VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

A xiongnuk nem hunok, a hunok nem jöttek Távol-Keletről, a Kárpát-medence a keresett őshazánk

Minthogy a xiongnuk nem mutatnak közép-ázsiai genetikai kapcsolatot, hunok sem lehettek. Ezért a hunoknak sokkal több közük volt a magyarokhoz, a Kárpát-medencei magyar nép alapvető szerepe miatt, mint amit eddig szokás volt róluk állítani.


Egy, a kelet-ázsiai vagy távol keleti őstörténetre vonatkozó újabb örökléstani kutatás eredményéről szóló eredeti beszámolóból[1] kimaradtak a hunok, mert a xiongnuk mongolokká váltak, azaz nem jöttek hunokként Európába. Erről azonban a magyar ismertetések nem vesznek tudomást.[2] A mulasztást ezúton pótoljuk.

A neves örökléstani szakember, a dél-koreai Choongwon Jeong, a Max Planck Történelmi Intézet munkatársa által vezetett nemzetközi kutatócsoport tanulmányában szó sincs hunokról. Alapvető megállapításuk, hogy a nyugat-sztyeppei pásztorok genetikailag nem kapcsolódtak a keletiekhez a későbronzkori időkben. A kapcsolat köztük műveltségi, átvették azok technikáját.

A másik – lényegi – megállapításuk, hogy a keleti műveltségek egy lassú nyugatról keletre történt terjedést jeleznek, azaz alátámasztják Osetzky Dénes gondolatait a turk törzsek eredetéről: khorezmi ősi szálláshelyeikről a későbronzkorban a nyugat-sztyeppei pásztorok nyomására sodródtak kelet felé.[3]

A mongol műveltségnél nincsenek fix települések, ezért csakis sírokra lehet alapozni a műveltség bemutatását. Általában nincsenek a nyugatiakhoz hasonló sírmellékletek sem, legfeljebb ló, birka és egyéb csontok.

Magyarán mondva: innen nem vezethető le az, hogy az európai hunok a keleti sztyeppéről vándoroltak volna nyugatra. Viszont van egy műveltségi mozgás: a buddhista hitvilág üstjei egészen az Urál keleti vidékéig elterjedtek. Az nem igazolható tehát, hogy ezzel népesség is terjedt, de a műveltségé igen.

Ha viszont a jeles tanulmányban nincsen szó a hunokról, az nekünk igen beszédes, mert akkor borul az egész xiongnu–hun azonosítási elmélet, amint a zsuanzsuanok és az európai avarok azonosításának elmélete is. Ezek alapvetően az eredetileg Joseph Deguignes-től származó felvetésekre épülnek,[4] és Pray György már a XVIII. század második felében behozta a magyar köztudatba, mint turáni eredetelméletet, az éppen akkoriban kibontakozó – szerinte hamis – finnugor eredetelmélet ellen. Anonymus, Kézai, Kálti stb után menvén, Pray a szokásos annales formában először a magyar őstörténetet írta meg,[5] melyhez új anyagként francia forrás alapján a kínai évkönyvek adatait használta – valójában tehát Deguignes adatait. Ezt aláhúzza a mai irodalomtörténet is.[6]


Joseph Deguignes felvetései mint őstörténetünk „fő forrása”


Deguignes az eurázsiai lovas-műveltség jellemzői alapján a legrégebbi múltba és a legkeletibb részre vetíti vissza a legkésőbbi és legnyugatibb szereplőket. Teszi ezt – a szerinte – a kínai forrásokban megőrzött eredethagyomány alapján, amely a későbbi törökség elődeit, a türköket a hunoktól, azokat pedig a xiongnuktól (hiungnuktól) származtatta. Nem félve mintegy a kínaiak szájába adni a hun és a xiongnu azonosítását már a Kr. e. 2. évezredre, pedig az őáltaluk csak a Kr. e. 3. századra vonatkoztatott lehetett, a Kr. e. 1. századi híradás alapján. Majd ezt a mintegy időtlenséget, hamis egyöntetűséget viszi tovább a hunok és a késői türk népek azonosításában.

