Verzár Éva: A nagy kaland

Ismétlés

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Kelj fel és járj!

A nagy kaland

Poros úton lomhán ballag nagyapa, kezében kötőfék, nem tudni, ő vezeti a lovát, vagy a ló vezeti őkelmét. Lehajtott fejjel poroszkálnak mindketten, nyomukban por, gond, évek. Nem kell bíztatni lóuraságát, megy, mint aki nem tudja, hova megy... Rég nem is vonszolta senki maga után, legföljebb csikó korában, de arra nem emlékezik a kiöregedett igavonó. Érzi gazdáját, ez megnyugtatja. Öreg ő is, kezének amúgy kemény fogása most, amikor megsimogatja kedvenc „paripáját”, inkább gyengéd érintés. Ma reggel is meglapogatta az oldalát, sóhajtozott hozzá mélyeket; ő rosszat érzett, prüszkölt nagyot, de a gazda hozzá súrolta borostáját, mondott valamit, és ettől megnyugodott. Jaj, ha értette volna, mit sutyorog neki!

– Kiöregedtél, barátom, nincs mihez kezdjek veled, még magamot es alig tudom eltartani. Leadlak.

Augusztusi kánikulában poroszkálnak a léces kerítések alatt. Nagy a forróság, alig bírják a szabadban dolgozó emberek. Csak a gyermekek nem törődnek a hőséggel. Napok óta, fekete klottgatyában kinn tanyáznak mind a vízparton, s a nagy ricsaj az árulkodója, hogy igencsak jól szórakoznak.

Már estére sem hűl le a levegő. De akármennyire is kimerítő mostanság a munka, ma is kakasszóra ébredt mindenki. Nagy nehezen kászálódtak ki az ágyból. De muszáj, enni kell adni az állatoknak. Nyílnak az ajtók, a gazdasszony még otthonkában, már szórja is szét a kukoricaszemeket az udvaron, az ólakból kiszabaduló állatok hangos zsivajgással vetik rá magukat a mennyei eledelre. A férfiember is elszívja első pipáját, amíg a moslékot kavargatja; amikor emezzel kész, nagyokat krákogva viszi hátra. Aztán előveszi a kaszát, a még harmatos füvön suhint párat, összeszedi a friss zöldet, kosárba teszi. Eléfelé haladva gondosan felakasztja az éles szerszámot – nehogy baja essen a gyereknek! –, amit pedig levágott, osztja is szét a nyulaknak, disznóknak. A tyúkok sem maradtak zöld nélkül, mert időközben a gazdasszony is megjárja a veteményest, friss hagymát szed a reggelihez, a szárát odaszórja kedvenceinek, s ráadásként még odahajít egy megvénült salátát.

Hátra van még a neheze, pedig már mindkettőjüknek gyöngyözik a homloka. Az asszonyka veszi a sajtárt, a kisszéket, megy az istállóba. Amíg ujjai között bőséggel fröccsen a habzó tej, az ura tele meregeti a vályút vízzel, elmenőben hadd ihasson a tehén kedvére.

Miután kidülöngél a kapun, egy kicsit megnyugodhatnak. Elláttak mindent, most ők következhetnek. A konyhában az ember lehuppan az asztal mellé, a fiúcska már javában ott ücsörög, az asszony előszedi a reggelit. Ekkorra már nagyapó is visszaérkezik, szótlanul melléjük telepszik. Leadta öreg barátját… Csend van, még a légy zümmögése is hallatszik a szitaajtón kívülről. Friss hagyma, szalonna, túró s hozzá friss tej – finom a reggeli, mint mindig, de most csak majszolják. A fiúcska is hallgatag, tudja, magyar ember, amikor eszik, nem beszél.

– Akkor máma béhozzuk a szénát – töri meg a csendet a gazda, már reggeli után. Apósa nem siet a válasszal, előbb még pipára gyújt, szív belőle egyet-kettőt, utána mondja csak:

– Úgy beszélénk meg az este.

