Verzár Éva: Csodát leső öreg malom

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Csodát leső öreg malom

Valamikor pontosan ott, ahol elkezdődött a falu, és nekiindult a kövesút fel a hegynek, ásott medret magának a folyó, szelíden kanyarba simulva, óvatosan, hogy hirtelenségével ne háborgassa a habjaiban élőket, s ne okozzon kárt a partjain meghúzódó öreg házaknak és lakóiknak. Okos és bölcs folyó volt, nyáron simogatón meleg a fürdőzőknek, télen meg sima jégpáncélt öltött magára a felszínén csúszkáló gyermekek örömére.

Békésen folydogált, miután cserfes csermelyként megvívta harcát az útjába gördülő sziklákkal, kövekkel, ringatott élőt, élettelent, farkasszemet nézett a kék ég vándorló hajóival, s csak akkor kelt ki nyugalmának medréből, ha az égiek – megunva az egyhangúságot – gondoltak egyet, s rázúdították haragjukat. Ő pedig tűrt, tűrt a végtelenségig. Évezredek tanították a viszontagságok elviselésére. Melegségre a Nap okította; borzongásra a lágy szellő, nevető csobbanásra a szitakötők és a csiklandozó halak. A madarak hozták-vitték a világ híreit, habjába ejtették, és így a világ folyása sem volt titok számára. Hálából az emberi nevetést és szót messzire repítette, hadd hallja minden közelében lakó, hogy virul az élet, amerre ő elhalad. S mert folyton vidám volt a sok-sok csiklandozástól, még akkor sem szomorodott el, amikor Háromszékre lecsapott a nagyakaratú ember okossága: sem simogatást, sem cirógatást nem kaphatott egész életében, különben nem határozta volna el azt a nagy kegyetlenséget, hogy ki kell egyenesíteni karcsú derekát a folyónak.

A folyó tűrt még akkor is. S tűri a mai napig, hogy gyorsabb, nyughatatlanabb lett a vize, hogy a padmalyok alól mind eltűntek a nemes halak. Ki tudja, hol, merre úszkálnak most? Ki tudja, hová terelte kedvenceit a sors? Vagy az emberi butaság? Megszállottság? A hatalomé, amely egy szép napon úgy illant hirtelen a semmibe, mint a hajnali pára a kelő Nappal élcelődő fűszál hegyéről, holott épp inni készült belőle egy pöttyös katicabogár pirkadati dús lakomája után…

Koszos, piszkos lett a folyó vize, már be sem fagy telenként, mert temérdek benne a trágyalé, a szemét. Egyedül a malom emlékeztet még a régi dicső időkre: ott áll még mindig kinn a faluvégen, olyan csendben, mintha meg akarna őrizni valamit az örökkévalóságnak. Olyan hangtalan, mint amilyen csendben és szótalan János bácsi, az öreg molnár őrzi az időt egy kis padon, a malomház előtti ülőkén.

Hajdanán pedig alig akadt ülőhely rajta. Ezen várták a gazdák az őrlést, itt vitatták az élet nagy kérdéseit. Ódon ülőkéje ma csak ott van kifényesedve ahol az öreg ül nap mint nap, reggeltől az este eljöveteléig. De még olyankor is, amikor lucskos szél söpör a malomház körül.

– Nagyapa! – szólnak, kiáltanak néha feléje, pedig mindenki tudja, hogy az öreg a füle botját sem mozdítja a hívó szóra. Anyja, felesége szőtte régi, szürke posztónadrág van rajta, hosszú lába mintha magában heverne, s ha nem tudnánk, hogy ki a gazdája, azt is gondolhatnánk, hogy külön életet él. Akárcsak az elnyűtt törzs, amelyik egyenesen tartja eres, hosszú nyakát; vagy a két kar, ami ha kimozdul a váll tövéből, olyan mint a megvénült gémeskút, még a recsegést is hallani véli az arra járó ember. A széles tenyér s a bütykös ujjak neki-neki lendülnének a tenni akarásnak, ám hirtelen megmerevednek a semmittevésben, s erőtlen hullnak vissza az ölébe. Szikár, borostás arcát felszántotta az idő, barázdáiban még lélegzik lisztnyomata a múltnak, a tekintetében azonban már nem tükröződik a régi fény, a régi értelem. Szeme régóta csak látomásban él, s az érzelem sem gyűjt már patakot, hogy lemossa lelkének bánatát.

