Vajon felébrednek-e Kijev támogatói a neonáci probléma valóságára? (Tarik Cyril Amar jegyzete)

Eredeti cikk:

Will Kiev’s backers wake up to the reality of its neo-Nazi problem?, Tarik Cyril Amar, 2024. okt.

Schiller Mária küldeménye

Ukrajna a Zelenszkij-rezsim alatt olyan hely, amelyet nehéz megérteni. Van „demokrácia”, de nincs működő ellenzék. A szokásos „élénk civil társadalommal” rendelkezik, amellyel minden egynyelvű nyugati tudósító szeret együtt lógni a korszerű kávézókban, de független médiáról nem beszélhetünk.

Végül, de nem utolsósorban, a szélsőjobbja vagy egyszerűen nincs ott, vagy marginális és irreleváns, ahogyan azt több nyugati „szakértő” is bizonygatta, de vétójoga van egy lényeges, szó szerint létfontosságú külpolitikai kérdésben is, nevezetesen abban, hogy kell-e és hogyan kell békét kötni egy pusztító háború befejezése érdekében.

Az ukrán szélsőjobboldalnak ez a különös hatalma áll a France 24 által nemrég közzétett hosszú cikk középpontjában. Az ukrán parlament külügyi bizottságának vezetője, Alekszandr Merezsko, mint megtudjuk, heves vitákat váltott ki. Merezhko, aki szintén tagja Zelenszkij Nép Szolgája pártjának, a Financial Timesban tett kijelentéseivel kiváltotta néhány honfitársa indulatát.

Ott elismerte, hogy Ukrajna társadalma „kimerült”. Egy másik (feltehetően) névtelenül nyilatkozó „magas rangú tisztviselő” pedig levonta a logikus következtetést, nevezetesen, hogy „a legtöbb szereplő itt de-eszkalációt akar”. Ez átlátszó kód arra, hogy elismerjék a de facto vereséget, és kompromisszumos békére törekedjenek Oroszországgal. Ehhez persze jelentős engedményekre lenne szükség Kijev részéről, hiszen Moszkva megnyeri a háborút Ukrajna és nyugati támogatói ellen. 

Ezen túlmenően Merezsko nyíltan elítélte azt a „hibát”, hogy az amerikai demokraták tulajdonképpen megengedték, hogy Zelenszkij amerikai látogatását kampánycélokra használják fel, nyilvánvalóan elidegenítve ezzel a republikánusokat és különösen az amúgy is erősen Ukrajna-ellenes jelöltjüket, Donald Trumpot. Szinte úgy tűnik, mintha az ukrán vezető még a saját pártján belül is kezdené elveszíteni a hatalmát.

A France 24 szerint azonban nem Merezsko ezen kijelentései izgatják az ukrán közvéleményt. Ehelyett azzal borzolta a kedélyeket, hogy kijelentette:

az „ultranacionalista”, azaz szélsőjobboldali „elemek” „nagyon is valós fenyegetést jelentenek a kormányra”, és különösen megtorpedózhatják a kompromisszumos békéről szóló tárgyalási kísérleteket. 

„Mindig lesz ‒ Merezsko szerint ‒ »az ukrán társadalomnak egy radikális szegmense, amely minden tárgyalást kapitulációnak nevez«”. Sőt, a helyzet még ennél is rosszabb, mert ez a „szegmens” egyre nagyobb: „A szélsőjobboldal Ukrajnában növekszik”, és »veszélyt jelent a demokráciára«”.

Valójában az Ukrajnán keresztül és Ukrajnában az Oroszország elleni nyugati proxy-háború egyik legrosszabb hatása az volt, hogy a szélsőjobboldalt általában véve tömegesen és sikeresen „normalizálta”. Az alku, ami ennek az abszurd műveletnek a hátterében áll, egyszerű: Ha csak eléggé gyűlölöd Oroszországot és az oroszokat, akkor megint viselhetsz horogkeresztet vagy más idióta rúnát, szónokolhatsz a „fehér faj” megmentéséről, és persze ölhetsz a Nyugatért. És, bónusz pont, a Nyugat gondoskodik róla, hogy mindenki megértse, hogy te valójában csak egy nagyon intenzív hazafi, demokrata és a civil társadalom tagja vagy. Röviden, egy nagyon jó példánya mindazoknak az értékeknek, amelyekre a Nyugat olyan rendkívüli módon büszke, miközben háborút és népirtást osztogat a „többieknek”.

Nyilvánvaló, hogy a dolgok egyre bonyolultabbak lettek. A tagadás, a tisztázás és a lekicsinyítés valószínűtlen és ellentmondásos elbeszéléseinek egész menüje közül lehetett választani.

