Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1922)

A jelképekhez való viszonyunk tisztázatlan,

mert ugyan az időszerűek szentsége adott,

de a régmúltból ittmaradottak bizonytalan

állapotban várnak sorsukra, így, avagy amúgy.

Vannak szinte teljesen elfeledettek, mert a

használatukra nem volt már szükség, megváltozott

a világ, ilyenek a nemesi címerek és a

„kutyabőr”, előjogot, birtokot másként kell

igazolni, felhatalmazást nyújtó szertartás

sem ismeri már a bíborköpeny adományát

a hadvezérnek, a király kezében nincs jogar,

sőt, maga a királyság is megszűnt, elfeledve.

Bár pápai gyűrűt halálával összetörnek,

egyetem urai akasztanak láncot nyakba,

egyenruhákon is találhatók rangjelzések,

s legalapvetőbbként ovis jelünk ismeretes.

Vagy a fehér ingecske kereszteléskor, hogy vidd

magaddal életed során és őrizd meg tisztán,

habár már a vallást sokan nem is gyakorolják,

sok jelkép üres lett, soknak van még jelentése.

A közlekedési jelek szerepköre megnőtt,

régen az emberek közlekedtek így egymás közt,

figyelve a szembejövő rangjelére, nehogy

elmulasszák a kötelező tiszteletadást.

A csillag, a félhold, a Napkorong egészen más

jelentést hordoz, azonosítja a világunk

lényegét adó jelenségeket, és ez nem fog

változni soha, ha megfeledkezünk is róla.

A szerelmesek is megjelölik a másikat,

akit szeretnek, férfi tulipánt lát a nőben,

nő margarétát a férfiban, és a népdalok

szépen szólnak róla, ahogyan szeretik egymást.

Aztán a jelképezés önállósodni tud és

műveleteket végeznek a jelekkel, mintha

még akkor is érvényesen befolyásolhatnák

életünket, de ez már inkább csak nosztalgia.

A szép régi világra sóvárgó emlékezés,

midőn mindennek jelképi jelentése volt, mi

a társas és tárgyi környezetet jelölte, szent

rendet fejekben, nyelvi beszéd szertartást végzett.