Üdvözlet, egyetértés és kiegészítés Révész Péter: A minószi gének titka c. filmjéhez
(A címbeli videót itt mutattuk be Szilaj Csikónkon. Alábbiakban Darai Lajos, Magyar Őstörténet rovatunk vezetője ismerteti és méltatja röviden a film készítője, a külföldön oktató magyar professzor őstörténészi munkásságát, a tisztelt Olvasó számára. – a Szerk.)
Dr. Révész Péter a Nebraska-Lincoln Egyetem informatikai és mérnöki tudományok professzora. Kutatási területe az adatbázis-rendszerek, a bioinformatika és a geoinformatika. Két adatbázis-rendszer fejlesztését irányította, amelynek eredménye két tankönyve: Bevezetés a kényszer adatbázisokba (Springer, 2002.) és Bevezetés a matematikai korlátos adatbázisokba: A biológiától a tér-időig (Springer, 2010). Több nemzetközi konferencia társelnöke volt. Meghívták vendégkutatóként számos egyetemre és kutatólaboratóriumba, többek között William J. Fulbright amerikai szenior ösztöndíjasként a görög Athéni Egyetemre, valamint Alexander von Humboldt tudományos munkatársaként a németországi Max Planck Számítástechnikai Intézetbe. PhD fokozatot a Brown Egyetemen szerzett és a Torontói Egyetem posztdoktori kutatója volt. Dolgozott az Egyesült Államok Külügyminisztériumának exportellenőrzés és határbiztonság kezdeményezés területen. Ez több mint 60 országnak segít kereskedelem-ellenőrzési rendszereik fejlesztésében a tömegpusztító fegyverek elterjedésének és a fejlett hagyományos fegyverek felelőtlen továbbításának megakadályozása érdekében. Tanfolyamot tartott kenyai és ukrajnai vám- és exportellenőröknek, és kidolgozott egy javaslatot a Vám Világszervezetnél nemzetközi célszoftver fejlesztésre. Részt vett egy bécsi amerikai küldöttségben a hagyományos fegyverek, valamint a kettős felhasználású termékek és technológiák exportellenőrzéséről szóló Wassenaari Megállapodásban is, ahol 40 ország képviselői találkoztak az ellenőrzött termékek listájának érdekében. (Forrás: itt.)
Válogatott publikációi itt találhatók.
2020. májusban közölte magyar barátaival, hogy Trianon 100. évfordulójára igazolni tudja: a magyar nyelv ősét a Kárpát-medencében már 5000 évvel ezelőtt beszélték.
Ezt ő két úton bizonyította be:
Egyrészt látható ezen a videón, hogy a minószi műveltség hátrahagyott "Lineáris A" írását számítógép segítségével úgy sikerült megfejtenie, mint a magyarnak egy közeli rokonát.
Másrészt feltárta, hogy az archeogenetikai eredmények szerint a Kárpát-medencéből 5000 évvel ezelőtt mentek délre egész Krétáig a proto-minósziak. Erről szól cikke az International Journal of Biology and Biomedical Engineering 13. számában (2019): „Minoan archaeogenetic data mining reveals Danube Basin and western Black Sea littoral origin” címmel.
Ez utóbbi eredmény továbbfejlesztéséről készültek el azóta videói.
A magyar és minószi kapcsolatokról, a minószi és a magyar nyelv „misztikus” egyezéseiről készült ez a filmje.
A magyar népművészeti motívumokat elemzi ebben a filmjében, kimutatva sok hasonlóságot más népekkel, de főként a meglepően szoros kapcsolatot az ókori minószi művészettel. E filmje ezen a cikkén alapszik: „Art motif similarity measure analysis: Fertile Crescent, Old European, Scythian and Hungarian elements in Minoan culture.” WSEAS Transactions on Mathematics, 18, 264-287, 2019.
És most, 2021-ben született a minósziak és a magyarság Kárpát-medencei közös eredetéről szóló filmje.
Tanulmányozásra méltó Révész Péter Youtube csatornája is, ahol magyar őstörténettel és nyelvészettel foglalkozik, de mivel a Nebraskai Egyetem tanára, s mert szeretné elterjeszteni nézeteit a világban, többnyire angolul beszél videóin (igaz, bekapcsolható a magyar automatikus fordítás is).
