyi kultusza – nyilvánul meg. A Magyar Zene Háza is díszlet „A jövő városa” című folytatásos sci-fi produkcióhoz – ahogy azt Disney módra Walt Móricka elképzelte. Ugyanolyan giccs, mint egy kacsalábon forgó vár, egy mézeskalács házikó, vagy mint a „posztmodern” álnéven is kísértő futurizmus bármelyik környezetkárosító terméke, amelyik a múltat hevesen elutasítja. A modern giccs a szenzáció hajhászásáról ismerszik meg. Továbbá hozzá tartozik az olyan mellébeszélés is, mint az egész – a Néprajzi Síugrósáncra is kiterjedő – Liget Budapest Projekttel kapcsolatban például az, hogy aszongya: „a pontszerű és a vonalszerű gesztus így együtt szemlélve, egymás kölcsönhatásában… még erőteljesebb üzeneteket hordoz”. Hogy miféléket, arra csak abból következtethetünk, hogy a projekt „teoretikusan és stilárisan vállaltan távolságot tart a Hősök tere és a Vajdahunyad-vára milleniumi épületegyütteseitől”. Meg még abból, hogy láthatóan ugyanakkora távolságot tart természetes környezetétől is, csak azt nem vállaltan. Arra inkább hivatkozik, és élősködik rajta. Az „épített erdő”, meg a begyepesített háztető a természetes fák és füvek helyett is saját magára hívja fel a figyelmet, farizeusként dicsekedve azzal, hogy ő nem olyan, mint a többi, és hogy ő fogja „megmenteni az emberiséget”. Ez a nagy újratervezők jövőképe. A népbutítás most sem a politikában kezdődik, de félő, hogy ott végződik.

Szerencsére, a Duna túlsó partján – a Nemzeti Hauszmann Program keretében – az épül újjá, amit egykor a „szebb jövő” akkori élharcosai lőttek porrá. Az – szerencsére – sem „teoretikusan”, sem „stilárisan” nem „tart távolságot” a Budai Várnegyed épületegyüttesétől, mindattól, ami nem valami hagymázas jövőre, hanem egy magasabb rendű, csak jelképekben megragadható, örökké jelenlévő valóságra utal. Ami pont nem az újdonságban, hanem létünknek megbízható, hűséges, állhatatos, rendíthetetlen elemeiben és elévülhetetlen érdemeiben nyilatkozik meg. A keresztény műveltség nem a jövőre, hanem a jelenre összpontosít. Nem hagy időt a holnapról való aggódásra, mert mindig elég a mának a maga baja[5]. Mert nem tudhatjuk „sem a napot, sem az órát” [Mt 25,13], s mert „Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet.” [Lk 12,20] Ezért Krisztus (többek között Teilhard de Chardin hominista világképével és a budapesti pápalátogatás „logójával”, meg a Veszprémi érsekség turisztikai központjának demagóg jelmondatával ellentétben) nem „a jövőnk”, hanem a jelenünk: „aki Benne hisz, annak örök élete van”[Ján 3,36]. Az Örök Életnek pedig örök értékrendje. Amelyben tisztelnünk kell atyáinkat és anyáinkat, melyben az alma nem esik messze a fájától, melyben gyakorlat teszi a mestert, és ismétlés a tudás anyja. Ebben az értékrendben képzeteinket, fogalmainkat az szentesíti, ami természetes és mesterséges életterünkben egyaránt maradandó.