Deguignes nemcsak a hunok és a türkök származtatásának elméletét dolgozta ki, de a magyarok eredetét is beolvasztotta az ő nyugati türkökről szóló elméletébe.[7] Dobrovits Aladár írja Deguignes-ről: „Ami a nyugati türk hatalom genezisét illeti, véleménye szerint, a nagykán, aki a türk birodalom legfőbb hűbérura volt, hercegei közt szétosztotta a birodalom kormányzását. A dinasztia egy tagja viselte gondját a nyugati végeknek.[8] Adataiban 840-re teszi, hogy a Kie-kia-su (Hia-kia-sze, a jenyiszeji kirgizek) népe fellázadt a türkökét felváltó ujgur uralom ellen.[9] Ők a ting-ling nép (Deguignes átírásában Tim-lim) és a kien-kunok (tkp. a jenyiszeji kirgizek paleoszibériai elődei) szállásterületén éltek, a Bajkáltól (Deguignes: Paikal) a Jenyiszej és az Ob mentén nyugat felé. E népeket 758 körül legyőzték az ujgurok (Hoei-ke, tkp. hui-ho), de O-ge kán, a kirgizek vezére, aki arra hivatkozott, hogy őse egy, a hun uralkodó (Tanjou, tkp. sanjü, ill. tanhu) által Szibériába száműzött kínai generális, Li-ling leszármazottja, fellázadt ellenük és húsz éven át harcolt velük. Deguignes ezt követően röviden utal a jenyiszeji kirgizek ujgurellenes harcaira, illetve arra, hogy ezt követően a török népek eltűnnek Kína látóköréből.[10] Deguignes szerint ez az uralkodó azonos lenne Ügyekkel, Árpád nagyapjával.”[11] Az ügä tisztségnév, és azzal az Ügyek nevének azonosságát később Györffy György is felvetette.[12]

Deguignes beismeri: „Meglepő lehet, hogy egyáltalában nem használtam fel az Attila alatti hun betörések kapcsán a magyar történetírókat. A magyarok, akik magukat a hunoktól leszármazottaknak tartják, számos részletet közölnek átvonulásaikról, hadjárataikról, hódításaikról, és ezer olyan részletet közölnek velünk, amelyeket nem találunk másutt. Ez a legfőbb oka, hogy elvetettem őket, csak kevés egyezést találtam köztük és a görög vagy a római történetírók közt, láthatóan nagymértékű az anakronizmusuk, és a mesék, amelyeket locsognak, kétséget ébresztettek bennem a továbbiak hitelessége iránt is.[13] Krónikáink elvetése, a később szinte általánossá váló lejáratása itt gyökérzik tehát. Nem megengedve a magyar népnek, a magyar krónikásnak, hogy részletesen emlékezzen saját múltjára, illetve annak részleteire, ha arról úgy más forrás nincs, vagy inkább ha arról más forrás – éppen mint Deguignes – mást mond.


Szekér Joakim Aloysius nézetei


Deguignes-t vette alapul Szekér J. Aloysius, a vezérfonalaként szolgál. Így aztán ebben Deguignes-nyel és Prayjal együtt Szekér is elvetendő. Szekér Pray Györgyöt is felsorolja útmutatói között, sőt megvallja, hogy Deguignes-t követi: „Azoknak bölcs vélekedését követvén, akik a Magyarok eredetének feltalálásában bizonyosabb nyomozásokkal éltek, vélem, hogy … mivel ily régi és ismeretlen dologban rút vakmerőség volna, minden út-vezető nélkül megindulni, követtem ebben ama nagy bölcsességű férfit, Deguinest, aki a Magyarok eredetének feltalálásában az egész okos világnak fáklyát gyújtott, úgy hogy aminek felkeresésében sok száz esztendőtől fogva mások kevés haszonnal fáradoztak, azt ő a Sinabéliek írásaiban, mellyek a Párizsi Királyi Könyvtartóházban kezébe akadtak, szerencsésen feltalálta, és azokat Könyvében, mellyet a Hunnusok, Törökök, Mógolok és napnyugati Tatárok nevezetesebb eseteiről írt vala, a most folyó századnak (1700) közepe táján közre bocsátott. Akinek francia nyelven való írásait éles ítélete és bölcsessége szerint megrostálgatá és az okos világgal közlé ama dicséretes hazánkfia, Pray György.[14]

