top of page

TÖRTFEHÉR (Dienes Jenő Attila elbeszélése)














 

Aznap reggel nagy volt a jövés-menés az evangélium lapjain. A tanítványok fáradtak voltak, szemük karikásan, kutak mélyéről pislogott elő. Egy perc nyugtuk sem volt a vérfolyásos asszonyoktól, eszelős megszállottaktól, bénáktól, féleszűektől. Nyakukon lebzselt a római légió, a dagadt helytartó, a retardált őslakosok, a Birodalom ráadásul egyre elviselhetetlenebb adókat vetett ki rájuk.


 – Menjünk a pusztába reggelizni!


Bárkába szálltak és elindultak az elhagyatott helyre, hogy végre maguk legyenek. A sok nyomorult özönlött a part menti párhuzamos társadalomban. Rettenetesen tülekedtek, szabadulni akartak a nyavalyáiktól, kíváncsiak voltak az ács fiára. A gálya bénán ácsorgott a tó közepén, az Úr meg csöndesen szunyókált a halaskosarak között. Se szél, se vitorla, így hát eszeveszetten húzta az evezőt a tizenkettő. A parton éhezők, sástól véres szerencsétlenek tébláboltak, próbálták megelőzni a korukat.


Az udvari papok, farizeusok gyűlölettel tekintettek a sokaságra, az ágrólszakadtak furcsa rajongására, no meg azokra a csodás gyógyulásokra, amelyeknek híre körbejárta a városokat, falvakat. Jézus mindig a lelkükre kötötte, hogy egy kukkot se arról, ami történik, de ezek az együgyű földönfutók mindent elfecsegtek.


Ő meg ott ült a tóparti fák alatt, rajzolgatott a homokban, időnként eligazította a társaságot, szinte a semmiből is jóllakatta őket. Különös dolgokat mesélt a múltról, jelenről, mint egy béljós, úgy ismerte a jövendőt, szerette az életet, a napot, a madarak röptét, a virágok illatát.


Eközben a prímások, szekundánsok, halmáj-nektáron hízott tercióták hunyorogva lesték a Möbius-szindrómás sokaságot.  A tömérdek mosolytalan arc láttán a frász tört rájuk. Ezek az érzéketlen nyomorékok mindent tönkretesznek, amire csak gondolnak.


A farizeusok, írástudók bőszen fűtötték az indulatokat, duzzogtak, kivonultak, összeborultak, egyfolytában uszították a népet, szórták az árulás mérgét a tarsolyaikból. Ők voltak a világ legalattomosabb férgei, gonoszságukban minden megátalkodott bűnözőt fölülmúltak. A porba rajzolt ábrákat is guvadt szemekkel fürkészték, hátha kerekedik belőle egy vérfürdőnyi bizonyíték.


Az ember ilyen. Szereti a hatalmat, gazdagságot, megbecsülést, fél a sötétben, tart a váratlan érintéstől, a hirtelen zajtól, retteg a húsosabb pókoktól, iszonyodik az élettől, szörnyülködik a haláltól. Az ördög meg számol, kalkulál, pitiáner képleteket szerkeszt.


Júdea a legsötétebb napjait élte. Hálátlan szerep jutott a római hegemónnak. Ő is félt, egy határtalan impérium távoli provinciájába sodorták az istenei. Júdeában ugyan nem találkozott bátor harcosokkal, csak a napon aszalt néppel, mégsem volt olyan könnyű rendet teremteni közöttük, mint ahogy azt Rómában gondolták.