– Mü mikor mennyünk magik után? – kérdezi az asszony. Cserfes egy teremtés, már tervezi a napot s egy szuszra mondja:

– Tegnap a sógorasszonnyal megbeszéltük, hogy elébb elmenyünk a tejet leadni, osztán a boltba es menni kellene. Ágnis néninek is bé kell aggyuk a levest, mert úgy-e ő beteg, nem tud magának főzni. Hát mű hamarébb, mint déli egy óra, nem érünk ki a mezőre. Addig magiknak jó lenne megforgatni még egyszer a szénát, ha mán kiértünk, mű es segítünk esszegereblyézni. Csak kerülne mielőbb a szekérre s onnan szárazon a csűrbe!

Az embere már-már paprikásodik, de hogy mégse legyen veszekedés ilyen korán, inkább felhörpint még egy kupica pálinkát. Így könnyebben nyeli le, hogy az asszony ossza ki neki a dolgot. Mintha ő nem tudná! Csak az öreg pipázgat nyugodtan.

– Jól van, Erzsi, lássatok el mindent, osztán gyertek.

– Jaj, Istenem – sopánkodik Erzsi –, de mi lesz a gyermekkel? A mezőre mégsem vihessük ebbe a nagy melegbe. A vízre meg félek elengedni. Jó lenne, ha itthon maradna, legalább a gazdaságra es odafigyelne. Ki tudja, tegnap es körözött a héja az udvar felett. Erősen féltem a csirkéket.

Jenőke csendben figyeli, neki mi lesz ma a sorsa; sok beleszólása nincs a nagyok döntésébe. Nagyapó végre kimondja, amit annyira hallani akart:

– Hát, maradjon itthon!

Felcsillan a szeme. Egyedül lesz! Milyen régóta vágyik rá! Milyen sokszor elképzelte... Szó nélkül veszi a vasvillát, bemegy az istállóba, hogy rendet csináljon. Majd megszakad, úgy emeli a talicskát. A felvillázott marhatrágyát viszi s önti fel a dombra. Hogy még szebb legyen az istálló, söprűt vesz kezébe, az elmaradt szállakat ügyesen egyhalomba gyűjti. Ekkor lép be a nagyapja:

– Hát te mire készülsz, öcskös?

– Én-e? – néz megszeppenve a gyermek.

– Nem es én.

– Semmire, Nagyapa, csak ez a dolgom.

– A dolgod ez, fijjam. De ma serényen csinálod…

– Ma én leszek itthon a gazda, Nagyapa! Meglátja, milyen ügyes vagyok! Mire magik hazajönnek, arra itt minden rendben lesz – bizonygatja a gyermek. Nagyapának nem tetszik valami, de nem tudja, hogy mi.

– No, majd meglássuk, mire mégy ezzel a nagy munkakedvvel. – A lovakat már befogták, nincs ideje azon töprengeni, hogy mi járhat unokája fejében. Felül veje mellé a bakra s kidöccen a szekér a kapun. Az asszony is indulóban, kezében a tejeskanna, de még visszaszól:

– Osztán rossz híredet ne halljam, fijjam! Vigyázz mindenre, a csirkéket örökké tartsd szemmel, nehogy elvigye őköt a héja. Ma nem mész a vízre, itthon maradsz, ez lesz a dolgod. Áthívhatod a szomszédból Sanyikát, ő okos gyermek, legalább nem unatkoztok, s még tanulhatsz es tőle valamit. Elébb elviszem a tejet, közbe még hazalépek, de nem maradok sokáig, menyünk mü es ki a rétre, kell a segítség apádéknak. – Azzal kifordul nagy sietve.

