Varga Domokos György: Az „oltási igazolás” az emberiség szellemi szegénységi bizonyítványa
Tisztelt Olvasó!
A Kovidtisztázó után – amennyire csak időm s energiám engedi – a Kovidlélektanon dolgozom. A talán mindennél rémületesebb felfedezésem, hogy a koronavírus-járvány során az emberi faj szinte teljes egészét tökéletesen cserben hagyta a józan ítélőképességnek nevezett valamije. Magyarán: az a fajta észszerűség, amely kellő tárgyilagossággal, távolságtartással, tiszta logikával képes értelmezni jelenségeket, felfedezni az összefüggéseket, és levonni belőlük a szükséges következtetéseket. E helyett inkább lelki, érzelmi szempontjainak engedett, s zokszó nélkül, legtöbbször még a morgás jogáról is lemondva fogadta el a lehető legképtelenebb, legészszerűtlenebb járványügyi intézkedéseket.
Mint amilyen ez az egész kovidkártyás bohóckodás.
Attól a pillanattól fogva, hogy kiderült, az „oltottak” éppen annyira – sőt, jobban – megfertőződnek és fertőznek, mint az „oltatlanok”, minden valamennyire is észszerűen, előrelátóan gondolkodó embernek rá kellett volna ébrednie: a védettségi igazolás nem más, mint egy politikai bűvésztrükk kelléke.
A legkülönösebb az egészben, hogy ezt voltaképpen maga a kancellária-miniszter is jóelőre elárulta egy óvatlan pillanatában, amikor az egyik Kormányinfón kijelentette: a védettségi kártya bevezetésének valódi célja az oltási hajlandóság növelése. Tehát minden széles körben hangoztatott állítással ellentétben, eleve nem a fertőzés terjedését akarták vele oly módon csökkenteni, hogy a fertőzésveszélyesnek ítélt egyedeket igyekeznek távol tartani embertársaiktól, az „oltakozással” vagy más módon védettséget szerzetteket pedig szabadjára engedik; hanem a „védettségi igazolás” már akkor is az oltásra való kényszerítés egyik aduásza volt.
Jó-jó, ésszel megáldott lények vagyunk, de nem egyformán.
De ha elsőre nem is, azért mostanra már csak mindenkinek meg kellett volna világosodnia! Most már csak az nem látja át, hogy bűvésztrükkökkel szédítik, aki nem akarja.
Amikor már vitathatatlan, ráadásul többé-kevésbé közismert adatok bizonyítják, hogy az oltottakkal telnek meg a kórházak; hogy inkább az oltottak fertőződnek és fertőznek, nem az oltatlanok;
akkor akár védettségi, akár oltási igazolással bármiféle kiváltságokat osztogatni, ez járványügyi szempontból olyannyira elképesztő észszerűtlenség, olyan hihetetlen logikai bukfenc, amelybe ha beletörődik az emberiség, ezzel szellemi szegénységi bizonyítványt állít ki saját magáról.
Járványügyi szempontból ugyanis – a legfrissebb s egyre inkább megkerülhetetlen ismereteink birtokában – éppen a fordítottja lenne észszerű, értelmes megoldás.
Az ún. „oltások” tömeges és többszöri felvétele immáron bizonyítottan roncsolja a közösségek természetes védekezőképességét (nyájimmunitását) – s nem is csak a Covid-19 különféle vírusváltozataival szemben.
Ellenben mindazok, akik így-vagy úgy elkerülik az oltásnak nevezett génterápiás készítmények felvételét, ezzel nemcsak a maguk, hanem a szűkebb-tágabb közösségük természetes védekezését is erősítik: az oltottakhoz képest sokkal nagyobb valószínűséggel veszik elejét mind a maguk, mind a szűkebb-tágabb közösségük megfertőződésének, megbetegedésének.
Az oltatás kétes igehirdetőinek mára egyetlen egy érvük maradt arra, mi indokolja a kísérleti szerek ajánlását és alkalmazását: enyhítheti a kovidos betegség tüneteit, a lefolyásának súlyosságát.
Az egyszerűség kedvéért fogadjuk el, tisztelt Olvasó, hogy ez csakugyan így van, és ne boncolgassuk, hogy ezért a pillanatnyi előnyért mind az egyén, mind a közösség utóbb milyen nagy árat fizethet. Hanem most csak azt nézzük, hogy az „oltakozók” saját maguk, egy személyben jól járnak, ellenben az „oltást” elkerülők számíthatnak arra, hogy ha mégis elkapnák a betegséget, ez számukra több kínnal járna, mint ha „oltakoztak” volna. Magyarán szólva:
a maguk és a közösségük immunrendszerének megvédése személyes áldozathozatalt kíván tőlük, a könnyebb átvészelésről való lemondást.
A gyáva és önző, a közösségre nézvést káros, individualista megoldás – vagyis az oltakozás – helyett vállalták a közösség szempontjából előnyösebb, noha esetleg nagyobb egyéni fájdalommal járó megoldást, vagyis az oltakozás elutasítását.
Járványügyi – és nem csak járványügyi – szempontból tehát az észszerűtlenség immáron tetőfokára hágott. A védettségi kártyával eddig még csak-csak büntetés – szabadságmegvonás, kirekesztés – alóli mentességhez juthattak közegészségünk legfőbb őrei, oszlopos tagjai, az „oltakozást” elutasítók.
Az oltási kártya bevezetésével azonban mostantól fogva csakis azok juthatnak kiváltságokhoz, akik (a saját egészségükön túl) a közösségük egészségét – egészséges életét – veszélyeztetik; és csakis azokat büntetik, akik állhatatosságukkal a közegészséget (a közjót) szolgálják.
Márpedig ilyen fokú észszerűtlenséggel, ennyire kificamodott gondolkodással – ennek elfogadásával, ebbe való beletörődésével – az emberiség nem sok jóra számíthat a jövőjét illetően. Ahelyett, hogy az emberi faj az esze – az elvont, logikus gondolkodásra való képessége – segítségével csakugyan messze, magasan kiemelkedett volna az állatvilágból, inkább arról tesz tanúbizonyságot, hogy szellemileg valójában végtelenül korlátos: lelki, érzelmi indítékok, mozgatórugók vezérlik, fittyet hányva a legelemibb logikának is, szépen beterelve őt a maga készítette önkényuralmi csapdába.
Hogy mik ezek az önsorsrontó indítékok és mozgatórugók, s miért iparkodunk olyannyira szellemi szegénységi bizonyítványokat kiállítani magunkról, remélem, a magam számára is kiderül majd: mihelyt a végére érek a Kovidlélektannak.
Kapcsolódó írásaink:
