Verzár Éva: Áldott ember

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Házasság aranyérrel

Áldott ember

Okos János szédelegve lép ki zsúpfödeles háza udvaráról. A kapu nyikorgása még a nyomába nyekereg, de már hallani a marton legelésző libák mérges sziszegését. Hosszú nyakukkal támadásba lendülnének, ha mérgében közéjük nem rúgna hosszú lábával:

– Hogy vinne el a kánya s ütne belétek az istennyila, még nektek is rajtam kell kitöltenetek gágogó természeteteket! – Csakhogy nem olyan ijedősek, közelebb merészkednek, mihelyst az ember lába a földet megérintette. – Nem úgy, tollaskáim, hajtanám fejem pihe-puha liba tollpárnára, enném töltve a nyakatok! – mérgelődik tovább a fiatalúr. Hopp, elkapja az egyik lúd fejét, forogni kezd a szerencsétlen állattal együtt, s amikor mán ő is szédülni kezd, jó messzire hajítja igencsak elnémult zsákmányát.

– Ennyi volt, látod-e, te ocsmány lábosbavaló!

Már négy vagy öt álló napja ki sem mozdult otthonról. Most aztán megelégelte: lesz, ami lesz, elmegy a kocsmába. Erősen hiányzott egy decinyi kevert vagy egy jóféle, erős pálinka, hogy áldaná meg az Isten, aki felfedezte, hogy a szesz erősen jót tesz a férfiembernek, főleg, ha annak búbánata vagyon.

Jánosnak pedig volt. Mégpedig nagy. Fogalma sincs egyelőre, hogyan mossa le magáról a szégyent, ami érte. De hát most sem ezen jár az esze, mert kalapja alól csak azt lesi, kivel fut össze az utcán. Ám nem azért lesi, hogy mindenképp összeakadjon, hanem éppenséggel azért, hogy lehetőleg elkerülje. De ha már ez nem sikerülne, legalább megszemlélje, miről árulkodik az ábrázata. Azért siet át az utca másik oldalára, mert ott van dolga? Vagy sündörög el gyorsan valamelyik mellékutcába? Vagy pedig azért, hogy őt nyugodtan kikacagja. S nem ugyanezért iszkolnak-e be a kapu előtt beszélgető asszonyok, mihelyst meglátják közeledni őt?

Bolondok ezek, suhintott lett mindenki már? Hát nincs ebbe’ a porfészekben senki, aki ne tudna arról, ami vele megesett? Hát ezt érdemli tőlük, ő, a tősgyökeres falubelijük? Az hát, tősgyökeres, s nem egy jöttment! Hisz’ neki már az ükapja is itt született!

Szerencsére nincs messze a kocsma. Már messziről látja, hogy kiszerelkeztek nyáriasra. Ki vannak rakva az asztalok, székek, s hála istennek, senki sincs látóközelben.

Végre érzi már a kocsma illatát! A gyomra s egész belső labirintusa megremeg, amikor leül. Nyomban akad asztaltársa is. Feketehátú, szivárványszemű, jó nagydarab döglégy csap le a borszagú asztallapra. A tavaszi nap melege szemlátomást megszabadította a hideg tél dermesztő bilincsétől: csápját előrenyújtva mohón ízlelgeti a fröccsök és üdítők maradékát. Repülne tovább – teli a levegő jobbnál jobb illatokkal –, ám a lába beléragad a szirupos foltba. Épp csak annyira, hogy elég ideje legyen Jánosnak öklével pontoson a fejére csapni. A kocsmárosné kárálva lép ki az ajtón:

– Mi a bajod, János? Még le sem ültél, s máris csapkodsz? Én bizony nem tenném a te helyedben, mer’ úgy-e nekünk volna még egy kis megbeszélni valónk.

– Volna, volna, ugyan mi volna? Ha csak az nem, hogy nyomba’ hozol nekem egy kupica köményest, de aztán fel ne hígítsd, erősen nagy haragomba vagyok.

– Csak el ne menj addig, amíg nem beszéltünk, mert nem akarok a falu szájára kerülni! Addig is, hogy tudd: ha te hallgatsz, akkor egy kupicával még meg is toldanám az itókád.

– Jól van mán, csak siess!

Sietős, bizony, Jánosnak, mert hallja, hogy fütyül a vonat, s ha már elfelé riogat, akkor a munkából hazatérők is mindjárt ott lesznek meginni egy kis hazait, mielőtt otthon – édes otthon! – asszonyuk uralma alá kerülnének. De hiába a nagy sürgetés, régi cimborája máris ott áll az asztala mellett; habár már nem falubeli, s nem is munkából jött, csak néha-néha visszajárogat öreganyjához.

– Isten álgyon, János!

– Téged is, Józsi!

– Leülnék melléd.

– Ülj, ha nem szégyelled magadat velem mutogatni.

– Aztán miért szégyelleném? Mindig jó pajtások voltunk.

– Voltunk, de lehet, hogy eztán nem leszünk.

– Miért ne lennénk?