Krónikájában látjuk, hogy a Deguignes nyomán járó Szekér szerint a hunokat a kínaiak kettévágják, és az északiakat megsemmisítik (Kr. u. 92), a délieket beolvasztják vagy elűzik nyugatra, akik Baskíriában vannak 318-ig, ahonnan a topai tatárok a Volga mellé űzik őket. Ott 56 évig maradva 374-ben elhatározzák Balambér király vezetésével Európába jönni 374-ben. Útjuk során sok népet legyőztek, maguk mellé állítottak, és 377-ben már Pannónia nagy része is az övék. 397-ben már vannak köztük keresztények. Karaton, majd Bendegúz vagy Mundzuk, Oktár és Ruhás a királyuk, és utána Attila 434-től 454-ig, és birodalma 469-ben végleg elbukott.

Érthető, hogy Szekér zavarossá válik és egy másik történetbe kezd:

A törökök eme régi, nyugatra űzött déli hunok nemzetéből származnak, azaz a magyarokkal egy eredetűek. A törökök úgy fajzottak el első nemzőiktől, akik a Kr. u. 49-ben történt kettészakadás után a déli tartományt 216-ig bírták a tánjó kormányzása és kínai császár fennhatósága alatt. Ekkor a császár fejedelmüket elfogta, az országot saját tisztjei közt felosztotta. Így lakták az Altaj hegyeit több évig, közben hadi erejüket megmutatták. 550 táján Toumen a turcus vagyis török nemzetet felszabadítva nagy dicsőségre emelte Ázsiában, mert a geougen tatárok egy részét a kínai birodalomba, más részét a topai tatárok földére, harmadik részit pedig, a melly kétszázezer főből állt, Európa felé szorítva, az egész geougen tartományt elfoglalták. E birodalmat 572-ben Topochán fejedelem két részre osztotta: a napkeleti birodalomnak fejedelmei Uhlifuchamoknak neveztettek, a napnyugati birodalom fejedelmei pedig Pulichamoknak. Mindkettő a főfejedelemtől függött. Ugyane birodalmat 537-ben Chapoli Fejedelem négy részre szegte, úgyhogy, a napkeleti és a napnyugati fejedelemnek még egy kormányzó társat adott, akivel fel volt osztva a hatalma, és birodalma. Akik ezek közül nyugat felé laktak, több változások után 635 táján ismét két részre szakadtak. Egyikük Mike nevű fejedelmet választ, Lop tava környékén lévő puszta földet foglalta el, akik utóbb a kínai birodalomhoz kapcsolták magukat. A másik rész tíz nemzetségre osztatott, úgyhogy minden nemzetség bizonyos főtől függött, ezek pedig egy fejedelemtől; míg ezek is maguk közt való egyenetlenség miatt több részre szakadva, nem kevesen a Volga vize felé húzódnak, ahol a Patzinakoktól megverettetvén, egy része Perzsiába költözött, akikből származott az Ottoman, vagyis a mostani Török Birodalom; s másik része Európa felé ballagott: ezek voltak a magyarok nemzői… Egy volt tehát ezen két nemzet eredete; amelyet igen észrevehetünk a nyelvük hasonlatosságából is.

Mindez tehát Deguignes kissé zavaros értelmezéseként tárul elénk. Mi nem tanulmányoztuk Deguignes eredeti művét, hogy ő is ennyire zavaros-e, de talán felkeltjük most a figyelmet, és lesznek, akik a francia vagy a német változatot megtekintik, ha már oly könnyen, azaz a világhálóról elérhető, amint az elérését a fenti lábjegyzetben megadtuk.

