Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1917)

Belső érték nélkül nincsen külső érték, hiába

keresed a világ végéig elmenve, időtlen

időkig, földön és égen, ami megnyilatkozik,

lélektől van, lelked elérje, teljesen betöltse.

Testetlenségről beszélünk test templomában élve,

végtelen elvontságról, mely ezért örökkévaló,

így a lényege, hogy nem vagy egyedül, társak vagyunk

ebben a létben minden eddig, most s jövőben élő

emberrel, s eme bizonyosság azonos forrású,

az értelem világossága fényesíti bennünk,

minden porcikánkat megszenteli isteni érzést

keltve teremtő- és alkotótárs gondolkodással.

Megelőzünk ilyen módon minden létezőt most is,

a múltban is és a jövőben is, képességünk van

túlszárnyalni minden eddigi tudásunkat, fölé

emelkedve minden nehézségünket megoldani.

De nem alantas módon és eszközökkel, azt nem is

tekintjük emberinek, hanem értékteremtéssel,

mert az önmagában is eligazító, hasznosság

megtapasztalása nélkül, egyetemes jellegű.

Kiterjed értékszemléletünk az egész világra,

be se engedjük oda az értéktelent! – ez parancs,

mit önkéntelenül, mérlegelés nélkül megteszünk

azzal, hogy nem választjuk, kerüljük a silány rosszat.

Természetest értéknek tartunk a maga nemében,

onnan származtatva, ahonnan magamagunkat is,

mesterségesnek pedig egyeznie kell mindazzal,

amit a természetből s lelkünkből tanulni lehet.

A lelkek megszámlálhatatlan sokasága segít

eligazodnunk a világ dolgai között, hogyha

figyelünk a jóra, értékesre, nem hátrálunk meg

akadályok esetén, ugyanazt vállalva, mint ők.

Mert bizalommal feltételezhetjük másokról, hogy

ugyanolyan jóravalók, mint mi, ha az vagyunk,

a visszahúzó gondolatok akkor érnek el, ha

szándékunk bizonytalan, kísértő vésznek engedünk.

Ezért még többet kell bensőnkben felébresztenünk, hogy

a feltételen szeretet áldásában részesüljünk

oda-vissza, azaz adjunk és kapjunk, ez pedig

az értékek célzatos értelmességének a hite.