Szocializmus: 42 kísérlet, 42 bukás. Megéri újrapróbálni?
Idehaza sok ember számára nem egyértelmű, de nyugaton tényleg egy újfajta szocializmus létrehozásán fáradoznak. A zöld és vörös gondolatok bűvköre mára már a társadalom egészét elérte. Bármennyire is nehezen fogadjuk el, de hazánk legfontosabb társadalmi problémáiért még mindig azok a lelki, szellemi torzulások a felelősek, amelyeket ez a rendszer kényszerített az emberekre. Demokratikus Magyarország a kommunista gondolatok és erkölcs örökségével.
Persze nincs ezen semmi meglepő. A világ látott már cifrábbat. Kínában a kommunista párt által vezetett ország szocializmust épít kapitalista piaci eszközökkel, míg a korábban a kommunizmust tagadó demokratikus pártok által vezetett nyugati országok „ökoszociális piacgazdaságnak” hazudott új szocializmust akarnak építeni.
Azok az emberek, akik hisznek a generációs tapasztalatok erejében, jól tudják, hogy a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal – vagyis a neonácik és a neobolsevikok – egyaránt potenciális veszélyt jelentenek a társadalomra. Látszólag örökös párviadalt vív a két tábor, de ideológiájuk között sokkal nagyobb a hasonlóság, mint ahogy azt a két szélsőséges oldal képviselői láttatják.
A szélsőbaloldal valójában radikális kollektivista programot képvisel, melynek célja a korábbi társadalmi folyamatok során kialakult status quo megdöntése, és egy új társadalmi rend felépítése.
A múlt örökségének, a hagyományos értékek, illetve a polgári berendezkedés eltörlésének szándéka egyre több követőt talál az életükkel egyre elégedetlenebb fiatalok között. Nem véletlenül, hiszen a magyar pedagóguskar nagy része (a nyugatihoz hasonlóan) ezen eszmék híve, és a szélsőbal ideológiájának legfőbb terjesztői hazánkban is az egyetemek.
Ellenségüknek tartják a piacgazdaságot, a kereskedelmet, a bankokat, a sikeres nagyvállalkozókat, a középosztályt, az egyházat és azokat, akik büszkék saját identitásukra, és ezt kitartóan terjesztik is. A kollektív kategorizálás jegyében pedig mindenkit „náciznak” meg „fasisztáznak”, aki nem felel meg az általuk felállított követelményeknek.
Ezek az emberek – a nácikhoz és a kommunistákhoz hasonlóan hasonlóan – egy fanatikusokból álló, beteges gondolatokkal felruházott, szektás közösséget építenek. Rendkívül veszélyesek nem csupán a polgári közösségekre, hanem magára az emberi civilizációra is. Ezek a média által túlértékelt csoportok azonban nem tudnak mindenkinek a szájára lakatot tenni.
***
A New Whole Foods tulajdonosa, a 67 éves John Mackey az American Enterprise Institute-nak adott interjú során bírálta azokat, akik a kapitalizmust bírálják, és azt állította, hogy a média és értelmiségi körök által mantrázott ideológiák ellenére a szocializmus „nem működik”. Mackey szerint a kapitalizmust nem lehet helyettesíteni a szocializmussal, kijelentve, hogy ez a „szegénység útja”.
Az élelmiszerbolt-hálózat tulajdonosa, a Whole Foods társalapítója szenvedélyesen beszélt a vezetésről, a „tudatos kapitalizmus” szükségességéről, és kritizálta azokat, akik a kapitalizmusban látják a jelen kor legnagyobb problémáját. Arra figyelmeztette a progresszíveket és a magánegyetemeket, hogy sehova sem fog vezetni, ha az üzletet „eredendően korruptnak” mutatják be.
"A szocializmust az elmúlt 100 évben 42 alkalommal próbálták ki, és 42 kudarcot vallott" – közölte. – Nem működik. Rossz út. Meg kell tartanunk a kapitalizmust. Azt állítom, hogy tudatos kapitalizmusra van szükségünk. (...) Hagytuk, hogy üzleti ellenségek és a kapitalizmus ellenségei tévképzeteket terjesszenek rólunk. Ez a kép pontatlan és hatalmas kárt okoz a fiatalok fejében. Amíg ezt nem korrigáljuk, a kapitalizmust mindig megvetik, kritizálják és megtámadják” – mondta.
„Ezek az erők a kapitalizmus motivációit tisztátlan dolognak akarják feltüntetni. Igen, természetesen az üzletnek pénzt kell keresnie. Ha egy vállalkozás nem keres pénzt, akkor kudarcot vall, de ez nem azt jelenti, hogy célja pénzkeresés."