De ez a Szekér-féle leírás jól mutatja a turáni elindulás tarthatatlanságát akár a hunok, akár a magyarok esetében. S minthogy az időrendet sokkal régebbi korokra is sikerült meghatároznunk, szeretnénk, ha senki nem feledkezne meg arról, hogy ami 4000 éve történt, még ha a Távol-Keleten is, nem vihető át arra, ami csak 1500 vagy 1000 éve történt, mint ahogy azt Deguignes és nyomában sokan teszik. Különösen, ha erre épül az egész hun eredet és a magyar honfoglalás meséje. S van, aki azt terjeszti, hogy „ma már senki sem vitatja a belső-ázsiai hiungnu és a középázsiai hun népesség közötti etnikai összefüggéseket.[15]


Türk Attila nézetei


A fentebb látott, Deguignes-nél szereplő 840-es dátum lehet az oka, amiért Türk Attila[16] és Sudár Balázs[17] alig 50 évvel a magyar „honfoglalás” elé teszi az „Urál mögül való elindulást”, és a vándorlást „sokkal rövidebbnek” mondja, „mint ahogy eddig tudtuk”. Ezért nagyon fontos a magyar eredet szempontjából most ez a Choongwon Jeong és munkacsoportja-féle kutatás, amelynek eredményeire még visszatérünk. És egyébként a csoport vezetőjétől származó korábbi tanulmányok is hasonló irányba mutatnak.[18]

Nézzük előbb Türk Attila nézeteit, a vele készített beszélgetés nyomán. Az ő vezetésével, illetve főszereplésével „az utóbbi években gőzerővel újraindultak az őstörténeti kutatások, és nagyon úgy néz ki: a honfoglalást megelőző vándorlás eléggé máshogy zajlott, mint ahogy azt a kutatók korábban képzelték.”[19] Arra alapozza ezt a meglátását, hogy „Cseljabinszkban a raktárból került elő egy 40 éve kiásott, de azóta sem publikált leletegyüttes, melyben az aranyozott, palmettás díszítésű lószerszám veretek kiemelkedőek. Szergej G. Botalov, egy nálunk is több alkalommal megfordult régész első pillantásra felismerte a magyar honfoglalás kori leletekkel való hasonlóságot…[20]

Tehát műveltségi elemek jelentik, ráadásul katonai használatú tárgyakon találva, Türk Attila nézeteinek kiindulását. Ezt számára megerősítette az uelgi lelőhely is, mint mondja, „nagyon sok ’magyar-gyanús’, a honfoglalók kultúrájával közeli párhuzamot mutató lelettel. Ez az egyik legnagyobb magyar vonatkozású felfedezés mostanában. Bár a sírok többsége még a föld alatt van, és eléggé le is vannak rabolva, egyértelmű, hogy sok itteni tárgy nagyon-nagyon hasonlít a 10. századi Kárpát-medencei sírokban találtakhoz. Mivel ráadásul nagyjából egyidősek is velük, szintén a 9-10. századból valók, könnyen lehetnek az Urál térségében maradt magyarok bizonyítékai is”.[21] – És ez a „könnyen lehet” elegendő is volt arra, hogy ő maga és csapata azóta tovább ásson a környéken. Ám az ilyen műveltségi hasonlóságok másként is értelmezhetők, amint azt az újonnan feltárt genetikai adatokból látjuk, tehát ez a Türk Attila-féle, tisztán műveltségre alapozott származtatási és vándoroltatási elmélet nem tartható.

Látja ezt Türk Attila is, és ezért így folytatja: „Az igazán fura, hogy miközben ezek a távoli leletek meglepően hasonlítanak a honfoglalás kori Kárpát-medenceiekre, hasonlókat sokkal kisebb számban találtak a közelebbi területeken. Pedig a kutatók korábban egyértelműen ide, a Kazár Kaganátus belső területeire helyezték a magyarokat. A Don–Donyec vidékén, az állítólagos levédiai szállásterületen azonban alig vannak magyaros leletek; az itteni szaltovói kultúrkörhöz a korai magyaroknak valójában nem sok közük volt. Nem is nagyon fértünk volna el errefelé: ez a vidék sűrűn be volt telepítve alánokkal.[22] – Türk magyarázkodása itt azonban a régészet területéről áttér a történeti adatokkal való érvelésre. Ez önmagában éppen eléggé problematikus, de azt is tudjuk, hogy az egész kazár- és alán-kérdés nagyon vitatott az újabb történettudományi elemzésekben.[23]

Türk, a régész viszont nem emiatt, de a történettudománytól még tovább lépve, nyelvészeti vonatkozásokat is bevet: „Korábban már a nyelvészetben is felmerült, hogy Levédia valójában csak Etelköz egyik része, a kazárokkal kapcsolatban lévő Levedi törzsfő szállásterülete lehetett. Az önálló Levédiával együtt most az egész kazár kapcsolat jelentősége megkérdőjeleződött. De ha nem a kazároktól, akkor honnan van annyi (jelenleg éppen 491-re taksált) ótörök jövevényszó a magyar nyelvben, hol éltünk tartósan török népek közelében? Biztosan még nem tudhatjuk, de lehetőségek azért vannak: török nyelvű népek nagy valószínűséggel már a 6–7. századtól éltek ugyanis a Volga vidéken, és a Kárpát-medencében talált avar népességgel való együttélés révén is kerülhettek török szavak a magyar nyelvbe. A lényeg: a magyarok elődeinek vándorlása a Volga és a Kárpátok között legfeljebb néhány évtized alatt mehetett végbe. Ezek a távolságok egy lovas nomád népnek nem jelentenek különösebb megterhelést, az avarok például a mai Mongólia területéről jöttek.[24]


Eme merész, de teljesen levegőben lógó megállapítások miatt ismételten hangoztatjuk: igen fontos az az újonnan megismert tény, hogy teljesen hiányoznak a távol-keleti vagy a kelet-sztyeppei régészeti és genetikai kapcsolatok a közép-ázsiai vagy nyugat-sztyeppei területtel. Ez az új és vitathatatlan tudományos felfedezés egyértelműen aláhúzza a korábban már lelepleződött Deguignes-féle elmélet hamisságát. Amely elmélet Pray Györgyön és Szekér Joakimon keresztül máig érezteti hatását történettudományunkban éppúgy, mint a régészetben, amint most Türk Attilánál látjuk.

A tanulság ebből az, hogy mind a műveltségbeli hasonlóságokra, mind a magyar nyelvben előforduló, törökkel közös szavakra más magyarázatot kell adni, mint amit Türk Attilánál és Sudár Balázsnál – s nyomukban másoknál – látunk. Mindamellett a magyar nyelv török eredetű szavainak zöme a mezőgazdasághoz kapcsolódó műveltségi szó, és ezek a magyar nyelvbe annak alapjaival, a mezőgazdasági kultúrával kerülhettek be még az újkőkort követő időkben.


Nem elfogadható tehát eme többszörösen cáfolt előzmény miatt, amire Türk hivatkozik, az, ahogy ő tovább kombinál. Amikor elismeri, hogy nincs magyarázat, mégis azzal folytatja, hogy részletes magyarázatot ad elő, amely persze nem különbözik lényegesen a hagyományos leírás „honfoglalással” véget érő állomásaitól, de az állomásokon való áthaladás idejét lerövidíti. Mert, mint mondja, „mindez azonban későn, csak a 840–850-es években történt volna – amúgy az írott forrásokban is csak ekkortól tűnnek fel a magyarok elődei a Volgától nyugatra. …az utóbbi időben annyi ’magyar gyanús’ leletet találtak Kirovograd–Krivoj Rig–Poltava–Dnyipropetroszk térségében, mint amennyi az eltérő időszakban, de sokkal tovább itt élő szkítáktól és később a besenyőktől sem maradt a környéken. E leletkör jelentősége, hogy miközben egyértelműen kimutatható benne a dél-uráli eredet, akár konkrét, onnan származó tárgyakban is, világosan benne vannak a honfoglalás kori anyagi műveltség gyökerei is. Ennek épp az lehet a magyarázata, hogy viszonylag gyorsan mehettünk át a területen, így nem volt idő jelentős kulturális átvételekre; talán a magyar nyelv is ugyanezért maradhatott meg.[25]