Ehhez a mostani videóhoz az üdvözlés és egyetértés mellett érdemes hozzátenni a következőket:
Azon kívül, hogy a mitokondriális kromoszóma helyre nem álló szakaszán lévő csoportmutációs szintek odalági vagy leágazási részletekkel gazdagodtak az elmúlt másfél évtizedben, amit Révész Péter nagyszerűen használ fel a mostani videóban bizonyításra, még vannak, akik azzal próbálnak irányzatuknak teret nyerni, hogy a régészeti genetika helyett genetikai régészetet művelve, új jelölésekkel fellépve, a régi csoportmutációs adatokat kedvükre forgatják. Újnak beállítva, sőt mintegy egyéni genomként eladva, az időtényezővel nem törődve, világrészeket is összekötnek akár, csakhogy megfeleljenek előzetes irányzatuknak.
Ezért Cser Ferenccel együtt mindig feladatunknak tekintettük, hogy egyrészt megkülönböztessük a történeti szempontból igen informatív, mert diakron rétegződést mutató csoportmutációt az egyéni genom jellegzetességei hasonlóságait felhasználó génszakaszi szinkronicitás ilyen alkalmazásától. (Mert még akkor is inkább szinkron állapotokról beszélhetünk, ha esetlegesen földben talált egy-két évezredes csontvázakból lehetett nyerni egymáshoz vagy a maiakhoz hasonlókat. És a csoportos mutáció olyan, hogy elkülönült csoportban terjed el. Évtízezrekig kell elkülönülten élnie ahhoz egy csoportnak, hogy ott megmaradjon és elterjedjen, azaz csoportossá váljon egy mutáció, amely aztán utólag megmutatkozik.)
Másrészt pedig fellépjünk a magyar őstörténetet meghamisító, olyan szemléletből fakadó gyakorlat ellen, amely nem veszi figyelembe a magyar lélek, a magyar szellemiség jellegét, egyszóval az eredeti Kárpát-medencei műveltséget – amely messzemenően feltárul az itteni régészeti, embertani, néprajzi és nyelvészeti adatokból –, hanem mellőzve azokat, egyfajta genetikai régészet bevezetésével próbálkozik. Ahol egyébként még az örökléstanon belül is gyakran megjelennek ellentmondásos jelenségek, fellép az egyoldalúságból fakadó tévedés. Nem zárható ki, hogy éppen a régészeti és történeti összefüggések mellőzésének szándéka vezet ilyen, a tudományban megengedhetetlen fejleményekre. Ugyanakkor a más világrégiók önálló fejlődése, értékei is mindig valahogy európai kapcsolatként futnak, mégha igen erőltetetten, azaz haloványan is.
De ha a genetikusokon múlik, akkor a sokévezredes és sokezer kilométeres távolságok és időjárási szakadékok is könnyen áthidalhatók, mintegy egyidejűségben szemlélhetők a modern Föld-térképre rajzolt ábrák alkalmazásával. Elég hozzá valamilyen, eredetét tekintve nem egyértelműen tisztázott, de megnevezhető kapcsolat. Ezen ábrák többnyire igen tág körök, íves vonalas alakzatok, hatóköröket szemléltetve, ahol a színezés élénkségének csökkentésével jelzik a genetikai előfordulás és arány csökkenését. És a legsötétebb árnyalat, a legnagyobb arányú vagy számú előfordulás helyét tekintik egyúttal kiindulási, származási, keletkezési pontnak. Ez esetben is figyelnünk kell a leegyszerűsítő szemlélet nagy tévedési veszélyére, mert a műveltség terjedésének, a kultúra vándorlásának folyamata igen bonyolult módon történt meg a valóságban, annak sem népesedési, sem hatalmi, sem egyéb vonatkozása nem egyértelműen jön elő a hozzáférhető nyomokból, így a genetikai adatokból sem. Az összes – földtörténeti, időjárás-történeti, növény- és állattörténeti, régészeti, embertani, néprajzi, nyelvtörténeti és történeti vonatkozás – figyelembevételével lehet róla igaz megállapítást tenni. Mai hasonlattal élve, olyan ez, mintha a manapság műholdról jól megfigyelhető felhőkarcolók száma és magassága alapján határoznánk meg a ma élő emberiséget alkotó népek legjellemzőbb vonásait, és adnánk elő értékelésüket.
