Töprengések egy transzhumán utópiáról – Ki szeretne örökké élni?

Eredeti cikk:

Töprengések egy utópiáról, Kovács F. Erik, 2025.04.30., https://mkdsz.hu/toprengesek-egy-utopiarol/

Kovács Antal cikkajánlója

A legnagyobb keresztény ünnepet, a feltámadás üzenetét hordozó húsvétot – sok más jeles naptól eltérően – mindeddig nem sikerült átértelmezni vagy eljelentékteleníteni. A technológiai fejlődés azonban végül elhozta a profán húsvétot, vagyis az örök földi élet ígéretét. Vagy mégsem?

Szent Miklóst egy szovjet, majd lapp mesefigura váltotta fel, a mindenszentek napjára pedig épp napjainkban telepszik rá a halloween. A húsvét azonban változatlanul húsvét maradt, a hozzá tapadt népi és fogyasztói szokások legfeljebb színesítik azt, de nem írják felül. Az embernek ugyanis antropológiai sajátossága, hogy tudatosítja a halandóság problémáját, és reflektál rá. A feltámadás örömhíre pedig olyan világos választ jelent, ami más üzenettel nem helyettesíthető. Időnként azonban az erős üzeneteknek is akad egy hasonlóan, vagy legalábbis látszólag hasonlóan erős alternatívája…

„Végtelenségig meghosszabbíthatjuk az életünket”

Szembe menve mindazzal, amit eddig életről, halálról és túlvilági létről gondoltunk, az elmúlt évtizedekben végbement technológiai fejlődés (állítólag) a biológiai örök élet lehetőségét is megteremtette, mi több, napjainkra már karnyújtásnyi közelségbe hozta. „Raymond Kurzweil futurológusnak nagyon sok jóslata vált valóra, mostanság pedig amellett érvelt, hogy 2030-ig elérhetjük az emberi halhatatlanságot, a nanotechnológiának hála” – olvashattuk két éve a tudományos szenzációk közlésére szakosodott Rakéta híroldalon. Nem kevésbé bizakodó Rab Árpád jövőkutató, aki a Pénzcentrum hírportálnak adott interjújában arra a kérdésre, hogy mikor születnek meg azok, akiknek már soha nem kell meghalniuk, a következő választ adta: „Elvileg akár már most megszülethetnének, de 20 éven belül biztos, hogy lesz ilyen lehetőség.” Már csak 18, tehetnénk hozzá bizakodva, hiszen ez a beszélgetés is két éve készült.

De milyen konkrét magyarázatokkal támasztják alá ezek a köztiszteletben álló technopüspökök a maguk kétségtelenül figyelemreméltó jóslatait?

[...]

„Most jön a neurobiológia nagy forradalma, most már van elég adatunk, és nem is feltétlenül az emberi test egyre jobb kicserélése, de az öregedés megállítása, a sejtcserékkel, akár testrészek pótlásával elérhető lesz. (…) 100 év múlva meg bárki vehet majd magának új testet, ha úgy tartja kedve. (…) Orvosi eszközökkel már most elérjük a 80-100 évet. Ezt már eszközökkel, például testpótlásokkal, a nanotechnológia segítségével, a munkához való hozzáállásunk megváltoztatásával simán ki fogjuk tolni még hosszabbra. Ennek biztosan lesz olyan végső kifutása, hogy a test így vagy úgy a végtelenségig karbantarthatóvá váljék.”

Ami Ray Kurzweilt illeti, a Rakétában megjelent írás így foglalja össze a Google-igazgató prognózisát:

„A futurológus szerint hamarosan nanobotok, apró, 50-100 nm széles robotok közlekednek majd az ereinkben és a szervezetünkben, amelyek klinikai orvosi feladatokat látnak el. Kurzweil úgy gondolja, hogy a nanobotok jelentik az orvostudomány jövőjét. Képesek lesznek megjavítani a testünket sejtszinten, így immunisak leszünk a betegségekre és az öregedésre, és végül a halálra is. Kurzweil azt is elképzelhetőnek tartja, hogy az emberek fel tudják majd tölteni a tudatukat digitális formában, elérve ezzel a halhatatlanságot.”

Ugyanitt olyan feltételezések is olvashatók, amelyekről első olvasatra nehéz eldönteni, hogy rólunk vagy a hasonmásunkról, meghosszabbított vagy „teremtett” életekről szólnak-e inkább.

„Az évtized vége más, ma még szinte elképzelhetetlennek tűnő változásokat is tartogat Kurzweil szerint, például hogy a mesterséges intelligencia segítségével képessé válunk szinte tökéletesen szimulálni az elhunyt embereket, később pedig akár a valódi személy DNS-éből növesztett biológiai testbe is be tudjuk majd helyezni őket. 2040 környékére pedig véleménye szerint az is lehetővé válhat, hogy biológiai másolatot készítsünk saját magunkról.”

És végül álljon itt egy rövid, a fentieknél szabatosabb állásfoglalás, amely egy 2016-os Kurzweil-nyilatkozatból való, szintén a szóban forgó cikk tolmácsolásában:

“Képesek leszünk legyőzni a betegségeket és az öregedést. Gondolkodásunk nagy része nem biológiai lesz, aminek lesz egy elmentett változata is. Tehát ha a tudatunk egy része elvész, akkor újra letöltheted, és így a végtelenségig meghosszabbíthatjuk az életünket.”