– Semmit sem hallottál a vonaton?

– Nem én. Újságot olvastam. Mit kellett volna hallanom?

– Hát… Elkapott a rendőr.

– Mással is megesett már.

– De nem az, ami velem!

– Hát akkor mondd! Harapófogóval kell kiszedjem belőled?

– Négy napja Trabanttal jöttem haza a városból. Megburrogattam egy kicsit itt e, pont a kocsma előtt. Csakhogy bekaptam előtte egy üveg söröcskét. Épp indultam volna, már hevítettem a motort, amikorra elém állt a rendőr. A kis szemfülese. Ott bújt meg valahol az ivóban, talán hátul, a sarokasztalnál, vette észre a ménkű, amikor csak futtában mentem be...

– Hűha! E’ baj! Melyik volt? A kicsike?

– A’ hát. A másik oda se jött volna, egyfalusiak vagyunk… Ez a pattanós ott termett s azonnal azt akarta, hogy fújjak.

– Aztán?

– Kiegyeztünk, annyiba’ rendes volt. Mondám néki, hogy csak most ittam, egész nap még vizet is alig, de ha fújok, akkor kimutassa az a fiola, pedig a vérembe’ még nem lehet egy csepp alkohol se.

– Elengedett?

– A rossebbe engedett el! Beküldött vizelni egy üvegbe, s hívták a felcsert, hogy vért vegyenek, merthogy a kettő együtt mindent elárul rólam. Bementem a kocsma vécéjébe, kicsit félve, mert igaz, hogy itthon csak egy sört ittam, de a városban kettőt már bekaptam.

– Ezért lógatod a fejed? Megbüntetnek, oszt kifizeted, nem áll meg a világ járása, vagy mi.

– Ha csak az lenne! De más is van. Bemegyek az üveggel a kezemben s a pattogóval a nyomomban a WC-re. Az meg, ahogy beérek, már kiabálja, hogy siessek. Kapkodom a fejem, ide-oda, mit tudjak csinálni. Hát látom, hogy a földön ott van egy jó nagy üveg, s valami vizeletféle benne. Hogy pontosan kié, mié s micsoda, azon nem sokat agyaltam, a lényeg, hogy ne tőlem származzék. Én, nagyokos, felkaptam, s az üvegembe loccsanték belőle. Utána aztán, úgy istenigazából, kicsurgattam mindent a kagylóba, ami csak felgyülemlett bennem. Azzal kész voltam. Kigyüvök, nyújtom a karomot a felcsernek – na, nem lehetett az sem túl messze, ha nem mindjárt ő is itt, az ivóban –, s leveszi a vérem. Ezzel es megvónánk – gondoltam. Megszabadultam a gonosztól, s az boldogan vitte magával a szerzeményét. Másnap, úgy délelőtt tájt, amikor épp egy kupicáért kerekeztem ide, jő megint az a pattogó, és újságolja, hogy na, nem büntetnek meg iszákosságért.

– Szerencséd volt, cimbora, megúsztad! – vágja hátba örömmel a másik.

– Igaz, ami igaz, egy csepp szesz nem volt a vizeletemben.

– Ügyes vagy, öcsém, nem hiába vagy te Okos János.

– Vótam eddig, eztán Áldott János leszek, ezt ragasztották reám a falusiak.

– Mert?

– Áldott állapotot mutatott ki a vizelet, ember! Hát nem érted? Terhes lettem egy szempillantás alatt, s most engem kacag az egész falunépe!

– Mi lettél, cimbora? – hitetlenkedik a másik.

– Terhes. Áldott állapotban vagyok a minta szerint. Megdöglött a béka. Úgy megdöglött, hogy a vérvizsgálatot tán már meg sem csinálták.

– Kié volt az a minta, azt tudod-e?

– Hát a Márisé! Kié másé? A doktor kérte tőle valamilyen vizsgálatra.

– Azannyát neki.

– Mi bajod, Józsi? Mán te sem vagy barátom emiatt?

– Azannyát, ember! Cimbora, végem! A végén még apa lettem!

Újabb feketehátú, szivárványszemű, nagydarab döglégy röppen a borszagú asztallapra. Csápját előrenyújtva mohón ízlelgeti a fröccsök és üdítők maradékát. Szállna el, amikor egyszeriben őt is eléri végzete, egy dühös ökölcsapás. Csak most nem Jánosé, hanem Józsié sújtott le, nem mintha ez döglegyünket különösebben vigasztalhatná.

A csapkodásra Máris lép ki az ajtón. Áll, mind a cövek, mukkanni sem tud. János szeme ide-oda szalad az egymásra meredő, egymást tapogató két tekintet között; majd kihasználva a kedvező pillanatot, gyorsan elpárolog. Dehogy hallgatja meg, ami most következik! A keresztelőn úgy is ott lesz majd. Hiszen ha anya, jobban mondva, apa nem lett is belőle, keresztapa még lehet. Merthogy őt fogják megkérni, az hót szentség. De be is fogja hajtani érte a kupicáját!