Most már Révész Pétertől is lehet tudni róla, hogy valódi magyar távlatainkat éppen az nyitja meg, hogyha magunkat népként határozzuk meg, nem pedig az őstörténeti léptékkel igen későn kialakult, és gyakran és gyorsan változó hatalmi, katonai vezető réteget figyelembe véve.
Mégha az ókori auktoroktól kezdve egészen a mai történészekig – sajnos – csupán róluk szoktak is beszámolót írni. Még a sztyeppei és úgynevezett ázsiai kapcsolatoktól is el kell határolni a magyar őstörténetet. Megint őstörténeti léptékkel: igen későiek azok a kapcsolatok, ha voltak egyáltalán, amelyeket olyan nagy távolságokból feltételeznek, szívósan, a XVIII. század közepe óta. (Itt írtunk, írtunk erről részletesebben mostanában:
Önálló létünk Kárpát-medencei alakulását Révész Péter eredményei egyelőre 5000 évre, a miénk Cser Ferenccel több tízezer vagy akár több százezer éves összefüggésbe helyezhetővé tették. Annak minden közeli és távoli kapcsolatával: kihatásával és be- vagy visszahatásával. Ezt a régészeti műveltségekből addig is ismert összefüggést erősítette ténnyé az Underhill- és a Semino-csoport 2000. novemberi Nature- és Science-beli közlése az Y-kromoszóma helyre nem álló szakaszon lévő mutációkról, és nyitotta meg ezzel az utat-módot a Kárpát-medencei magyar eredet és folytonosság elméletének a természettudományos bizonyításához. Mi éltünk a lehetőséggel korábban, amint Révész Péter is az utóbbi években: elindultunk azon az úton, ahol összekapcsolhatók a génmutációs szintek a régészeti és embertani adatokkal, például Gábori Miklós kaukázusi, Marija Gimbutas kelet-európai és Gáboriné Csánk Vera Kárpát-medencei adatai alapján. Dél-Ázsiát a magyar őstörténeti kapcsolatból kizárhattuk, mert az M130 jelű csoport-mutáció Afrikából átjőve a Levantinba, egyből délre kanyarodott, Indiáig. Az M89 érte el a Kaukázust. Az észak-ázsiait (kínait, mongolt) is kizárhattuk, mert az M9 ázsiai körútra indulását követő M45-M173-M17 jelű csoportmutáció az ázsiai emberekből hiányzik. Nemcsak az európai (és kaukázusi) moustieri műveltséget tudtuk a ’neandervölgyihez’ kötni, hanem az aurignacit is, sőt az igen régi acheulit is oda kellett. Mely utóbbi miatt kiderült, hogy a ’Homo erectus’ már modern ember volt; az előbbi pedig azt támasztotta alá, hogy a gravettit kell az M17-hez kötni, nem az aurignacit, mint Seminoék sugallták. Mert ez a folyammenti gravetti műveltség nemcsak a Dontól nyugatra, hanem Közép-Ázsia felé is elterjedt, egészen Észak-Indiáig, ahonnan származhat a 45-50 ezer éves kapcsolat, aminek még kulturális nyomai is vannak. Eme M17-kapcsolatnak tehát onnan lehet nyoma utána végig, akár a mostanában erőteljesen vizsgálni kezdett 4500 évvel ezelőtti állapotokig is (de akár máig is, mert például ugyan miért alakult volna az ő arcuk másként ott, mint a miénk itt?).
Meg kell említeni itt, hogy a Kárpát-medence lakosai egy részének a Termékeny Félholdról való eredeztetésének két alapja van: az egyik, hogy a haplocsoportjuk még a Kaukázusban alakult ki a jégkorszak elején és aztán egy részük nyugatra, más részük keletre ment – így a Termékeny Félholdra is, ami nem a Folyamközt jelenti, annál szélesebb terület. A másik, hogy a gabonát és annak termesztési kultúráját Anatóliából hozta be egy kisebb népcsoport és azt a helybeliek átvették. Ez a kis csoport hagyhatott genetikai nyomot is a Medence lakosságában. De ez az átmeneti kőkorszakban történt, jelen előtt mintegy 8000 évvel. Ezeket jelzik a régészeti adatok.
A közel-keleti földműves népesség – natufi műveltség – terjedése körüli genetikai adatok szerint az M35 (Eu4) mutációt hordozó csoport aránya csak 8,8% nálunk, a dél-európai 20% körülivel szemben. Tehát itt a helyi többség, a 60% M17 (Eu19) és a 13,3% M173 (Eu18) átvette a földművelést (Körös–Sztarcsevo műveltség) és a Tordos–Vincsa műveltség idejétől kezdve felvitte a dombokra is.
