Verzár Éva: Árkon innen – átkon túl

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Ágnisné átka

Árkon innen – átkon túl

Füstöljetek, csak füstöljetek emberek, így nem vesz észre senki, elbújhatok a félhomályban, a keringőző, gomolygó szürke köd mögött, az ablak mellett, háttal a világnak…

„Ne hagyd magad, fiam, a Kiss Katit ne hagyd! Neked rendeltetett, még akkor is, ha elvették tőled. Az a híres nagyzsebű csak ne gondolja, hogy ellene tehet annak, amit esküvel fogadott meg négy asszony a legszentebb pillanatban!”

Anyám! Anyám! Mekkora terhet tettél reám! Tegnapelőtt döngött a föld koporsód fedelén, hangjára ökölbe rándult a kezem s megesküdtem, hogy csak nem hagyom. Miért? Miért játszottatok sorsot azon a napon, amikor éppen csak megszülettünk? Hányszor mesélted már el! Hányszor hallottam tőled, hogy: „Kiss Kati lesz a feleséged.” Amikor rábámultam az első pillangóra! Amikor óvodába, iskolába mentem! Amikor konfirmáltam! Amikor katonának vonultam be, biztattál: „Ne félj, megvárnak! Van asszony, aki csak terád vár!” Minden szavadra emlékszem! Esti mese volt születésem története:

Virágzó májusban négy asszonynak egyszerre szorult össze méhe s kiáltottak fel fájdalmukban, majd a kilincset egymásnak adva léptek be a szülőotthon kapuján. Estére mind a négynek pólyában volt gyereke: két fiú, két lány. S amint itták szemükkel a csöppségek szépségét, emlőikre vették saját testükből-vérükből világra született magzataikat, úgy gondolták: övék a test, a lélek, amely belőlük vétetett… Döntöttek:

– Legyenek egy-egy pár! – Nem tudni, melyik anya szólalt meg, de nagy egyetértésben adták Jánosnak Kiss Katit, Gézának a Marikát. Kinn a férfiak semmiről sem tudtak. Nem volt beleszólásuk, mert ha mégis, akkor talán észérv is szóba jöhetett volna: – Gazdagot – gazdagnak. Szegényt – szegénynek. Amikor pedig tudomást szereztek róla, jót nevettek: – Asszonyok! Csak a szívükkel látnak! Eszüket elvehette a kín, majd csak kiheverik, hisz nem gondolhatják komolyan! Hagyjuk őket, csak álmodozzanak! – legyintettek, s mindjárt – most először – kezet is fogtak. Eddig csak méregették egymást s fél szóval oda-odaszóltak valami férfias biztatót egymásnak. Ott, a verandán, abban a pillanatban el is felejtették asszonyaik fogadalmát.

Anyám, de te nem felejtetted el! Nem felejtettél el életedben semmit, s nem is bocsátottál meg semmit. Azt sem, hogy apám, mikor már nem bírta a szekírozásaidat, elment. Aztán azt sem, hogy más asszonyt talált. Csendesebbet. Átkot szórtál a fejükre…

„Hozzatok még bort! Bort ide, de csendben, hogy senki ne vegyen észre! Ne köszöngessem még, hogy anyám temetésén ott voltatok, mellettem álltatok. Ne! Még ne! Csak hozzátok a bort! Bort az asztalra, bort!”

Anyám! Szerettél… Átkoztál… Csontomat átkoztad, hogy ne bírjon el a lábam, ha nem engedelmeskedek neked… Megtettem, amit kértél. Elmentem jó messze, hogy pénzed legyen! Portugália, Olaszország! Bejártam a fél világot, voltam román Magyarországon… Rabszolgamunkát végeztem, s már éreztem csontjaimban átkod pattogását. Mégis volt bennem erő, mert mint majom, szerettél és hívtál: „Mikor jön az a busz? Mennyit küldtél? Nehogy becsapjanak! Többet nem tudnál összeszedni? Küldj mást is! Ott lomtalanítanak, hallottam, ne tagadd! Szedj össze, fiam, mindent, én pénzzé teszem!”

Anyám! Soha nem költöttél magadra, csak raktad halomra a márkát, dollárt. Ehhez is értettél már! A lejt nem – egyre értéktelenedett. Ócskásként eladtál mindent, amit elvitt a busz, s amikor egy év után valahogy hazavánszorogtam – emelet volt a házon. Benn fürdőszoba, amit nem használtál… A kisasztalon térkép. Haza se értem, de már megszervezted, hogy merre s hova menjek. Oda, ahol jól fizetnek… A karácsonyi csengők hangja még el sem némult, de te már megvetted a buszjegyet. Még el sem búcsúzhattam az itthoniaktól… Aztán, amire hazarendeltél, Katit már eljegyezték.

„Azonnal gyere haza, mindened megvan, hogy elvedd a lányt.” Elfelejtetted megemlíteni, hogy már késő. Az ő szíve sohasem volt az enyém. S az én szívem? Senkié… Csak kötelességtudatot érezhettem addig… Mert értetted a dolgod. Úgy vezettél, mint pórázon kutyát, s még ma sem tudom, hol a helyem. Csak egyet ültettél belém jó mélyen, hogy Kati az enyém, mert úgy akartad, s mielőtt lehunytad örökre a szemed, még kimondtad, hogy Isten verjen, ha nem azt teszem, amit elterveztél…

Engem aztán ne verjen senki, semmi! Most azonnal elveszem, ami az enyém!

– Gyí te, Vándor! Gyí te, Szőke, gyorsan, gyorsan a Felszegbe! Asszonyt hozunk a nagyházba! Nézzenek csak! Nézzenek! Őrült a bakon, hát ez lettem én! Megmutatom, hogy elveszem, ami az enyém! Csak nézzenek!

– Hó! Megállni!

– Te gazember, még elémbe mersz állni? Mit gondoltál, hogy elveszed, ami az enyém? Magammal viszem, hol van? Konyha? Itt nincs… Szoba? Nagy a házad, de megtalálom! Sehol? Tisztaszoba! Oda rejtetted el… A bicskától ne félj! Ha nem állsz az utamba, nem folyik ki a véred!

– Gö-gö-gö… Heő… Brrrrrr….

A nyitott ablakon beáramlik a fény és a friss levegő. Kisgyermek ismerkedik ujjaival, beszél hozzájuk, nevet… Szilaj férfi torpan meg, szeme vérben forog. Kezéből a bicska észrevétlen csúszik a zsebébe. Asszony és párja visszafogja lélegzetét, arcukra kiül az ijedelem.

– A tiétek?

– Ki másé volna?

– Csak annyit tudtam, hogy jegybe’ jártok... Lakodalom volt?

– Volt. Hát nem itt élsz a faluban?

– Élek? Nagy néha járok csak haza. Most is csak anyám miatt... Fiú? Lány?

– Fiú. János.

– János?

– János.

– Éppen János...

– Éppen János. Jancsika. A keresztapja nevét kapta, koma. Ha vállalod.

Áll János, mint akit nyakon öntöttek. Csak sokára mozdul, mutatva magára:

– Hogy én-e?