Székely Idő ‒ Olvasson velünk ezúttal is! ‒ Sípoló (b)irodalom

frissítve: 2026.08.02.

Tisztelt Olvasó!

Amikor a saját gondjaink fogságában élünk, könnyen hihetjük azt, hogy a sors igazságtalanul csak minket tesz próbára. Ám a valódi fordulat akkor következik be, amikor megállunk, csendben maradunk, és meghallgatunk egy másik történetet. Ebben a pillanatban megszűnik a magányunk, és átértékelődik a saját küzdelmünk is.

Független lapként a Székely Időnél hiszünk abban, hogy a közösség ereje a megosztott történetekben rejlik. Legújabb számunkban egy olyan parányi népcsoport, a szorbok mindennapjaiba engedünk betekintést. (14.old.) Ők egy maroknyi, veszélyeztetett kisebbségként küzdenek az identitásuk megmaradásáért. Az ő sorsuk hűen tükrözi, hogy a kultúra és a nyelv megőrzése minden nehézség ellenére egyetemes emberi kötelességünk.

Emellett mostani lapszámunkban is olyan írásokat hozunk el Önnek, amelyek közelebb hoznak minket egymáshoz, és segítenek más megvilágításba helyezni a saját világunkat.

Olvasson velünk ezúttal is!

Simon Ildikó

Székely Idő

Sepsiszentgyörgy

---

Sípoló (b)irodalom

Márai Sándor Olyan világ jön… című vészjósló versének üzenete cseng fülembe. Főként, ha korunk fekélyes megnyilvánulásait, nyelvhasználatát kezdjük elemezgetni: legyen az irodalmi, hétköznapi, politikai, stb.

Túlságosan sok a szópótló sípszó.

Takarni próbálja a rusnyát.

Negyedszázaddal ezelőtt, ha letegeztem ‒ véletlenül is ‒ szüleimet, vagy pimaszkodtam a tanítómmal, olyan pofont kaptam, hogy rögtön átalakult a szókincsem. Indokolatlanul trendivé vált a trágár szavak használata, a kisvárosi vagányoktól kezdve, az utca emberén keresztül, egészen az írástudatlan kölykökig. Ez még nem lenne ok az ünneprontásra, de új megvilágítást kapunk, mikor kortárs költők, színészek és politikusok fényez(tet)ik magukat útszéli stílusukkal.

Az ocsmány, minden szennyet dicsőítő alkotások mértékessége tehet valakit befutott sztárszemélyé. Azonos neműek vonzódását, hajnalig tartó, alkoholmámoros kocsmázásokat, bentlakásos orgiákat tálalnak az olvasók elé ‒ velősen, csöpögősen. Lehetne élvezhetően pikáns, erotikus, de nem, ŐK szeretnek „vadulni”. Mert szerintük csak így lehet megnyerni a fiatal korosztályt. És nevelni!

Hiszen már érettségi tételeket gyártanak eme szaftos „remekművekből”. A lázas ifjúság, pedig ráharap, mert sok lájkot bekebelezhet vele.

A magyar irodalomban a leggazdagabb szókinccsel rendelkező költőnknek, Arany Jánosnak mégsem volt szüksége „durvulni”, hogy nagyságát fitogtathassa. Illemtelen szavak nélkül is ki tudta fejezni önmagát, mert mindenki azt tudja adni a világnak, ami a lelkében van.

Ahogy belül, úgy kívül.

A szép szó simogassa a szívet, az

ocsmány foltot hagy hordozóján.

Ez ad reményt, hogy mindig lesznek jellemőrzők, akik a valós értékű ünnep megmentéséért hoznak áldozatot. És, hogy nem mindenik fiatal fogja nászéjszakáját egy füstös lebujban megélni, másnapos rímekbe faragva homályos emlékkockáit.

A kritikusok, pedig ba... zódjanak meg!

(Na, úgy-e, úgy-e? Mert mire másra gondolhatnánk?!)

Babonázódjanak meg, hogy újra átélhessék a magyar nyelv gyönyörűségét!

Ilyés András Zsolt