Nem mellékes körülmény, hogy a téves régészeti–genetikai–történeti alapokon nyugvó közép-ázsiai elindulás utáni további vándorlást Türk Attila nemcsak felgyorsítja, de az egész magyar népre vonatkoztatja, hiszen még a magyar nyelv megmaradását is a gyors vándorlásnak tulajdonítja, ami alatt nem vesztette el eredeti nyelvét a nép. Ellene kell azonban vetni, hogy ilyen nagy távolságra ilyen gyors mozgást nem ismer sem a régészet, sem a történetírás, hanem csak lassú, szivárgásszerű terjedést, például a földműves népek esetében. Kisebb pásztor csoportok mozoghattak gyorsabban, de azok nem tudták volna kitölteni a Kárpát-medencét. Látja ezt Türk is, és afelé halad, hogy a lelethasonlóságra tegye a hangsúlyt, mintha az bizonyítaná a népmozgást. Hiszen – mondja, – ha „az etelközi, vagy ahogy a régészek nevezik, Szubbotyici-leletkörből” származó 9. század második felére datált „palmettás aranyozott ezüst díszítmények … egyértelmű kapcsolatban vannak a Kárpát-medencei leletanyaggal”, kiegészülve „a bizánci selyem, szláv eredetű kerámiák” leleteivel, „amelyekről a történelmi források alapján is tudjuk, hogy háború és kereskedelem révén a magyarokhoz kerülhettek”, akkor „Etelköz esetében a régészeti leletek és az írott források most meglepően nagy összhangban vannak egymással.”[26] – De nem a magyar néppel, vetjük ellene, amelynek Kárpát-medencei eredetéről és folytonosságáról korábban valós anyaggal szolgáltunk.[27]

Türk Attila viszont szinte légneműsíti, feloldja a magyarságot a végén, mintha nem is lett volna. Majdhogynem visszavon mindent, amit eddig erről mondott. Szerinte „a ’magyar gyanús’ vagy ’magyaros’ jelzőt azért kell idézőjelbe tenni, mert az a régebbi régészeti felfogás, mely nagyjából zárt egységeknek tekintette az egyes népeket, melyek biliárdgolyóként gurulnak fel-alá a történelem színpadán, mára nagyon idejét múlta. Az egyes leletek etnikai azonosítása mindig problematikus, de elvi szinten is komoly kétségek merültek fel a népcsoportok és a – jellegzetes tárgyak, alkalmazott motívumok alapján azonosított – régészeti kultúrák megfeleltethetősége körül. Valójában semmit nem lehet mondani a tárgyak egykori tulajdonosainak az identitásáról, a nyelvéről meg még annyit sem. Én egy tarsolylemezt tudok vizsgálni, de azt, hogy mit gondoltak magukról a magyarok elődei, soha nem fogom tudni.[28]


Nohát, itt van közöttünk a nagy különbség, mert mi igenis vizsgáltuk a magyar műveltség szellemi tartalmát, amelyet a mellérendelő műveltségben és a földműves-kézműves-fémműves foglalkozások jellegzetességeiben találtunk meg. Mégpedig az alárendelést célzó harcias műveltségi támadások közepette, azokat túlélve, beolvasztva.


Türk Attila, aki pár évtized alatt gondolatban átköltözteti a magyarságot az Uráltól a Kárpátok előterébe, onnan a Dunához elérő „honfoglalást” még legalább ugyanannyi ideig tartónak gondolja, ezzel egyértelműen annak a krónikákban ábrázolt dicsőséges módját tagadva: „Az etelközi területekről aztán elég hamar megkezdődött a Kárpát-medence feltérképezése, hiszen a karoling–morva konfliktusba a magyar hadsereg bekapcsolódott. Ma már vannak olyan régészeti adatok is, melyek szerint 895 előtt is előfordulnak jellegzetes, honfoglalás kori mellékletekkel eltemetett sírok a Kárpát-medencében, többnyire magányos, vagy kisebb sírszámú fegyveres férfisírokból álló temetők. Ezek alapján egyre biztosabb, hogy a honfoglalást egy konkrét év helyett egy néhány évtizedes, kb. 860–907 közötti folyamat eredményének érdemes tekinteni.”[29]


Sudár Balázs nézetei


Sudár Balázs turkológus is felcsatlakozik mindehhez. Szerinte „amikor a magyarság megjelenik a történelemben, ízig-vérig sztyeppei nép, sztyeppei nomád minták határozzák meg a működését.[30] Amely állítás tehát az eddig előadottak alapján súlyos tévedésnek mondható.