– Mán megint künn van – hallszik bentről a szó.

A nagycsalád ki-kinéz az ablakon, hogy megbizonyosodjék afelől, János bácsi nem indult el ismét folyóvizet keresni a malomnak, hanem még mindig a száraz árkot bámulja. Miután megszűnt a gát, amelyik a malom felé terelte a vizet, egy darabig, még reménykedett abban, hogy valamit csak kitalálnak ott fenn a nagy urak, mert nem lehet egy ekkora községet finomliszt nélkül hagyni. No meg abban is, hogy a „villanyosról” hamarosan visszatérnek az ő köveihez, hisz ezek addig-addig súrolták a magot, amíg az őrlemény olyan nem lett, mint ahogyan azt a padon várakozók megrendelték. S hát ezt várja még mindig. Csak akkor mozdul meg, amikor a Nap a feje felé kérezkedik. Ilyenkor feltápászkodik, körbesétálja a malomkereket, szemügyre veszi a medret. Habár az száraz, mint föld, mégis erősen figyeli, nem tévedt-e oda egy vakmerő legényke, akit vagy a kíváncsiság, vagy a hencegés hajtott oda: nagyobb úszó ő annál, semhogy elkapja a víz. Végül még megint neki kell beugrania a mély örvénybe, nehogy elkapja, maga alá csavarja a meggondolatlan ifjút a kavargó víztömeg. De sokszor megtette már! De sokszor ugrott s mentett ki halálra rémülteket! Mert csak ő ismerte ott a víz folyását, örvényeit, ő érezte, merre kell siklania, hogyan kell elkapnia grabancát a fulladozónak. S mikor kicipelte a partra a holtra vált hencegőt, rendszerint csak ennyit mondott:

– No, akkor ez volt az utolsó, úgy-e, hogy ki kellett innen hozzalak?

S igaza lett, mert a halálfélelem nem olyan játék, amelyet többször is megpróbál az, aki látta elsötétülni szeme előtt a világot. Az öreg tudta ezt. Mondhatni, átélte. Megélte életében azt a mélységet, ami után már minden fénysugár, szellő, esőcsepp, rügyfakadás ráadás; olyan érték, amelyet csak az vehet el, aki a hitet veszi el. A hitet – és a folyót.

Legelőször akkor rendült meg igazán, amikor elvezették előle az életet – a folyót. Másodszor akkor, amikor felesége egy hajnalon halkan megszólította: ne menjen mán ki vizet keresni, mert úgy érzi, hogy ez a nap lesz az utolsó, amikor még szólhatnak egymáshoz. Az öreg akkor leült az ágy mellé, s addig-addig őrködött, míg úgy estefelé meg nem lobbant a gyertyának lángja, s ki nem csúszott eres tenyeréből felesége aprócska keze. Harmadszor pedig akkor, amikor unokája úgy határozott, hogy világot megy látni. Nem ül melléje a padra, nem indul el folyót terelni. Pedig mennyire bízott benne! Abban, hogy majd az unokája elég erős lesz ahhoz, s tesz majd azért, hogy ismét benépesüljön a malom, a ház és környéke. Bízott abban, hogy a méhkaptárok felsorakoznak ismét a folyó melletti akácos alatt, a nyírfák hűs ölelésében. A megszámlálhatatlan tyúknépség ismét a lába alatt kapirgálja az elhullott magokat a porból, s ha begyük már megtelt, nekilódulnak a ház melletti rétnek, s a vadvirágok részegítő szépségében és illatában kapirgálnak tovább. Ott, ahol most csak egy szál kifeszített drót lengedez a szélben, s áll utat a buta tyúknépségnek, nehogy nekivágjon a hegynek vezető útnak.

Jancsikának azonban semmi nem állta útját. Magyarországon szép az élet, ott mindenki okos, ott már Nyugat van, a jólét már nem álom, s még a rendőr is előre köszön az embernek. S úgy is történt, ahogy mindent elgondolt, szeme előtt teli üzletek, gondtalan nyaralók, udvarok szép zöld szőnyeggel, sehol egy kapirgáló láb, mert minek, amikor minden elérhető, megvásárolható a boltokban. S hogy neki is színes legyen a kép, amit lát a televízióban, a havonkénti hazalátogatások során lekerültek a padlásról a régi vasalók, az apró „kacatok”, mint az orsó, az öreg mozsár, a daráló. Végül a legnagyobb darab, az osztováta – azaz a szövőszék – is világot látni indult. Pont akkor, azon a nyáron, amikor barátok társaságában elhatározta a család, hogy lugast építenek, amint ezt ott kinn, a magyar főváros melletti nagyfalvakban a szép házuk előtt üldögélő, gondtalan, igaz magyarok teszik.

Az öreg János bácsi ott téblábolt a fiatalok mellett. Mint hajdanában a malom tyúkjai, reszketve leste, hogy már megint mit eszeltek ki ezek az eszementek. Azok meg a malom felé vették az irányt, s a sok erős legény leemelte, kivitte, betonlábra feszítette az egykor életet őrlő malomkövet. János bácsi pedig csak állt, nézte az egy lábon álló asztalt, amelyet már terítettek volna, ha az öreg emberfeletti üvöltése nem gyűjti fejük felé a sötétlő fellegeket. Érteni nem lehetett a szavát, a szikár ember megfeszült, meredten állt, két karja az égnek emelkedett. Tekintetét az égnek szegezte, szájában megdagadt a nyelve, s a torkából felszakadt üvöltés épp úgy hangzott, mint az éhező farkasfalkáé télvíz idején. Megremegett a levegő. Családja némán s értetlenül figyelte. Ugyan, miben bízik még az öreg, hiszen itt malom többé már dolgozni nem fog, az holtbiztos, nincs erő, ami a folyónak útját visszafordíthatná. De az öreg csak állt, hörgött, s már-már azon voltak, hogy hívják a mentőt, amikor a fejük felett sötétlő fellegek ontani kezdték az elkeseredett ég könnyét. Zúdult a víz lefelé, le a csóré hegyről, hiszen hírmondónak sem maradt már ott fa, amely megállíthatta volna az elkanászosodott áradatot. Ömlött a víz egyenesen a malomárokba, a holt folyó medrébe, s egyszer csak recsegve-ropogva megmozdult a malomkerék, forgásba lendültek a lapátjai. Az öreg nyomban ott termett az árok szélén. Szemében a téboly örömtüze lángolt, nem is lehetett elmozdítani onnan napokon át, míg el nem mosta a fellegek zápora a földi szennyet, s le nem apadt a víz annyira, hogy a lapátkerekek ismét tétlenségre ítéltettek. Az öreg ekkor már rég túl volt azon, amit ép ésszel ember még el tud viselni. Ekkortól vesztette szavát, s szótlan ült ki minden reggel az árok menti padra, s amikor nyílott a tavasz egy csillagoltó reggelen, a mart a feje alá igazította a halált. Harangkötélen égbe repült a híre annak is, hogy János bácsi megtért feleségéhez.

A temetés után unokája még mindig abban a hitben élt, hogy odakint megtalálhatja a boldogságát. Felült a buszra és továbbjárta a hadak útját. Hamarosan hírét vette, hogy asszonya nem a régi már, egyre többet van a kiskocsmában, mintsem otthon várná az urát. Aztán jött a papíros, hogy válni akar, s ő hazament, elvált, utána pedig még kevesebbet látogatott haza az erdélyi faluba. Inkább Magyarországra költöztette otthonról a méheket, bárányt vett, már-már egész nyája legelészett a bérbe vett telkeken. Húsz éve nem látta az öreg folyót, húsz éve keresi a helyét, s már se nem magyar, se nem román állampolgár, hanem olyan ember, aki, ha kérdezik, felel, ha nem kérdezik, hallgat. Nem érti meg őt senki, de ő sem érti a világot. Csak az állataival foglalatoskodik; miután elmaradt mellőle az asszony, elmaradtak mellőle a régi barátok is; ő meg csak pergeti a mézet, műveli a bérbe vett „idegen” földet, ott, ahol reménye sincs annak, hogy a sok parlagon heverő földből valamennyicske egyszer a saját tulajdona lehet.

Otthon, Erdélyben, az öreg folyó azóta sem leli nyugalmát. Néha megvadul, a rét virágait elönti a hegyről lezúduló özönvíz, jajszavukat nem értheti ember, sem földi hatalom. Hacsak nem hallja meg egyszer valamikor az égi, s nem tesz végre rendet, hogy visszakerülhessen minden a régi medrébe: oda, ahová való, ahonnan vétetett.