Jenőkének megdobban a szíve. Ilyen még nem esett meg soha, hogy ő lehet a mindenható úr a portán! Mindent reá bíztak. Megáll az udvar közepén. Körülnéz. Végre egyedül van. Hányszor megjárta a fejét, és most hirtelenjében mégsem tudja, mit kezdjen ezzel a nagy szabadsággal. Magas, sovány, most kezd kamaszodni, lába és keze aránytalanul nagyok testéhez viszonyítva. Haját rövidre vágatta anyja, hiába ellenkezett, fülei kissé elállnak a fejétől. Ha ideges vagy ha hazudik, mindig hallókájának pírja árulja el. Körülnéz a tornácon, szeme megakad a nagyapja karosszékén, nagy elhatározással beleleül. Viharvert darab, amolyan hintaszékszerűség, mindig csábította, de ez a hely tabu. Ide még az apja sem merészkedett soha! Most pedig csakis az ő helye! De mit ér ez, ha csak ő tudja, ha még Sanyi sem látja?

Száját összecsücsöríti, füttyjelüket hallatja. Valahogy így hangzik: „fűzfán fütyül a rigó”. Erre fel szokott figyelni, de ha mégsem, még mindig ott van a „házi telefon”. Büszkeség tölti el, hozza is hamar a szerkezetet. Hogy mennyi munka volt vele! Elsősorban is szerezni kellett egy kagylót. Szerencsére az egyik barátjuk édesanyja telefonközpontban dolgozik; érkezett a kagyló, ment cserébe a nagyapa faragta, híres parittya. Egy másik barátjuk papája ugyancsak a városban dolgozik, ő „szerezte” a drótot: pontosan akkorát, amekkora légvonalban összekötötte a harmadik szomszédban lakó Sanyival. Miután elkészítették a szerkezetet, leföldelték, s a közbeeső szomszéd engedélyével a drótot is kihúzták, a két okostojás esténként hosszú eszmecserékbe fogott. Nedves időben még az anyjáék is jól szórakoztak, mert a szerkezeten át tisztán hallatszott odaátról az ember veszekedése az asszonyával.

Most ezt a szerkezetet veszi elő Jenőke, hozzáérinti az elemet a dróthoz, és máris „telefonvonalban” vannak.

Sanyika és ő egyidősek. Barátjának fekete, göndör a haja, sötét a szeme és mindig maszatos az arca. Anyja hiába ad reá reggelenként tiszta ruhát, félóra múltán már nyakig koszos. Sopánkodik is emiatt az anyja, hogy nem lesz belőle úri ember, csak amolyan paraszt, ha nem tud még a ruhájára sem vigyázni. A fiúk elválaszthatatlanok: jóban-rosszban együtt vannak. Mindent közösen sütnek ki s közösen járnak a végére.

A múlt nyáron az evezés volt szívük leghőbb vágya, ezért csónakot csináltak. Anyjuk teknője lett az áldozat, azzal nem kell sokat bajlódni. Lapátnak megvolnának a régi kenyérvetők, jó ideje már úgyis csak az álmukat alusszák. Beleültek a teknőbe, ha szűkösen is, de elfértek. Nekiláttak az abroncsgyártásnak, jól megszenvedtek vele, végül csak sikerült: a lapátokat szépen a helyükre csúsztatták. A hajófenék kátrányozása maradt hátra. Öreg fazekak várták egy sarokban, hogy elvigye őket a szekeres – a többi haszontalan holmival együtt – a szeméttelepre. Az egyik, úgy tűnt, éppen megfelel a célnak; már tették is a tűzre s dobálták bele a nagyapától kunyerált kátrány darabjait. Amire felolvadt, már nagyon lázba jöttek: kapták le a szárítókötélről az egyik konyhakendőt, ragadták meg az öreg fazék fülét. Csakhogy az egyik, rozsdától elemésztve, hirtelenjében felmondta a szolgálatot: a forró szurok a csónakkészítők lábára fröccsent. Ordítva bújtak elő a csűrből, napokig nyomták az ágyat komoly égési sebeikkel. Ám alighogy meggyógyultak, máris hosszas kérlelésbe fogtak, hadd próbálhassák ki a teknőhajót a vízen. Végül nagyapa vállalta a felügyeletet, s arra már a szülők is engedtek.