Nála is bejön a már teljes egészében megcáfolt Deguignes–Pray–Szekér-vonal kritikátlan ismételgetése: „A történetet ugye az Etelköztől látjuk. Az újonnan létrehozott állam pillanatok alatt mindenkinek beavatkozik az életébe a környéken, levezényelnek egy honfoglalást, amiben azért gond nélkül széteshetne egy ilyen pusztai szerveződés, és aztán a dinasztia még 400 évig hatalmon van. Itt valaki nagyon tudott valamit… A magyar krónikás hagyományban van egy olyan kitétel, hogy Álmosék családja egy régi királyi dinasztia. Igen ám, de ha csak most szervezték meg az államot, akkor milyen régi dinasztiáról beszélünk? Senki nem mondta azonban, hogy magyar királyi családról lenne szó. A sztyeppei történelemben nagyon sok olyan példa van, hogy egy uralkodó dinasztiának menekülnie kell. 840-ben szétesik a sztyeppe nagyhatalma, az Ujgur Kaganátus, és ennek az uralkodócsaládja is szanaszét menekül. Ők aztán létrehoznak egy sor utódállamot. Így meg is lenne az a tudástranszfer, ami az államépítéshez kell. Magyaros sírok keleten, megvan Etelköz, Levédia csak félreértés lehetett – a régészet áttörést hozott az őstörténetben. A magyarok elődeinek vándorlása a Volga és a Kárpátok között legfeljebb néhány évtized alatt mehetett végbe.”[31]

Sudár azért látja a problémát is, hogy – mint mondja – „az új elmélet alapvetően a magyar honfoglaló elit régészeti leletein alapul. Hogy mi volt a köznéppel, nem tudjuk.” De nagyvonalúan átsiklik fölötte, lényegében feladva a magyarságot: „Ami biztos, hogy a sztyeppei népek nem etnikai és nem nyelvi alapúak. A magyarságról azt tudjuk, hogy éppen az Etelközben egy nagyon kemény néppé formálódási folyamat zajlik. Teljesen különböző eredetű csoportok összeolvadása történik a szemünk előtt. A Hunor-Magor hagyományban ott vannak a bolgárok és az alánok, Bíborbanszületett Konstantin ír a kabar csatlakozásról, a magyar krónikákban ott van a hét kun törzs, akikről szintén fogalmunk sincs, hogy kicsodák. A magyarság történetéből azt látjuk, hogy egy soknyelvű, sok szálból összesodródó közösség ez… Egyik nép sem olyan, mint egy piros labda, ami csak úgy végiggurul a történelmen. Inkább mint egy lavina, ami nem csak az, ami fentről elindult, a végén a fél hegyoldal beletartozik. Ugyanez van a magyarsággal. A sztyeppei népalakulásokban az etnikai kérdés másodlagos. Az mindig birodalmi alapú, hatalmi és érdekközösség-alapú, a nyelvi közösség sokkal kevésbé érdekli.”[32]

Aztán még Sudár találgatásba fog, hogy miként alakulhatott a magyar nyelv sorsa, de csak addig jut, hogy kérdést tesz fel: Ha nem az Árpádokkal jött ide a nyelvünk, akkor „az avarokkal bevándorló csoportok nyelve volt a magyar, bejöttek a török nyelvű Árpádék, és asszimilálódtak a magyar nyelvű avarokhoz?” Válasza: „Minden további nélkül elképzelhető akár ez is. De semmiképpen nem állítanám, hogy Árpád népének legalább jelentős része ne lett volna magyar nyelvű.”


