Takács József: Nincsen címe, de majd lesz! avagy Ílyen nincsen, méges van!
Takács József tanulmánya
A Szilaj Csikó nyitóoldalán ajánljuk tisztelt Olvasóink figyelmébe a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület folyóiratát. Darai Lajos, Magyar Őstörténet rovatunk vezetője pedig a folyóiratból kínál hétről hétre olvasnivalót.
MAGYAR ŐSTÖRTÉNET
Takács József
Nincsen címe, de majd lesz!
avagy
Ílyen nincsen, méges van!
Nincsen címe, de majd lesz! avagy Ílyen nincsen, méges van! Az ilyen nincsen, méges van. Ez ám úgyszólván eléggé különleges cím. Így van? Ez van. Ez az, ami a valóságot tükröz. (Talán nem es különleges.) Van! Bár nincs elösmérve. Létezik! Bár nem nagyon kedveltetik egyes körökben. Létezendik! Bár meg akarják fojta(nd)ni. Létezendni fogand! Mert el nem pusztíttathatik. Létezési, s létezendési valójának lészen-léendend foganatja. Ami itt le van írva, az létezett, s túlélt mindenfajta állat által irányított emberformájú rendszert és létezik-létezendik.
Bár manapság hangosan nagy dobra nem verettetik, de van, ha megleli az ember. S ami itt lesz írandva, az már van, volt es, valandott es, valand es, leendésnek kétsége nélkül, de bizonyos körök által kinevelt egyének – némelyek okkal, mások ok nélkül – látszólagosan elfelejtették-elfelejttették, semmivé és barbár hagyománnyá nyilvánították-nyilváníttatták. Vajon miért? Ezt itt nem részletezhetem. E dolgozat célja teljesen más.
E dolgozatban a székely írás-(valójában rovás)módot hasonlítom össze – amint láthatattandó – a palócok hangzataival. Így írok, ahogyan írok, ha úgy tetszik, úgy írok, de nem írhatok másként, s másat mást sem. Minden írásformában és zárójelekben lényeg van. Az itt leírt, rovátkolt dolog egy folyamatnak lejátszódása.
Az cselekmény ösmértetése négy szálon játszódik. Így „négy” (e négy úgy négy, hogy legalább négy, azaz olyan négy, ami több, sőt többször több mint egyszer, sőt kilencszer négy) különböző írásmódot lehetve-lehetendő-lehetendve, (sőt) lehetendően, s azt es fokoz(and)hatóan lehet(end)(ne) (akara-akaratandás kérdése, s lehetend es …) olvasni. A kétfajta latin betű es elüt egymástól. Talán jobb először a vastagon szedettet olvasni? A székely ábécé (amely nem a latin értelemben értelmezhető hangványok tükröződései, de többnyire megfelelnek néha egynéhány latin betűnek és többet szólnak-mondanak, mint latin „kiáltmányok”, minek eredete igencsak kétes) rovátkái mellett, irányított ujjak mutogatnak a könnyebb megértés szempontjából. Ezek az ujjak nagyon fontosak, mert némelyik betű irányt változtatott. Ezen változtatások, hogy eléggé „bonyolult” (olyannyira összetett, hogy végtelenül egyszerű) csillagászati ismeretek kellendnek, itt most azt nem részletezném. Csak annyit: A betűnek (minden – az itt nem ösmértetett rovátkának es) úgy van értelme, s ugyanakkor úgy nincs értelme (itt nem szabad e cikket letennie a Tisztelt Olvasónak, ha már hamarabb nem tevé le), ha az ujj az ég felé mutat. A zárójelben lévő dolgok a székely rovátkák latin olvasatát ismértetik-ismértetendik (nem ösmértetik, csak ismértetik-ismértetendik, bár végzetesen ösmértet(end)ve vagyon), igazolják s vetik-vettetik egybe a palócok egyes törzseinek betűmagyarázatával. Ez a két népcsoport egy tőről fakad. Honnan? Kezdetben (mikor?) szétvállott, majd eggyé (ez-gyé), mi más lehetendett volna (lévődött-lett-leendetett)? Mindkettő lovas nép, de különböző időben és útvonalon jutottanak a mai Hazába. Ezen írásmagyarázat-rovásösmértetés nem jöhetett volna létre a palócföldön élő székelyek nélkül.