Láthatjuk, hogy az idézetekben kétféle tartalom keveredik: az egyik a konkrét egészségfenntartó fejlesztésekre, a másik a digitális technológiában rejlő, a tudattal és a személyiséggel kapcsolatos megoldásokra vonatkozik.

A továbbiakban ebben a csoportosításban tárgyaljuk a fentebb leírtakat.

A nanohadosztályoktól a permanens transzplantációig

[...]

Ha a permanens transzplantáció tényleges kihívásai érdekelnek minket, egészen más irányban kell tapogatóznunk. Sokak számára ismert tény – a magyar sajtó tele van ilyen beszámolókkal, de tudományos szinten is vizsgálták a jelenséget. –, hogy

a szívátültetésen átesettek többsége átfogó személyiségváltozásokat tapasztal magán, amelyek a művészeti ízléstől a szexuális érdeklődésen át a vallási preferenciákig terjednek, sőt egyesek még új emlékekről is beszámolnak.

Mitchell B. Liester a Medical Hypotheses 2020-as számában négyféle változást említ: a preferenciák, a temperamentum, az identitás és az emlékek módosulását. Ezek közös vonása, hogy mind a donor személyiségéhez, illetve életéhez kapcsolódnak.

Brian Carter és kollégái – akik eredményeiket tavaly publikálták a Transplantology című folyóiratban – mintegy ötven, fele-fele arányban szívátültetett, illetve más szervet kapott pácienst kérdeztek ki ezen tapasztalataikról. A megkérdezettek közel 90 százaléka számolt be az említett jelenségről. A kapott eredmények – amellett, hogy közvetlenül és szinte egyöntetűen visszaigazolják a szóban forgó élményeket – felhívják a figyelmet arra, hogy ezek a változások bármely szerv átültetése után bekövetkezhetnek.

A donor személyiségjegyeinek elsajátítása egyébként Liester szerint a sejtes memória átvitelén keresztül történik.

Az említett megfigyelések rávilágítanak egy fontos tényre: az ember személyiségét – még ha materialista szempontból, pusztán a biológiára redukálva közelítjük is meg a kérdést – nem csupán az agy határozza meg. A leírtak alapján logikusnak tűnik a feltételezés, hogy a folyamatos szervátültetés folyamatos személyiségváltozást is eredményezne. Így adódik a kérdés, hogy teljes vagy majdnem teljes „hardvercsere” esetén a meghosszabbított élet valójában mennyire lenne az adott egyéné, s mennyire másoké.

[...]

Bármilyen paradicsomi állapotokról is szólnak a különféle prognózisok és kiáltványok, ha „az agyunkba ágyazott tudás- és képességbázis az általunk létrehozott eszközök jóval nagyobb kapacitásával, sebességével és információmegosztó képességével ötvöződik”, akkor gondolataink és döntéseink nem egy szabad, önazonos individuum, hanem egy kiborg sajátjai lesznek, ahol már nem mondható meg, mi a saját, és mi a külső.

Ha valóra válnak a fentebb leírt félelmek a gépnek való alávetettségéről, akkor itt már nem különböző emberi személyiségek „csúsznak össze”, ahogy azt a permanens transzplantáció esetében sejtjük, hanem a megbuherált ember oldódik fel egy mesterséges entitásban.

[...]

Nézzünk csak egyetlen témát: a halogatást, amely korunk tipikus jelensége, s amelyet a jövőkutatók – legyen szó önálló életkezdésről, családalapításról, gyermekvállalásról – a megnövekedett élettartam következményének tekintenek.

Ha már néhány plusz évnek is ilyen drasztikus a hatása, vajon mit várhatnánk e tekintetben egy végtelen, vagy legalábbis beláthatatlanul hosszúra nyúló élettől? Nem nehéz megjósolni: egy befagyott világot, ahol létállapottá válik a semmittevés, a helyben topogás.

Még egy észrevétel. Mindeddig a legszégyenletesebb összeesküvés-elméletnek számított, ha valaki nyilvánosan a chipek emberi beültetéséről beszélt (jobb társaságokban ma is műveltségi fokmérőnek számít, hogy ki tud hangosabban nevetni egy ilyen kijelentésen), miközben fentebb a testünkben őrjáratozó nanohadosztályokról és ember–gép fúzióról olvashattunk. Mi is legyen akkor az iránymutató elv a jövőben? Ha a szomszéd Béla bácsi beszél ilyen témákról két sör után, akkor az röhejes konteó, ha viszont a Google fejlesztési igazgatója írja le ugyanezt egy bestsellerben, akkor figyelemreméltó tudományos előrejelzés?

Végül tegyük fel az egyik legfontosabb kérdést: vajon van-e, lenne-e tömeges kereslet a transzhumán létezésről szóló ajánlatra? A Pénzcentrum újságírója – a Rab Árpáddal készített interjú folytatásaként – nemrég egy budapesti futurológiai konferenciáról tudósított, ahol az általa megkérdezett diáklány határozottan nemet mondott a halhatatlanság lehetőségére, kijelentve, hogy senki sem szeretne örökké élni. Persze ez csak egyetlen interjúalany véleménye – azonban ezen a ponton automatikusan eszébe jut az embernek a Highlander című film címadó dala, a Who wants to live forever (Ki szeretne örökké élni?) a Queentől.

A film egyébként egy csoport halhatatlan szuperemberről szól, akik évszázadokon át harcolnak egymással. A győztes jutalma pedig az lesz, hogy végre véges életet élhet.

A teljes cikk itt olvasható:

https://mkdsz.hu/toprengesek-egy-utopiarol/