S végül: a mi nézeteink,

az új kutatási eredménnyel is megerősítve


A sztyeppei eredetünk ilyenformán való elképzelése és elfogadtatásának szándéka ellen a következő kérdéseket tehetjük fel, most ismételten, amelyekre a mai ágensek mellőzik a választ, de mi korábbi műveinkben már megfeleltünk rájuk:

Mi a kurgán műveltség lényege? Miért nem használnak nyilat a kezdő kurgán kultúrák?

Ha csak a szkíta idők óta használnak emberölésre nyilat, akkor korábban miért nem használtak? Nemde azért, mert a kurgán a kőkés, majd a harci-balta társadalma volt, nem a nyílé?

Mik a sztyeppei és a magyar műveltség jellegzetességei, különbségei? Mi a kurgán műveltség kapcsolata a későbbi népi emlékekkel, kultúrákkal (nordikus, kaukázusi)?

Mit értünk a szkíta fogalmán? Miért lennének a letelepedettek is szkíták? Miért lennének az olyan nevek, amelyek a magyarral rezonálnak, szkíták? Nem éppen magyarok ezek a nevek, föltéve, hogy Kárpát-medenceiek vagy kukutyiniak? Harcoltak-e lóhátról a szkíták, ismerték-e a kengyelt? Ha nem, akkor csak a nyíl miatt voltak lovas harcosok? Nemde a kengyelt a hun időkben ismerte meg Európa? Miért nincs legalább Ázsiában korábbi kengyellel lovagló emberábrázolás? Miért nincs ilyen görög, iráni vagy kínai?

Mit jelent az iráni fogalma? A mai iráni területre hivatkozva iráni minden korábbi? Nem számít, hogy annak a területnek a nyelve, a műveltsége hihetetlen mértékben változott? Nem lehet, hogy a „szkíta időkben” a helyesebb kifejezés, nem az, hogy „szkíta”, erre? S ha ez idő tájt hajlító nyelv uralkodott a mai Irán területén, akkor onnan a ragozók kiszorultak, elmentek?

Miért nem számít, hogy a turkok elmentek keletre, a dravidák délre, stb? Miért ne vennénk figyelembe, hogy ott uralkodóvá a pásztor társadalom vált? Attól még, hogy a szkíta is pásztortársadalom, mitől lenne szkíta minden pásztortársadalom?

Miért lenne íjász a műveltség, ha csak nyílhegyeket találunk ott, akkor?Mitől lenne íjász nép, ha a nép fogalma csak több ezer év múlva jelenhet meg?

Eltekinthetünk-e egy időszak és terület ismert műveltségétől későbbi fejlemények miatt? Ha nincs a Kárpátokon belül eredetileg sámánizmus, pár későbbi előfordulása nem esetleges csupán?

Honnét ismert a fegyverimádat, hol találkozunk vele egyáltalán?Mi bizonyítja, hogy ez a magyar műveltség része lenne? Miként fordulhat elő a békés magyar műveltségben a harcias felfogás? Hol van ennek bármilyen magyar nyoma magyar területen? Cáfolja valami is, hogy ide szkíták csak hatalmuk leáldozása után települtek?

Miért nincsenek nyelvjárások a magyarban? Miért nincs a magyarhoz csak hasonló nyelv sem? Miért minden nyelv olyan iszonyúan távoli tőle? Hogyan alakulhatott volna ki ez a gazdagon fejlett nyelv a sztyeppén? Vagy nem igaz, hogy a sztyeppén vándorlók éppen nyelvjárásokra szakadtak, mint a turkok két évezreddel ezelőtt?

Mit tudunk a szkíták nyelvéről? Honnan tudná valaki, hogy milyen, ha nincsenek írott emlékek, csak néhány személynév? Nem számít-e, hogy még e neveket is a névadók nyelvére hasonlítónak tekintik? Hogyan használhatók fel a területen található nevek, ha az ott élt emberek állandóan változtak? Vagy nem az állandó mozgás, változás éppen a sztyeppei lét lényege? Milyen alapon lehet azonosítani a mai neveket a kétezer évvel korábbiakkal? Vagy nem az történt egyre, hogy egyik csoport elment onnan és annak helyére jött a másik? Talán a nevek megőrzése nem csakis a letelepedettek sajátja?