Gondosan felkészültek a nagy napra. Fekete bicikligumiból szemfedőt kanyarítottak, majd féloldalasan erősítik fel, ahogy ez igazi kalózokhoz illik. Fejükbe kalapot nyomtak, kisszekérre fektették a ladikot, útnak indultak. Amikor végre célhoz értek, lekapták a szekérről, ráhelyezték a lustán folydogáló vízre. Határtalan örömmel ültek bele s a következő pillanatban úgy fordultak bele a patakba, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szerencsére nagyapa nem kacagta ki őket, hogyan járt a két hírhedt kalóz. Inkább mesélt nekik a maga gyerekkori kalandjairól, amíg haza nem értek.

– Szerusz, gyere át – szól bele a „telefonba” Jenőke –, egyedül vagyok!

– Szerusz – hangzik a válasz –, menyek azonnal, csak még édesanyámtól kell elkérezkedjek. – A „telefonvonal” nagy recsegéssel megszakad. Jenőke nagyapa székében, büszkeségtől duzzadó mellkassal várja barátját. Nyílik is a kapu, még mielőtt beleszunnyadna a nagy várakozásba. De túl finoman nyílik, túl gondosan csukódik. Kinyújtja nyakát, úgy les ki a tornác alól. Az anyja az.

– Minden rendben van, fijjam? – kérdezi.

– Igen, édesanyám, mi baj lenne? Enni adtam a csirkéknek, a héját sem látom, csak a gólyák kelepelnek a szomszéd csűr tetején. Épp azt figyeltem, hogyan tanulnak repülni a fiókák. – A füle nem vörösödik el, mert nem hazudott olyan nagyot. Arról ugyan hallgat, hogy éppen honnan nézegette őket, ám unalmában csakugyan megfigyelte, ahogy a gólyafiak szárnyukat próbálgatják.

Anyja csak fél füllel hallja, mit mond a gyerek, szalad ide-oda, tüsténkedik. Azonnal itt a sógornője, be kell pakolni az öregasszony ebédjét, aztán az emberekét. Gyalog vágnak majd neki a poros útnak, jócskán dél lesz már, amire kiérnek. Na, itt a sógorasszony a nagy szalmakalapjában! Indulhatnak. Csak még utoljára lelkére köti a gyermeknek, mi mindenre kell vigyázzon, és végre csukódik a kertkapu.

Rögvest visszaül nagyapa karosszékébe.

A szomszédfiúcska sem várat sokáig magára, kezében nagydarab lekváros kenyérrel érkezik.

– Hű, a nagyapád székébe ültél? Ha látná ezt az öreg! Adna neked! – ámuldozik Sanyi. – Én is beléülhetek? Legalább addig, amíg megeszem a kenyeret. Kérsz belőle? – Letör egy darabot, átnyújtja barátjának. Hamar megegyeznek: majd felváltva ülnek benne. Eszegetnek és beszélgetnek.

– Na, mit csináljunk?

– Hát azt!

– Elébb még valami hasznosat kellene, hogy este ne szidjanak meg. Takarítsuk ki az udvart! Azt legalább messziről is meglássák.

Igazán derekas munkát végeznek. Összeszedik a fákról letört ágakat, aztán felsöprik az udvart, de minden kis zugát. Friss vizet adnak az állatoknak, enni a kiscsirkéknek. Elégedetten néznek körül, nagyon büszkék magukra. Már rég elmúlt dél, igencsak éhesek. Bemennek a nyárikonyhába. Még meleg az ebéd a tűzhelyen. Hamar bekapják, mosatlanba teszik a tányérokat, semmit sem hagynak rendetlenül maguk után.

– No, hol van? – kérdi Sanyika most már.

– Itt, a zsebemben.

– Akkor kipróbáljuk? Mutasd, milyen!

