Verzár Éva: Ahol az utak véget érnek

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Ahol az utak véget érnek

Őszi szél oson, színes gombák tekintenek ki az avarágy melegéből a fénysugárra. Ember kószál az erdőben lábfejét a lehullott levelekbe csúsztatva. Aztán felnéz, falombok ölelik körbe az eget. Csend van, olyan csend, hogy szót kérnek az emlékek. Jó helyen jár emberünk. Olyan ágas-bogas, csupa kéz-láb embernek érkezett a földre, ha valamihez hasonlítani kellene, tán terebélyes koronájú, lombhullató, szélben kalimpáló fa lehetne. Öregségére még mindig kicsit bamba, mogorva, ritka szavú, akit csak az ért, aki szülte, vagy még az sem, csak önnön maga tudja, hogy jó helyen van az, akit ölébe vesz és elringat.

– Neved?

– Én Pál Csere Pál – áll a tanító néni előtt.

– Mondanál valamit magadról, fiam?

– Én Pál Csere Pál…

– Ülj le! – „mamlasz”, folytatná, de elnyeli gondolatát, mint azt is, hogy ennek a gyermeknek a fejébe nem sok tudomány ver majd tanyát az iskola padjaiban…

– Neved?

– Én Pál Csere Pál…

– A Csere János fia vagy? Vagy a Józsié?

– Én Pál Csere Pál…

– Fiacskám, ülj ide mellém, s aztán figyelj, mert szépek, tanulságosak azok a bibliai történetek, amelyeket felolvasok, s biztos vagyok benne, hogy legyél bármily szerény, válaszolni fogsz majd a templomban a káté kérdéseire. A Miatyánkot tudod?

– Én Pál Csere Pál… – imára kulcsolja a kezét…

– Ügyes vagy, fiam! Rendes ember lesz belőled…

– Neve?

– Én Pál Csere Pál…

– Született?

– Itt született, hol születhetett volna, ha nem ebbe a faluba? Van még egy illjen Háromszéken? – szól a gyermek helyett anyja –, ismeri maga es elég jól, minek hivatalosodni? Írja, én mondom!

– A száját! A száját tartsa csukva, asszony! A gyermeke buletint kap, legalább annyit mondjon magától, ami reá vonatkozik.

– Apád neve?

– Én Pál Csere Pál – hebeg-habog. Megrettenve anyjára pillant: diadalittas a tekintete, mert tudja, csak ő válaszolhat, a fiából ki nem húznak a nevénél többet. Ő tanította, óvta, nehogy eljárjon a szája meggondolatlanul ott, ahol nem kellene, s egyébként is, csak anyja van, aki megvédi, míg él, s beszél, tesz helyette. Még csak az kellene, hogy kinőjön a keze alól!

– Csere Pál – írja a milicista, de az asszony mordul, hogy:

– Az az esze fazaka, az én megboldogult uram Csere János, ha még ezt sem tudná.

– Mehetnek, majd értesítést küldök ki, utána azonnal jöjjenek be az őrsre!

Az asszony kilöki a gyermeket az ajtón, diadalittasan visszapillant, a rendőr legyint.

– Bugyutát nevelt ez a kotnyeles, bolond némber –, de mert vesztesnek érzi magát asszony akaratával szembe, mérgesebben tolja be a fiókot, mint szokta.

– Numele?

– …

– Mongyad mán, hogy hínak! Sorozásnál csak románul beszélnek, te lükegyuri! – böki oldalba egy vékonybajszú legényember.

– Én Pál Csere Pál…

– Ia spune inca odata!

– Mongyad még egyszer a neved! – döf ismét a sorban álló legényember, de leinti a tiszt, Csere Pált meg kilöki a sorból:

– La comisie! – Orvosi kivizsgálásra parancsolják a román szót nem értőt, ő azonban csak álldogál, míg durva kezek meg nem ragadják s toloncolják egy hideg, kongó terembe, ott aztán némán letépik ruháját, belökik egy csikorgó ajtón, s amire kijön, Csere Pál már meg is kapja az alkalmatlanságát bizonyító papírt. Hazaviszi, anyja elé rakja, s az büszkén, hogy mégis csak mellette marad a fia, kihessegeti a házból.

