Timaru-Kast Sándor: A román nép eredetéről Megálē-Vlahíától Ungro-Vlahiáig. A dákó-román kontinuitás hamis elméletéről

Timaru-Kast Sándor tanulmánya

A Szilaj Csikó nyitóoldalán ajánljuk tisztelt Olvasóink figyelmébe a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület folyóiratát. Darai Lajos, Magyar Őstörténet rovatunk vezetője pedig a folyóiratból kínál hétről hétre olvasnivalót.

MAGYAR TÖRTÉNELEM

Timaru-Kast Sándor

A ROMÁN NÉP EREDETÉRŐL, MEGÁLĒ-VLAHÍÁTÓL UNGRO-VLAHIÁIG;

A KÁRPÁT-RÉGIÓ MAGYAR EREDETŰ FÖLDRAJZA

A román nép eredetéről, a nemzeti önérzet és a politikacsinálók szándéka szerint (azaz gondolatok a dákó-román kontinuitás hamis elméletéről)

Trianonban megtörtént a Nagy Rablás.

A második világháború utáni párizsi „békében” ez megszentelést nyert. De ezek után, már nem volt elég és politikailag sem korrekt, a fegyverek villogtatásával való hencegés és holmi bevonulások Budapestre, a Rablást igazolni kellet politikai szempontokból is, sőt ezt egy elkerülhetetlen történelmi igazságtételnek kellett prezentálni, amint „tudományos” érvekkel, elméletekkel megerősíteni illett. Nem csak a románoknak. Minden szomszéd nép erre törekedett, és tele is kürtölte vele a világot. És a világ el is hitte, vagy ha még sem, hát szemet hunyt, és úgy tett mintha elhinné és elfogadná. Miért is tett volna másképp, hiszen már Napóleon Bonaparte megmondta:

A történelemírás az a hazugsággyűjtemény, amellyel többnyire mindenki egyetért.

Ha belepillantunk egy-egy szomszédos ország Történelem nevű eszement iskoláskönyvbe, szörnyülködve fedezzük fel, hogy Kárpátalja mindig is egy, már az ókor óta létező Ukrajna nevezetű államnak a része volt. A Felvidék meg hol ukrán(?), hol lengyel, hol egy bizonyos Morva Birodalom (sic!) szerves része volt, sőt ezen ősi „birodalmak” Debrecent is magukévá tették. Utóbbiért azért már a románok is versenybeszálltak! Ezt megtetézve, az ősi „román” Burebista „király” országa, a Dák Birodalom (sic!) valaha Pozsonytól a Donig, sőt még azon is túl, illetve az Al-Dunáig és a Fekete-tengerik terjedt. Később majd a Dunántúl nyilván frank-germán-szláv vidék lett, amit finnugrászaink is nyájasan alátámasztottak, és olykor túl is licitáltak, megtöltve a történelemkönyvek oldalait holmi „pribinákkal” vagy „kocelekkel” és sárpocsolyává züllesztett Balatonnal. Szerbia, az „ősi” Szerb Császárság (sic!), mindig is Szegedig vagy még azon is túl terjedt. Még egy francia „tudományos” mozi szerint is, amely Nagy Zsigmond korát akarta bemutatni, és egy pár évvel ezelőtt futott az „Arte” nevű német-francia „művészi” tévé csatornán. Ez volt a nyugati „tudományos” történelemszemlélet egyik undorító, ha nem a legundorítóbb agymenése. Mellesleg, a magukat indogermánnak kikiáltó népeknek a kezdetek-kezdete óta mindig királyaik meg császáraik voltak, holott a „tudományos” művekben maga Attila, a „Világ Ura” és „Isten ostora”, meg általában csak egyszerűen „hun” vagy legjobb esetben „(horda-)vezér” volt.

És, mit csinálunk mi az ilyen környezetben? Megtagadjuk őseinket, és a „tudományosnak” hazudott műveinkben a Honfoglalást csak és kizárólag a trianoni aljas csonkítás utáni Magyarország* területére korlátozzuk, bután átengedve az üldözőinknek kinevezett besenyőknek a védelmet biztosító Kárpátok előterét. A többit, Felvidéket, Erdélyt, Bécsi-medencét stb., csak ez után, több évszázadon keresztül, súlyos harcok árán foglalgattuk el, leigázva a már ott élő, békésen éldegélő nagyműveltségű népeket. Manapság meg, a Csonkahaza térképe előtt vidáman honfoglalgatunk. Idáig süllyedt az agymosott magyar…

Visszatérve a románokhoz, habár mindegyik felsorolt történelmi „tény” egy-egy hatalmas hazugság, a románok esete még ennél is cifrább, mint a többieké, hisz mindent ki kellett találni, az alapoktól. A dákok iránti érdeklődés érthető. A rómaiak által dáknak nevezett, Erdélyben élő népről nagyon keveset tudunk. Sőt nyelvüket sem ismerjük. Őket jól be lehetett fogni a román származási elmélet hazug szekere elejébe. Habár már sokan előtte foglalkoztak e témával, mégis a dákó-román kontinuitás elméletének „tudományos” köntösbe bújtatójaként a kolozsvári egyetem volt rektorát, a Román Akadémia rendes tagját, Constantin Daicoviciu „nagy tekintélyű akadémikus-történész” professzor urat kell tekinteni.

Ma már nem illik túl sokat beszélni róla, mert „kommunista” volt. Bezzeg még 1940 és 1941 között, a „magyar megszállás” alatt, a kolozsvári egyetem dékánja volt! Majd, kommunista lett… Ő, a nagy Daicoviciu, a dákó-román kontinuitás (folytonosság) elméletének az „atyja,” aki Gheorghe Gheorghiu-Dej és majd Nicolae Ceauşescu kommunista vezérek kebelbarátja, a Szocialista Munka Hőse („Erou al Muncii Socialiste”) és Herder-díj kitüntetettje volt (mindkettőt 1968-ban kapta, vajon miért?), miután kidolgozta a „dákó-román kontinuitás” elméletét, és lerakta vele az erre épülő modern román történetírás alapjait, majd diktálta is annak „tudományos” menetét; amúgy a hatvanas évek vége felé ellátogatott Budapestre, hogy egy „történész” konferencián részt vegyen. Erről az utazásról egy anekdota azt meséli, hogy itt találkozott a volt budapesti tanárával, aki állítólag így köszöntötte: Szervusz Szilárd fiam, hát téged is még sanyargatnak az oláhok?…

Daicoviciu akadémikus 1898-ban a Krassó-Szörény megyei Kavarán született, és az „első magyar időkben” még egyszerűen úgy hívták, hogy Deutsch Szilárd. Megítélni, hogy ez a beszélgetés valójában megtörtént-e vagy sem, nem tudom, de mivel a monda Marosvásárhelyen csak titokban, de annál nagyobb élvezettel terjedt, valószínű, hogy meg is történt. Nézzük most meg, mi is az a csudabogár, amit a nagy Daicoviciu akadémikus feltalált. A spanyolviasz? Nem! Ennél még nagyobb lehetetlenség: a „dákó-román” folytonosság. Hogy ez miért ekkora lehetetlenség, az már abból is kiderül, hogy a korabeli krónikák, de a régészet szerint is, az erre vonatkozó adatok, az ezt igazoló leletek teljesen hiányoznak. Így a rómaiak visszavonulását a Daciának nevezett provinciából és a románok első írott megemlítése között egy 1000 éves űr tátong.

(...)

Tovább a tanulmányhoz