„Az ukrán szélsőjobb létezik, de annyira marginális, hogy akár nem is létezhet”; „régen volt egy ukrán szélsőjobb ‒ mondjuk, tegnap, tényleg ‒, de mágikus módon mind depolitizálták magukat”; „nem lehet az ukrán szélsőjobbot emlegetni, mert minden országban van szélsőjobb”; „meg kell érteni, hogy szeretik a náci szimbólumokat, mert csak az oroszokat akarják irritálni«; „azok a szimbólumok tényleg nácinak tűnnek, de nem azok, mert az csak egy rúna az Eddából, vagy talán még A Gyűrűk Urából is;” „a köszönésük szó szerint egy fasiszta és népirtó második világháborús nacionalista mozgalom üdvözlete, de amikor most használják, csak azt akarják mondani, hogy 'Gesundheit!'”; „egyszerűen nem tudnak leállni azzal, hogy utcákat és tereket nevezzenek át második világháborús tömeggyilkosokról, antiszemitákról és náci kollaboránsokról, de nekik csak a jó, tiszta hazafiság jut eszükbe az egész család számára”; „a nagy példaképük, Stepan Bandera nem fasiszta gyilkos volt (az volt), hanem szabadságharcos”, vagy a nagyon kifinomultaknak: „igen, Stepan Bandera fasiszta volt, de ez nem számít, mert ők úgy gondolnak rá, mint Gandhi és Bambi keresztezésére”. És persze „ez az egész csak orosz propaganda”.

És most hirtelen kiderül, hogy a szélsőjobb valódi, erős és képes megakadályozni a békét. A szélsőjobboldali katonai parancsnokok valóban nem vesztegették az időt, hogy bebizonyítsák Merezsko álláspontját: Az egyikük, a harmadik rohamdandár ‒ vagyis a szélsőjobboldali „Azov” egység más néven ‒ nyilvánosan „szélsőbaloldali gyávának” nevezte a parlamenti képviselőt. Egy másik dühös tiszt megerősítette, hogy számára az „Oroszország feltételeiről” folytatott tárgyalások a kapitulációt jelentik, míg a jobboldal „az ország biztonságának alapja”.

Hogy történhetett ez? Hogyan került Ukrajnába egy erősen felfegyverzett, rendkívül hangos és politikailag főnökösködő szélsőjobboldal? A Nyugat, annak politikusai, „szakértői” és a főáramú média mellett természetesen maga a Zelenszkij-rezsim táplálta ezt a Frankenstein-erőt. És ismét, mint Zelenszkij tekintélyelvűsége, ez a szövetségépítés a rezsimje és a szélsőjobb között egyértelműen megelőzte a 2022-es katonai kiterjeszkedést. Az odesszai szakszervezeti házban 2014-ben elkövetett mészárlás eltussolásától kezdve az „Azov” normalizálásán keresztül az Oroszországból menekülni kényszerült neonácik segédcsapatként való bevetéséig Zelenszkijnek van egy kitűnő múltja a szélsőjobboldallal való tevőleges összefogásban. Az együttműködés olyan erőtleljes, hogy lehetetlen megmondani, hol végződik a rezsim és hol kezdődnek szélsőjobboldali szövetségesei. 

Ez Merezsko panaszának keserű iróniája: A főnöke és a rezsimje az, aki eladta Ukrajnát nemcsak a nyugati pokolbeli barátoknak, hanem a hazai szélsőjobboldalnak is, amely Zelenszkij előtt is elég rossz volt, de az ő irányítása alatt valóságos ambíció- és kapacitás-szörnyeteggé vált.

Sok kritikát hallottunk Oroszország háborús céljáról, Ukrajna „nácitlanításáról”. De mi van, ha az igazi probléma, amire figyelmet kellett volna fordítanunk, az az, hogy a Zelenszkij-rezsim mindent megtett a nácizálás érdekében?

Most, hogy a háború elvesztése előtt áll, ez a szélsőjobboldal nem fog egyszerűen eltűnni. Egyik egysége már régóta Freikorpsnak nevezi magát. Az eredeti Freikorps természetesen német proto-nácik voltak, akiknek terrorja az ország első világháborús vereségére adott háború utáni válasz volt. Ha Ukrajna háború utáni időszakát is egyebek mellett egy revansra törő szélsőjobboldal fogja megkeseríteni, az ukránoknak saját háborús rezsimjüket és annak nyugati támogatóit kell hibáztatniuk.

Tarik Cyril Amar németországi történész, aki az isztambuli Koç Egyetemen dolgozik Oroszországgal, Ukrajnával és Kelet-Európával, a második világháború történetével, a kulturális hidegháborúval és az emlékezet politikájával kapcsolatban.
@tarikcyrilamartarikcyrilamar.substack.comtarikcyrilamar.comtarikcyrilamar.com