Öreg Wartburg döcög Háromszék tél rágta nemzetközi főútvonalán. Kanyarog az út jobbra és balra, be a falvak közé, a falvakat összekötő szántók, rétek mellett. Kíváncsi kislányszemek lesnek ki a „robogó” autó ablakából. Mennyi ház! Mennyi utca! Mekkora hegyek! Jaj, de szép! Ott egy kecses őz szökell át a réten, fürge nyúl cikk-cakkol, amott meg egy csapat gólya ácsorog, madársereglet, indulásra készen… Egy óra múltán a kocsi elhagyja a főutat, s mintha öngyilkosságot akarna elkövetni, egyenest a hegyeknek tart. Ám az okos hegyek szétnyílnak, épp csak annyira, hogy utat engedjenek maguk között. A kocsiban utazó két kislány csak bámul, már kiáltoznak, hogy ni, itt egy hatalmas fa, s lám milyen magas hegyoldalban áll a templom, s vajon hogy tud felmenni oda vasárnaponként az a sok, templomba járó ember, no és a halottat hogyan viszik fel a temetőbe, oda melléje, S mire kérdéseikre válasz kapnának, hirtelen összezár a két hegy. A kocsi megáll, nem vezet tovább az út.

Kerek erdő öleli át a rétet, mint a mesében, úgy bújnak meg a hegy lábánál a házak, s hogy még teljesebb legyen a csoda, a házak előtt vidám patak csilingel le a hegyből. S hogy meseszép élete van a kacsáknak, a szanaszét kapirgáló tyúkoknak, arról a kidomborodó réten kukorékoló kakas ad hírt.

– Jaj! Lelkecskéim! Meggyüttek? Meggyüttek? Tuttam, hogy vendég jő, ma egész nap kukorékolt ez a lábosba való kakas! Gyüjjenek beljebb! – Megy előre az asszony, mutatva az utat, s ez nem is olyan egyszerű: ott feketéllnek az egykori ház romjai, a lakás a csűr istállójában kapott helyet, ott, ahol valamikor virágzó rétekről álmodott legalább tíz tehén. A vendégek épp csak bekukkantanak, hisz kellemesebb kint lenni az udvaron: csobogó patak szeli át, lubickoló kacsák bukdácsolnak benne a víz fenekét lesve.

– Jaj, hát magikot mi szél fújta errefelé? – lelkendezik az asszony, mutatván, hogy habár a házuk leégett, s nincs ember, aki egy új építésében segítene, megvannak jól a fiával. Nyitja a csűr nagy kapuját, tessékeli az urat és az asszonyságot, hogy lássák:

– Jobb oldalt zsákokba a liszt, itt ne, egész ódalba száradnak télire a teának való füvek, ágak, amiket az erdőből szedett essze a gyermek, s itt aszalódnak a gombák! Lesz tokány télen a puliszkához, csak a tyúkok ne tojnának szanaszét, de szerencsére ismeri a fijam a hejiket, s esszeszedi az összeset, de azétt vót ojjan, hogy egész sereg kicsi csirke gyütt elé valahunnan…. – s be nem áll a szája, még lélegzetvételre sincs ideje, mert mond, hadonászik, mond – és csak mond…

Szerencsére a szusza nem olyan erős, mint akarata, mert egyszer csak kifúl, leül a lócára, s nekidől a csűr oldalának… Elcsendesül… Pillanatra nem hallani semmi mást, csak egy réce csobbanását, amint kis időre fejjel felfelé úszik, s aztán keresve-kutatva ismét alámerül a vidám kis patak kerti gáttal duzzasztott vízében. A házi vízi áramfejlesztő duruzsolni kezd, károgva lecsap egy varjú, végre szólani tud a vendég:

– Palikáért jöttünk. Elvinnénk, ha Juliska néni is jónak látja. Van egy iskola mellettünk, ahol a beteg gyermekeket gondozzák. Tudjuk, tudjuk, hogy Palika nem beteg, ne ijedjen meg, nem is abban a korban van már, hogy iskolába kellene járnia, de kaphatna munkát, gondozhatná a kertet, taníthatná a gazdálkodást. Csendes munka, jó levegőn, mint itt. Mit szól hozzá, Juliska néni? – Hogy honnan, honnan nem, Palika is előkerül, leül a patak partjára, a lapos fényes kő árulkodója annak, hogy itt a kedvenc helye, de figyel, hol az idegenre néz, hol az anyjára félszegen, szinte lesi szavát.