Mackey az üzleti kultúra fejlődésében látja a kivezető utat. Az üzletember véleménye szerint ha ez a fejlődés nem történik meg, akkor a szocialistáknak sikerül „átváltani” a társadalmi modellt, amely végeredménye a „szegénység felé vezető út” társadalmi elfogadása lesz.
***
Az elemzők többsége megegyezik abban, hogy a kapitalizmus egyik fontos lételeme a megújulás. A mechanizmus szempontjából a legfontosabb, hogy elsöpörték azokat a cégeket, amelyek rosszul menedzseltek voltak, vagy csak egyszerűen eljárt felettük az idő. Ez a legfontosabb eleme a kapitalizmusnak. Ma a jegybankok által életben tartott nagyvállalatok idejét éljük. Amíg a nemzeti kormányoknak tilos volt támogatniuk a hazai vállalkozásokat, addig a nagy bankok olyan cégeket mentettek meg, amelyek maguktól már régen csődbe mentek volna. Ezek a cégek nem adják át helyüket a jövőnek, itt maradnak a nyakunkon. Társadalmi parazitaként viselkedve szívják el az intellektuális és a pénzügyi forrásokat azok elől a vállalkozások elől, amelyek a társadalmat egy következő szintre emelhetnék. Közben felszámolják az életerős kis- és középvállalkozásokat.
Az, hogy a jegybankok ilyen módon beavatkoznak a tőzsdén jegyzett cégek pénzügyi folyamataiba, előbb-utóbb egy olyan helyzetet állíthat elő, hogy teljesen fölösleges lesz elemezni ezeket a cégeket. Minek értékelni bármit is, ha tudjuk, hogy a sor végén ott áll a Fed, és ha kell, megmenti a legrosszabb vállalatokat is. A kapitalizmus öntisztító folyamata megszűnik. Egyre több a zombi vállalat, amelyek csak azért működnek, mert az állam az adófizetők pénzéből életben tartja őket.
Az „önszabályozó piac” fikcióvá silányult. A tradicionális összefüggésekből „kiágyazódó” átalakuló piacgazdaság tehát szorosabban „ágyazódik” az új uralmi és kulturális kontextusba, mint a rabszolgaság az antik birodalmakban. Ez a globalizáció korában kialakuló, országhatárokon átlépő hálózati társadalom azonban nem „kapitalista” a szó eredeti értelmében.
E piaci szereplők sikeres törekvése, hogy megszabaduljanak minden társadalmi és állami ellenőrzéstől, paradox következményekhez vezet. A megszerzett gazdasági, politikai, információs és kommunikációs monopóliumaik birtokában megszűnnek piaci szereplőként (tőkés árutermelőként) viselkedni. A költségek és hasznok alakulását eldöntő tranzakciók alapvetően a piacon kívül zajlanak, a politikai alkudozás, zsarolás, kényszer, a félreinformálás és a hadviselés eszközeivel. Ma már az így keletkező hálózatok és/vagy birodalmak rendelkeznek közvetve-közvetlenül a termelés és a közhatalom eszközei felett, és ez a rendelkezés nem hasonlít a magántulajdonra, hiszen a tulajdonosok alig azonosíthatóak, nem függetlenek egymástól, gyakran egymás tulajdonosai, és a tulajdonnal járó felelősség sem terheli őket stb.
35 évvel ezelőtt, a szocializmus alatt, Magyarország is hasonlóan működött egy másik globális hálózat foglyaként. Mi már tudjuk, hogy az innováció és a társadalmi mobilitás halálával meghal a kapitalizmus is.
Bármennyire nehéz is kimondani, de igazat kell adnunk Lányi András tanár úr állításának. Az ökológiai és klímakatasztrófáért nem a kapitalizmus felelős. A modern ipari tömegtársadalom demokratikus és kommunisztikus, piacelvű és parancsuralmi, „kapitalista” és „szocialista” változataira egyaránt jellemző a természeti létforrások esztelen pusztítása, felélése. A haladás azonosítása a természet és a társadalom felett gyakorolt totális ellenőrzéssel, a fejlődés összetévesztése a növekedéssel: a nyugati, felvilágosult modernitás alaptendenciái. Sajnos, ezen lehet ma a legkevesebbet változtatni.
A szocializmus nem a jövő társadalmi formája. Ha pedig a kapitalizmus üzleti kultúrája nem változik meg, neki is át kell adnia a stafétát a jövő megoldásainak...
Irodalom:
