Verzár Éva: Az aranybetűs nagy ember

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Az aranybetűs nagy ember

– Én hordom fejemen a kalapot, annak emelem meg, akinek akarom, s akinek nem akarom, hát nem emelem meg! A nadrágot is én viselem! Asszony nadrágban? Ki látott már ilyent, neki egy dolga van vele, hogy kimossa! – csap a zsíros pultra Lajos. Körülötte hallgatósága: komák, barátok, falubeli székely emberek. Szesztől bódult fejek kókadoznak, mint valamiféle kalapos virágkelyhek, amelyek szomjúhozzák az égi áldást, pedig folyt az ital bőségesen, igaz nem szenteltvíz, hanem attól egy kicsikét tüzesebb állagú.

Lajos bá’ hallgatóságának ilyen késői órában már nincs ereje ellentmondani, de még akkor sem lenne, ha tiszta fejjel s jóllakottan ülnének a koma társaságában. Ki merne ellentszólni a százkilós, nagydarab embernek, akinek a válla olyan széles, hogy keresztben elfér rajta a liszteszsák? Emeletes őkelme akár egy oszlop, a legkisebb ember épp csak a kalapja karimáját látja lentről, a feje tetejét csak akkor, ha lehajol.

Hajolni! Azt nem! Minek hajolna? Kinek? Ő? Akinek megvan mindene? Van felesége, takaros, engedelmes. Fia, aki épp olyan lesz, mint az apja. Leánya, a legszebb Háromszéken. Van, mit aprítani a tejbe: ház, udvar, csűr, ló, tehén. Hej! Áll neki a világ! De csak hadd álljon, mert meg is tett annak érdekében mindent, hogy így legyen. Dolgozott legényke korától, dolgozik ma is hajnalhasadástól napnyugtáig. Enni szeret, a munkához pedig étvágy kell, az étvágyhoz kiadós lakoma, s abból termelődik az erő.

Betegség nem gyötörte soha egy percet sem, orvos nem látta. Ha egészen őszinte akarna lenni, akkor bevallja, hogy egyszer, de csak egyszer szenvedett. Akkor sem kiáltott doktorért. Ismeri a módját mindennek. Azon az egyetlenegy istenverte napon a derekát fájlalta, s mert ki nem állhatja a fájdalmat, s azt sem, aki nyüszít – csak a gyengeség jele –, azonnal szólt az asszonykának, hogy jöjjön a sógor, annak meg kiadta az ukázt, hogy erősítsen a talpára egy jó kemény bikkfa lapítót, s ráparancsolt, hogy üssön arra akkorát, amekkorát bír. Ódzkodott felesége öccse, egyre csak azt hajtogatta, hogy ő ugyan engedelmeskedne, megtenné, amit a sógor kér, csak attól fél, hogy megöli, ha túl nagyot üt. Lajos bácsi felbőszült, hogy ellent mert neki valaki mondani, ordítva mentette fel minden felelősség alól, mire a sógor akkorát ütött, hogy reccsent a gerince. Mukk sem volt, csak épp annyi, hogy meghallotta azt a felszegben élő is, mert ráadásul olyan öblös hangja volt Lajos bá’nak, hogy amikor a templomban rázendített az Istenes énekre, attól féltek, hogy leszakad a gyenge gerendán lógándozó harang. De azóta nem volt beteg, ma is olyan egészséges, mint a makk.

Bizony, nincs még egy olyan ember Háromszéken, mint ő. Olyan, mint a franciakulcs, mindenhez ért, és mindenhez talál… De olyan gazda sincs, mint ő. Tudós… Tavaly akkora törökbúzát nevelt, hogy legalább nyolc cső volt egy szálon, s olyan magasra nőtt, hogy létrával kellett leszedni, s ősszel harcsafűrésszel kellett kivágni…

Bizony, nincs még egy ilyen ember az országban, ő az egyetlen, aki olyan ösvényt ismer, amelyiken, hogyha erősen akarja, Háromszék közepéről egyetlen óra alatt átjut Magyarországra…

Rosszat senki sem mondhat reá. Még a konyhával is ő foglalkozik, áldott jó dolga van a feleségének. Minden reggel ő az, aki megkérdezi:

– Julis? Mit főzöl ma? – mire asszonya felsorolja, mit tervezett ebédre, vacsorára. Férfiember létére megmondja, kiszámolja, hogy a tervezett napi étkezésbe mi kerül és mennyi. Tudja ő még az asszonyok tudását is. Kiméri porcióra, kiadja, s aztán lelakatolja a kamrát. A kulcsot magával viszi, neki a felesége ne járjon be egész nap a hideg kamarába. Megbecsüli még a lépte nyomát is. Hogy szereti-e? Hát, hogyne szeretné, amikor ennyi mindent megtesz érte! Csak egyszer szégyenkezett miatta. Amikor szült. Hiába oktatta, hiába volt előtte az ura erőssége a jó példa, hiába kérte, hogy ne jajgasson, ne nyivákoljon, legyen különb, mint a többi fehérnép. Hát nem engedelmeskedett, pedig ott állt az ajtó előtt, hogy hallja, mert hallani akart minden szót, amikor a gyermeke a világra jön, de a fehérnép, fehérnép maradt, s úgy sikoltozott, hogy neki mennie kellett, nem bírta ki szégyenkezés nélkül. Ő sem jobb, mint a többi, asszonyban nem találta meg a maga méltó, erős párját.

Egyetlen bánata, jaj, de nagy bánata!

Utolsót csapott az ívó lapjára, aztán leejtette fejét, s horkolt, míg haza nem tanácsolta a zárórát kapcsolgató pincér.

Otthon nem égett már a lámpa. Azért mégiscsak rendes a családja. Az út melletti házakból csak úgy világítottak ki a százas körték. Nehezményezte is, de ahol gyenge az ember, ott az asszony az úr. S az asszony pazarol. Mindegyik.

Hazaérve befordul a kapun, leakasztja a szegen lógó kapukulcsot, csattanva szalad a zár nyelve. A házban nem gyújt világot. Az ágy szélén ülve rúgja le cipőjét, tolja le nadrágját, veti le a vastag gyapjúpulóvert, s úgy, ahogy van, feldől az ágyra. Alatta zizeg a szalmazsák, a magas párna libatoll tölteléke nehéz feje alatt rendeződik, s ő már horkolna is, de előbb háborgó gyomrát simogatja: jobbra négy töltött káposzta, balra is négy az esti vacsorából. Kiszámolta, neki ennyi jut, ennyit kellett megennie. A fiának kettőt tesz az asszony a tányérjára, a lánynak és feleségének elég egy töltelék, na meg a vágott. Azt se felejtsük el. Nyolc meg nyolc – tizenhat; kettő meg kettő az négy; egy meg egy az kettő; két napra huszonkét töltelék, ennyire mérte ki az adagot.

A nyolcból a legkisebb töltelék nem találja helyét a nagy bendőben, mocorogni kezd, nőni, már feje van, szeme, karja, lába, rúgja a bendőt, megdobban a szíve, egyre hevesebben ver, s már akkora, hogy kívánkozna ki a napvilágra, de csak erősködik, s fáj, egyre erősebben fáj, kiáltana, de megtiltották, mégiscsak ordítani kellene… Jaj! Isten!

Julis megtalálta a nagy vaskazettát a műhelyben. Kulcscsomó a kezében, a legkisebb kulcs könnyen fordul a zárban. Kötegekben a spórolt pénz. Köténye sarkát összefogja, épphogy elfér benne az ura hagyatéka. Bemegy a házba, megmosakszik, felöltözik, s útnak indul. Megrendeli a márvány emléktáblát az ura sírja fölé, aranyozott betűkkel véseti fel embere nevét, születésének és halálozásának évét. „Nagy ember volt, megérdemli”. Aztán megbeszéli a pappal a saját helyét is a csendes sírkertben, választása egy vadkörtefa alá esik, odébb Lajostól. Még végigsétál a temető ösvényein, itt-ott megáll, aztán becsukja maga mögött a temető kapuját. Nyugodjanak békében a holtak.

Hazaérve leakasztja a nagy kapukulcsot, bemegy a házba, és felgyújtja a villanyt. Mind az összest, hogy legyen fény…

A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf