Timaru-Kast Sándor: A magyar nép eredete és őshazája
Timaru-Kast Sándor tanulmánya
A Szilaj Csikó nyitóoldalán ajánljuk tisztelt Olvasóink figyelmébe a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület folyóiratát. Darai Lajos, Magyar Őstörténet rovatunk vezetője pedig a folyóiratból kínál hétről hétre olvasnivalót.
MAGYAR ŐSTÖRTÉNET
Timaru-Kast Sándor
A MAGYAR NÉP EREDETE ÉS ŐSHAZÁJA
Mottó: Köd előttem, köd mögöttem
Isten tudja, honnan jöttem […]
Szeretőm a titok, ő sem tudja ki vagyok.
(Szabó Lőrinc)
Volt egyszer, hol nem volt… kezdődik minden régi magyar népmese. Árkon-bokron túl, Hetedhét országon túl, az Üveghegyen is túl, a Kerekerdőn túl, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy nagy király, aki a Világközepén egy gyönyörű országon uralkodott. Hargita, a Nagykirály, az első volt azon a földön, és volt neki három fia, a legnagyobbikat Zabnak, a középsőt Árpának, a legkisebbiket pedig Kölesnek hívták…
A mese szövege egy nagyon régi világba röpíti a szemlélőt. Egy nagyon régi világ tárul elénk a mese által, amely a magyarságot, a hivatalos meddő történelemírással szemben, amely újat képtelen felmutatni, egy teljesen más fénybe helyezi. Sőt, már a történelmi köd fátylával borított mondák világba vezeti a lelkes kutatót. Abba a világba, amiről a székely népmesék szólnak, abba a világba, amikor még tündérek és óriások együtt éltek az emberekkel a földön.
A magyar történelem szerves részét alkotják népmeséink, mondáink és krónikáink is. A hazugok és habzó szájú fecsegőkre, akik a „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon” jelszó szerint élnek, agygörcsös felböffenéseire odafigyelni nem kell. Sőt, még a kudarctól sem kell visszariadni, mert: Minden tévelygés mélyén valami rejtett igazság lappang. (Thierry Amadé). És ami a ma igazsága, az a holnap tévedése (Konrad Lorenz) lehet.
Amúgy sincs örökigazság. A tudós szellem nem annyira a helyes válaszokat keresi, mint inkább a helyes kérdéseket teszi fel – véli a francia C. Levi-Strauss. (Ellis)
A történelemírás az a hazugsággyűjtemény, mellyel többnyire mindenki egyetért – vélte találóan Napóleon Bonaparte. A magyar nép ősiségéről nagyon sok kutató meg van győződve. Természetesen nem a megélhetési finnugrász sztártörténészek. Ezek szlogenje, manapság még ismertebben hangzik: hazudtunk reggel, éjjel, meg este. És bizony hazudtak is úgy szóban, minden hullámhosszon, mint írásban, minden nyomtatott médiafelületen, mindegy, hogy milyen írógépen írtak, „Germania” vagy „Mockoba” típusún. A maguk kreált dogmák erdejéből már nem találták a kiutat, felállítva az örök hazugság totemét, amit ők örök igazságra igyekeztek lemeszelni, a dogmákat szent és sérthetetlennek nyilvánítva. Ezek megkérdőjelezése már szentség káromlásnak számít.
A magyarság ősiségét kutatók számára örök törvény, hogy az árral szemben kell úszni a tiszta forrás felé (csak döglött halak úsznak az árral), mert csak így lehet megtalálni a való igazságot. Minden ősi nép, így a magyarság eredete is elvész a feledés homályába, és csak az ősi ködön túli Tündérvilágban lelhetünk rá újra. Az Árpád-féle Honfoglalás 1000 éves ünneplésekor, a nagy Millennium ünnepén, 1896-ban megjelent monográfiájában, Thúry József, magyar nyelvész és turkológus, a következőket írta:
Aligha van olyan nemzet, melynek eredetére és őstörténetére vonatkozólag annyi és olyan természetű kútforrás maradt volna fenn, mint a magyarokra vonatkozólag, s mégis talán egy nemzetnek az őstörténetét sem borítja olyan sűrű homály mind e napig mint a magyarokét.
Pedig az írásban fennmaradt történeti emlékek ékesszólóan bizonyítják, hogy az egykorú és közelkorú történetírás voltaképpen mindig tisztában volt azokkal a dolgokkal, amelyekből az újabbkori kutatók kérdéseket csináltak. A magyarság múltja és akkori jelene iránt nagy érdeklődést tanúsító Dzsivandzsi Dzsamgedzsi Modi indiai tudós ezt egyszerűbben 1926-ban így adta tudtul:
„Mielőtt a magyar magyar lett volna, már a hun népben foglaltatott, ez meg a szkíta fajban rejlett.“
Talán nem véletlen, hogy a XIV. századot megelőzően népnévként a „magyar“ nem is szerepel az akkori médiákban, hanem minden nyelvű forrásban az örökölt „hun“ népnévvel illetik eleinket, továbbá mindig a „szittya“, azaz a „szkíta“ ősökről szólnak.
Az idők során az őshaza meglelése, meghatározása vált a gondolkodók fő kutatási célja. De, ahány kutató, annyi őshaza, mondhatnánk kis túlzással. Mégis kinek lehet igaza? Góg és Magóg fiai vagyunk-e, vagy a Van-tó környékről jöttünk, a szkíta neuri törzs (Hérodotosz) leszármazottjaiként, akiket Diker török történész az ono(g)urokkal azonosít. A Van-tó felett emelkedik a Nemrut Daği (Nimród-hegy), és innen kerekedtünk-e fel honfoglalni Hunor és Magor, Nimród fiai népeként. Vagy talán a messzi Ázsiában születtünk, amerre Körösi Csoma Sándor kereste az Őshazát. Jöttünk-e a Csillagösvényen, vagy csak egyszerűen hontfoglaltunk, illetve egy fehér lóért kaptunk egy hazát, meg egy koronát (?) – ahogyan egy Bécsben hamisított krónikában megjelenik egy bizonyos Zwentibald/Svatopluk képe a Magyar Szentkoronával a fején (sic!). Itt említik meg „Preslavapurc” nevű várát is, amit hazaárulóink előszeretettel Pozsonnyal hozzák kapcsolatba. Pedig Pozsony várának ehhez semmi köze. Ha létezett is valaha ez a Svatopluk, először is soha nem volt a fején a Magyar Szentkorona, és ha várát „Preslavapurc”-nak hívták, akkor azt inkább Breslau (Wrocław) nevénél kell keresni, ami rendjén is van, hiszen a tótok Sziléziából származtak, Tótországból, azaz „Teut’sch ~ Deut’sch-Landból”.
A frankoknak nevezett, Szkítiából származó kelták, akik azért nevezték magukat „frank”-nak, mert a „szabad” szkítáktól származtak (Sebastian Münster: Cosmographia), a Rajna mellé költöztek (Nemed népe > nemetek), és a tőlük északabbra lakó germánokat „szolganép”-nek (Unfreien – „nem-szabadok”-nak) nevezték: teut. Innen eredt a „teuton” meg a „teut’sch > deut’sch” megnevezés, és természetesen a „tót” népnév is. Ezt fordították a középkori krónikások latinul „sclavii”-ra. Majd ezt ferdítette a derék Herder mester „szláv”-ra. A híres porosz író-fordító-teológusnak, aki vígan elemezte a középkori krónikákat, habár latinul alig tudott (Helmut Schröcke: Indogermanen, Germanen, Slawen), szobra van Rigában, a lett fővárosban. Ugyan vajon miért?…
A témához tartozik még az is, hogy a Dráva – Száva közét a régiek „Sclavoniának” (politikailag korrektül: „Szlavonország”) nevezték, és magyarul: Tótországnak. A Magyar Szentkoronát annál inkább viselhette Attila Nagykirályunk, akinek Hun Birodalma a kínai Nagyfaltól az Atlanti óceánig tartott, és akit életében Keleten és Nyugaton egyaránt nagy becsben tartottak. Lásd: Nibelungenlied, Hunaland, az ausztriai Tulln városban felállított monumentális Attila szoborcsoport, a „Világura” szobor a francia La Cheppe nevű helységben, Camp d’Attila műemlék, Szent Attila (San Atilano), AD 850 – 919, Zamora (Aragónia) egyházmegye első püspökének neve, stb.
A Világ közepén
(...)