A nap hanyatlóra hajtotta fejét, de mert a magas fák ágaiba sugarai koszorújával beleakadhatott, a kocsiból úgy látszott, hogy egy helyben toporog a kerek erdő fölött. A vendégek nyomában felszállt a por, Palika még mindig a lapos kövön kucorgott meghunyászkodva, Juliska néni pedig nem lelte helyét. Csak jött-ment az udvaron, aztán ki a ház elé az autó nyomát nézve, s egyszer csak, mintha derült égből csapott volna le a természet nagy ereje, kibukkant az erős akaratú asszonyból is a méreg. Előbb mint pulyka fújta fel magát, tüdejéből a levegő s ereiből a vér mind az arcába tódult, s Istent káromló átokba tört ki, hogy még a nap is jobbnak látta lejjebb bukni: ahogy erősödött az özvegyasszony hangja, úgy sietett vissza álomra hajtani fejét, oda, ahol csend uralkodik, talán a szentek birodalmába.

A patakon túli házak ébredezni kezdtek a sötétben, ablakaik kíváncsian világítottak, s az ablaktáblák mögött asszonyok és emberek lesték, vajon mikor lesz már vége ennek az istenkáromló ordítozásnak. De nem lett vége, Palika már a csűr mélyében lapult, illatos széna halomban, s csak várt – és várt… Juliska néni pedig magából kikelve, már érthetetlen szavakat kiáltott az éjszakába, túl sok levegőt pumpálhatott magába, vagy erei vastagodhattak meg öregségére, s tódult a fejébe egyre csak a vér, tódult, míg felmondta agya, szíve a szolgálatot, megunva az örökös ide-oda rohanást a megátalkodott némber testében.

Végre az éjszaka csendje vette át uralmát a kerekerdő legutolsó háza felett, uszályán ragyogó csillagok világítottak a szénában alvó fiatalemberre, s az udvaron fekvő, magatehetetlen asszonyra.

Harmadnap temetésre kondult az öreg torony harangja. A kis gyülekezet s a falu temetésre járó asszonyai nehezen szedték a levegőt, míg felértek a csillaglátó holtak hegyoldali nyughelyére. A pap hamar útjára engedte a holtat, az emberek lefelé menet könnyebben, de egymásba kapaszkodva hagyták el a temetőt, kissé sietősen, lévén estbe hajló az idő, faluhelyen pedig ez a legdolgosabb óra. Csak Palika maradt anyja sírja mellett. Egy darabig állt egyik lábáról a másikra, aztán nem tudva, hova, merre tegye magát, leült gondolkodni a sírral szemben, egy kivénhedt, mohás sírkerevetre. A korán kelő hold sarlója ott lógott az ég kék alabástromán, Palika feje felett messzire mutatva: oda, ahol az utak véget érnek.

– Én Pál Csere Pál…

– Én Pál Csere Pál… – s mint a kispatak siető csobogása, úgy buggyantak felszínre a rég elfojtott szavak… – Én Pál Csere Pál... Anyám! Engem most látsz utoljára. Elmegyek. Elmegyek a világba, oda, ahova hívtak, de előtte, tudd meg, még ma este, felgyújtok mindent, amit magad után hagytál, és soha többé vissza nem jövök erre a vidékre. Nem jövök, mert nem jöhetek vissza oda, ahol szót nem hallhatott tőlem ember, mert féltél… Féltél, hogy kimondom… Tudtad, hogy láttam… Tudtad, hogy nem felejtettem! Tudtad, anyám, hogy láttam, amikor a konyha közepén fejbe ütötted nagy mérgedbe az apám, aztán felgyújtottad a házat, de csak másnap hívtál segítséget, amikor az emberek az erdőn voltak… Tudtad, hogy minden földig ég, apám testével együtt, amíg kiérnek hezzánk…

Gyilkos! Gyilkos asszony!

Én mondom!

Én, Pál Csere Pál. Ég veled, édesanyám.