A Közel-Keletre a földművelésnek szintén érkeznie kellett, és csak észak felől érkezhetett, mert a Közel-Kelet, majd Anatólia is kiszáradt akkoriban. Öntözésre alkalmas víz folyt viszont az északi olvadékfolyókból a Fekete-tenger helyén volt édesvizű tóba. Ahonnan a Boszporusz átszakadásakor a feltöltődés elől menekülők ide, a Kárpát-medencébe is hozták a földművelést.
Az Anatóliában feltárt elnéptelenedés, majd a helyek újra benépesedése mutatja, hogy ott megszűnt a szárazság, és egyéb nyomai is vannak a délre terjedésnek (erődített városok, női kultuszszobrok). Mezopotámia korábban vélt kulturális elsőbbsége miatt ragaszkodhatnak sokan ahhoz, hogy onnan eredeztessék az európai civilizációt. S ha voltak is törekvések a mezopotámiaiakkal való kereskedelmet előtérbe állítani, a Torma Zsófia által feltárt írásjelek miatt, azt a tordosi leletek pár ezer évvel korábbi mivolta cáfolta, aztán pedig Colin Renfrew könyve (Before Civilisation. Penguin Books, 1983.) egyenesen elavulttá tette, aki kimondta, hogy nem volt diffúzió a Termékeny Félholdról Közép-Európába, mert az itteni hasonló műveltségi elemek sokkal korábbiak.
A 4000 éves TAT jelű csoport-mutációnak (maláj embertani jegyekkel kapcsoltan) a Bajkáltól a Lappföldig megismert előfordulása alapján
sikerült kizárnunk az összes finnugor népnek a magyarokkal való, 4000 év utáni kapcsolatát, tekintve, hogy e mutáció belőlünk, magyarokból hiányzik. Révész Péter is beszél az északra, keletre és délre kiáramlókról. Mi két kiáramlást különböztettünk meg, a rénszarvasvadászokét 12-13000 évvel ezelőtt, és a földművesekét, a vonal vagy szalagdíszes kerámia népét a Vincsa-korszaktól.
Azért is fontos Révész Péter kutatása és mostani eredménye, mert alátámasztja, hogy lehet magyar őstörténetről beszélni az igen régi időkből, amint azt mi is javasoltuk. Sőt a magyar őstörténetet nem is a magyar középkor követi, hanem a magyar ókor. Csakhogy történettudományunkban azzal a nézettel találkozunk többnyire, hogy a magyar őstörténet leér a török korig, mivel a középkori, koraújkori történeti emlékek nagyrészt elpusztultak. Ők tehát még a középkorunkat is kihagynák, mint önálló korszakunkat.
Viszont a régészeti relatív időrendet teszi abszolút kronológiai időbeosztássá az archaeometria, amely nagyban segíthet e jelenlegi siralmas Kárpát-medencei helyzeten. Azzal segíthet, hogy mint új tudomány, nemcsak szűk értelemben a régészeti tárgyak anyaga elemi összetételének és összefüggéseinek meghatározását jelenti. Mert bár közvetlenül nem műveli az olyan hagyományos humán tudományokat, mint a nyelvészet, történettudomány, néprajz, ám tágabb értelemben kapcsolódik minden más tudományághoz. A fizika, kémia, biológia, orvostudomány régészeti vonatkozásainak felhasználásával, a paleoszerológiával, a pollenanalízissel stb. műveli a történeti antropológiát és archeozoológiát, valamint a kísérleti, rekonstrukciós régészetet. Ilyenformán az archaeometria vizsgálati tárgyát, területét, a szerves és szervetlen anyagból készült eszközök vizsgálatán túl kiterjeszti magának az embernek és környezetének a megismerésére, a történelmi, társadalmi, gazdasági és technológiai fejlődés mozzanatainak meghatározására. Így tehát tényleg reménykedhetünk elegendő új eredményben, adatban. Ezekre az adatokra azért lett szükség különösen, mert az archeogenetika adatainak ellenőrzése, pontos feldolgozása életbevágóvá vált. Nehogy a genetikai régészetként átvegye a régészeti genetika helyét, amint az elején emlegettük.