– Itt nem mutatom, még valaki meglát. Majd a csűrben.

– Tán csak nem a gólyáktól félsz?

Jenőke megvonja vállát, bemegy a konyhába, zsebébe csúsztat valamit. A csűr elég messze van a háztól, túl a baromfiudvaron. A tekintélyes deszkaépület egyik felében az istálló, benne lovak, disznók, de télire a hazatérő juhok is beköltöznek. Másik fele pedig tároló. Óriási gerendák kötik össze a négy-öt méter magas épületet. Fölöttük – úgymond az emeleten – nagymama-korabeli kincsek – szövőszék, rokka – várják, hátha egyszer megint munkára fogják őket.

A csűr nagyobbik részét jobbára cserépig feltöltik szénával. Ősszel, ha már tele a csűr, nagyon kellemes itt az illat. Na, még mekkorákat lehet benne játszani! Igaz, olyan is történt már, hogy benne felejtették a villát a nyakigláb szalmakazalban, halálra is sebezte az ott játszó gyermeket. De ettől nem lett kevésbé izgalmas hely a nebulóknak.

A két gyerek leül a keresztgerendára. Jenőke a zsebéből előveszi a titkot. Pipa! Nem a nagyapáé – habár azt beszélték meg, hogy az ő pipáját próbálják ki, de mindkettőt magával vitte a rétre. Az apjáéból vett el kettőt, van neki elég, örökké kísérletezik velük, melyik a jobb. Egy adag dohányt is csent a zacskóból, újságpapírba csomagolta, s most szagolgatják, akár a nagyok, milyen az illata.

– No, vedd elé a gyufát! – türelmetlenkedik Sanyika.

– Előbb még meg kell tömni! – Belegyömöszölik a dohányt a pipa szájába. Serceg a gyufa, remeg a kezük, megnyalintja a láng a bőrüket; Sanyika felszisszen, elhajítja a gyufát, de legalább már füstöl az illatos növény, mély szippantásokkal próbálják életre kelteni. Nem is olyan nagy tudomány… már parázslik is, nagy örömükre.

– Szívjad hamar, mert kialszik! – Izgatottan szurkolnak egymásnak. Ízlelgetik, köpnek nagyokat, mert hát csak valami keserűt éreznek a szájukban.

– Tüdőzd le! – bíztatja Sanyika Jenőkét, ő is ezt próbálgatja. A pipa füstjét ugyan még a nagyok sem szokták leszívni, de így legalább ők most még inkább felnőttnek érezhetik magukat.

– Szédülök! Hányingerem van!

– Nekem is – nyögi Sanyika. – Elég most ennyi, majd később még megpróbáljuk. – Azzal kikopolják a maradék dohányt, a lábukkal reá tapodnak, s kimennek a csűrből. Meg sem állnak csak az itatóig; itt öklendeznek még egy kicsit, s jól kimossák a szájukat. A tornác jóleső hűvösében leülnek nagyapó székébe, s csuda büszkék magukra.

A kert végén, a csűrben, az eldobott gyufafej eközben körülnéz. Mennyi száraz szalmaszál! Épphogy csak pislákol, várja is a deszkák között be-besurranó szellőt, hogy rendesen lángra kaphasson. Vígan futkorászik aztán egyik szalmaszálról a másikra. Még csak nem is füstölög. Majd amikor már a deszkákat próbálgatja; ekkora ellenállásra azért nem számított, mérgesen is kap mindenbe, amit útjában talál. S hogy dől ki most már a füst a lécek között, hogy szaladnak a kövérre hízott lángnyelvek egyenest az égnek! Ám a gyermekek a házban elmélyülten bogarásznak a nagyok dolgai között; hátha titokra lelnek. A szomszédok kiáltása riasztja őket:

– Tűz van! Tűz van!

– Hallottad? – kapja fel fejét Sanyika.

– Valahol tűz lehet. Gyere, nézzük meg! – Jenőke kilép a konyha ajtaján, a lába gyökeret ereszt a földbe.

– Sanyi! A mi csűrünk ég! – Az udvar tele emberekkel, mindenki oltani igyekszik.

– Félre kell verni a harangokat! – kiáltja valaki.

– Annak mán semmi értelme – jön rá azonnal a válasz. – Inkább hívni kell a tűzoltókat, addig mü mentsük, ami menthető. Vezessétek ki az állatokat, locsoljátok az udvaron a fát, s ha a szél fordul, a házat es!

Egy asszonycselédnek csak most tűnik fel a két riadt gyermek. Rájuk is förmed azonnal:

– Mit csináltatok, csibészek? Tü gyújtottátok fel a csűrt? No, majd kaptok a nadrágszíjjal, meglássátok! – Azzal hamar otthagyja őket, szalad a tehenek vályújához, abból hordja a vizet.

Végre a tűzoltók is megérkeznek. Négykerekű, piros járgányuk előtt lovak prüszkölnek. A kocsi oldaláról kígyóként tekeredik le a tömlő. Gyors kezek csatolják őket egymáshoz, hat ember pedig már a vizet pumpálja. Sugárban lövell a magasba. Hiába… Az épület szinte földig ég. Nincs itt már mit tenni, csak megkeresni a láng fészkét, szétteregetni minden üszköt, s gondosan lelocsolni, nehogy a láng ismét életre kapjon. Átforgatnak mindent, centiméterről centiméterre. Majdnem este van már, amire végeznek.

A kapu előtt megáll az emeletesre megrakott szekér. A gyermekek, bizony, rettegtek ettől a pillanattól, erősen remegni is kezd a lábuk. Szüleik, nagyapjuk arcára kiül a kétségbeesés. Az asszony a kezét tördeli, jajgat. Embere, mint egy megbokrosodott ló, rohan ide-oda. Nagyapó nehéz pillantással néz a gyerekekre. Aztán a csűr helyére. Na, már nincs hová berakni a friss szénát...

– Elég volt a sopánkodásból! – dörren hirtelen. – A csibészekkel majd elszámolunk este. Sanyika, te most hazamégy, mondd meg anyádnak, hogy vacsora után vissza kell jönnöd. Én üzenem.

A fiúcska fut, mint a nyúl – végre eliszkolhatott. Az öreg parancsol, irányít. A szekér a szénával átmegy a szomszédékhoz. Megbeszéli velük azt is, hogy estére fogadják be a csordából hazajövő tehenet, fejjék meg. Kér két szekeret, az összegyűlt rokonsággal kurta két óra alatt eltakarítják és elszállítják az elüszkösödött maradványokat. Végre rend lett. Nem maradt szemét, de csűr se. Helyén nagy-nagy üresség, látni lehet a veteményest, de még tovább is… Jenőke anyját ettől a messzelátástól ütné meg a guta, ismét jajgat kegyetlenül, a fiát kergeti, ütné nyakon, amikor rászól az öreg:

– Elég vót mán, jányom. Készítsd elé a vacsorát. Enni azért kell. A gyermekekkel majd utána számolok. – Az asszony elcsendesedik, emlékszik gyermekkorából valami hasonlóra. Akkor éppen a testvérbátyja csinált valami rosszaságot. Tudja, hogy kötöznivaló fia nem marad büntetlen.

Míg elkészül az étel, Jenőke behúzódik a szobába, senkinek se kerüljön útjába. Hiszen az apjában is ott feszít még a méreg. Rá is szól az apósa.

– Ne morogj mán te se! Nem mondom, nem tettek jót ezek a suhancok. Azt beszéltük ugyebár, jövőben nekikezdünk megjavítani a csűrt; hát most már nincs mit javítani, hanem az idén már felépítsük az újat. Az anyag rég megvan hezza. Szerencsére még nem került haza a szövetkezetből, így megmenekült. Mán hónap nekiláthatunk, neked csak az a dolgod, hogy megszervezed a kalákásokot.

– Kész a vacsora! Megterítettem! – kiáltott az asszony. Finom a vacsora, mint mindig. Mindenki eszik, mert enni kell, de Jenőkének igencsak nehezére esik a nyelés. Az utolsó falat után beoldalog Sanyika.

– Maradj kinn – int neki nagyapó –, ülj le egy székre! Unokám, te es menj a barátod mellé, ott várjatok.

Félve kuporog a két suhanc egy nagyobbacska széken, nagyapó pedig nem siet, még egy jó pohár bort is lenyel.

– Te – szólal meg Sanyika –, nagyapádnak milyen szíja van? Széles?

– Elég széles, ha abból kapunk megemlegessük.

Kilép az öreg, leül a székébe. Meggyújtja a pipáját. Hosszan nézi a gyermekeket.

– Tuggyátok, mi következik, úgy-e?

– Igen – hajtották le fejüket, nem mertek az öreg szemébe nézni.

– No, akkor kezgyük. – A nadrágja felé nyúl, össze is rezdül a két gyermek, most veszi le a szíjat, gondolják. De nem. A zsebében kotorász, előhúz két pipát.

– Ugye pipáztatok?

– Igen, Nagyapó.

– Hadd lássam, hogy csináltátok. Gyújcsátok meg! – Átnyújtja a két agyonhasznált pipát a gyermekeknek. Remegő kézzel veszik át. Az öregre néznek, sercen a gyufa, füstöl a dohány, szívják erősen. A gyufát, mielőtt körmükre égne, elhajítják.

– Na, álljatok csak meg! A csűrben es így csináltátok?

– Igen – felelik lehajtott fejjel.

– No, ez vót a baj. De most már ne haggyátok abba! Szívjátok! Ugye finom?

– Nem. Nem jó! – rázzák fejüket.

– Pedig még le sem tüdőztétek! – somolyog az öreg. – Ide nézzetek, így kell ezt csinálni! – Mélyen beszívja a füstöt, karikákat ereszt a levegőbe. A gyermekek, mi mást tehetnének, utánacsinálják. Olyan köhögés rázza mellkasukat, hogy alig kapnak levegőt. Erős dohánnyal tisztelte meg őket nagyapó, folyik a könnyük s még az orruk leve is elered.

– Tovább! Addig folytassátok, amíg el nem szívjátok! – mordul most már mérgesen nagyapó. Arcuk már lila a köhögéstől, keserű a szájuk, könnyük összekeveredik az orruk nedvével.

– No, most szépen oltsátok el. Alaposon, nehogy még a házat es reánk gyújcsátok! El is mehettek, de holnaptól mindketten itt lesztek az udvaron. Csűrt építünk. Kiveszitek részeteket a munkából, dolgoztok úgy, mint a nagyok, ha mán legényeknek hittétek magatokot. – Azzal feláll a székéről, s rettenetes fáradságát palástolva, egyenes, határozott léptekkel bemegy. A gyermekek körül forog a világ, émelyegnek, kóvályognak az itató felé, hátha a bőséges hideg víztől kijózanodnak.

Elcsendesedik a ház. Nagyapó is lefekvéshez készült, de még előtte kiül székébe, egy utolsó pipára. Veje is követi. Hallgatnak. Az öreg megtömi, meggyújtja csibukját. Veje még bíbelődik a magáéval, csak nagynehezen sikerül lángra kapatni.

– Apám! A maga pipája sose szelel? Az enyémet hejjába tömöm meg rendesen, állandóan mellé menyen.

– Vejem uram, gyakoroltam. Két csűr lett annak a veszte s egy tábla törökbúzás főd.

Becsukja szemét. Megint, mint szinte egész nap, öreg barátja jár a fejében. Talán szerencse, hogy reggel elvitte itthonról, különben még a tűzbe veszett volna…

– Holnap reggel hazahozom az öreg gebét.