Szinte gyerek volt még, amikor Tiberius a zsidók közé küldte. Nem utasíthatta el a kecsegtető ajánlatot, vonzotta a távoli napfényes táj, a keleti emberek egzotikus világa. Látszólag minden mesésen alakult, szolgáik a kedvükre tettek. Fiatal házasok voltak a gyönyörű Claudia Proculával, Augustus unokájával. Szülőföldjüktől távoli új életre vágytak a látszólagos biztonságban. Hittek még az Impériumban, a Legio decima Fretensis hatalmában, bár Róma legyőzhetetlen dicsőségéből, a tenger megnyugtató illatából már nem sokat éreztek, de a reformok szele, a kitáruló világ magába szippantotta őket. A szenátus enyhített a vasszigoron. A konzulok Augustus halála után nőiket is magukkal vihették a helytartóságaikra. Claudia élvezte a kitüntetett római úrnő szerepét, annak minden kedves ajándékával. Ebben a szerény vidéki udvartartásban megválogathatta személyzetét, hozzájutott a Kelet illataihoz, a csilingelő ékszerekhez, folyton csodás ízeket kent a nyelvére. A köztársaság korában nőként aligha utazhatott volna Cesareába, Jeruzsálembe, és most itt sétált a világtörténelem kellős közepén. 300 stádiumnyira állomásozott tőlük a cesariai fő erő. Mintha ott sem lettek volna… Mégis nyugalommal töltötte el őket Augustus nagypapa elpusztíthatatlan légiója. Ezt a hadsereget nem a külső fenyegetés elleni védelemre szervezték, ahogy a Legio IV Scythicát, vagy a szíriai légiót, szerepe a rendfenntartás, a belső ellenség legyőzése volt – a felbőszült vadállatoké, akik készek lettek volna meghalni valami felfoghatatlan eszméért.


Összecsaptak a hullámok a fejük felett.  Pilátus egy kegyelmi kérvény elbírálásán évődött a látogatóktól elzárt függőkertjében. Napok óta a zendüléstől rettegett, a megvadult tömeggel szemben kiszolgáltatott maroknyi helyőrsége nem állt a helyzet magaslatán. Claudia suhant át a színpadon:


– Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.


Senki nem hallotta szavait, Pilátus gondjaiba temetkezve görnyedt a trónszékén. Régi hű katonáját, Longinuszt hívatta magához, hogy tájékozódjon a nap eseményeiről. A hályogos szemű centúrió egyike volt a leghűségesebb tisztjeinek. A 10. tengerszorosi légió veteránja ott állt a helytartó előtt, mit sem sejtett arról, hogy lábvértje, páncélinge, hóna alá szorított sisakja, díszes taréja egy ezeréves hadsereg ragyogását idézi majd a szentképeken.


A tejszínes hattyúnyakakon mohón suhogott a bozótvágókés, rohadó gémeskútágasok mozdulatlanságán ámuldoztak a hórihorgas pusztai vándorok. Nádoregyháza felé kanyarodott az út, amikor mögéjük szegődött a kis motoros társaság. Szépen haladtak, időnként megálltak tankolni, kávézni, HotDogot eszegetni, aztán kigördültek a pihenőből, őrült tempóra kapcsoltak, maguk mögött hagyták a valóságot. Gyönyörű morajlás kísérte a gázfröccseiket, feszültek a fekete bőrnadrágok, a lányok égbe meredő fenekét csapdosták a lobogó hajtincseik. A bukósisakokon megcsillant a napfény, aztán hirtelen minden megváltozott. Ott hevert a földön a törött plexin szétkenődött utolsó arcvonás, szanaszét repültek az alkatrészek, föléjük kúszott a csöndes szörnyű döbbenet.


Nem illik bámészkodni! Az ember mégis ösztönösen odapillant, kitörölhetetlen képeket nyeldekelnek a szemek.


 – Lehet-e még valakin segíteni, van-e orvos, ki tud elsősegélyt nyújtani, jól látom a fiatalembert, aki ott ácsorog – telefonált-e már? Ne tartsuk fel a forgalmat, ne álljuk el a mentők útját! – A visszhang alig halt el, hátrébb máris türelmetlenkedtek:

 Hol van a sor vége, meddig araszolunk még, ki következik a haldoklók sávjában!?


Ilyenkor az építőelemek, az univerzum részei föllázadnak alkotójuk ellen. Sokat öregedett a cigányok Istene, nagy volt rajta a teher. Az ember, mint a világot felemésztő vírus, beteg jóslatokban él tovább, keresi értelmét a számára felfoghatatlan gigantikus káosznak, aztán próbál visszailleszkedni a zsíroskenyérleső mindennapokba – Mire föleszmél, vége az éneknek.

118 megtekintés

Kommentare


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK