top of page

Verzár Éva: Emlékezet…





Részlet a szerző


Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből





Emlékezet…



Öregember ül a pitvarban, kukoricát morzsol, az aranysárga szemek kiugrándoznak napbarnított ujjai közül, saját utat keresve maguknak a hamuszerű, száraz porban. A kéz dolgozik, az ember esze jár, mint a malomkerék, de nem az őrlésen tépelődik, egészen másfelé viszi az emlékezet.

Emlékezet… Feje fölött gyülekezőt fújnak a sötét fellegek, mintha ereszkedni kezdenének le a földre, komor súlyukkal megtelepedve az öreg széles vállán.


Akkor is fényesbe öltözött a nappal, csak csendes volt a falusi élet, mintha nyugvóra hajtotta volna be ezer ablakát a falu: nem hallatszott a kovács kalapácsának hangja, nem zúgott a molnár malma, a cséplőgép szája is üresen állt magra várva a szövetkezet udvarán. Ám az emberek élénkek voltak! Mindenki lázasan készülődött valahová, mintha végveszély elől menekülne, vagy odafent a „rendes feltámadásra” trombitáltak volna. Valami történhetett ebben a hegyaljai faluban. A késő ősz e csendes, napsugaras délutánján felbolydult, mint a méhkas. Amúgy hétköznapra virradtak, se nem vasárnap, se nem vásárnap. A kellemes vénasszonyok nyarában mégsem szorgoskodott senki a mezőn. A szekerek zörejétől máskor hangos utcák elnémultak, a leszedésre váró kukoricacsövek magukra maradottan meredeztek, zizegtek, suhogtak a kihalt határban. A faluban viszont nyikorogtak a kenetlen kapuk, s hol innen, hol onnan tódult ki az utcára a nép. Sietős talpak nyomában a pornak sem volt maradása: táncot járt a levegőben, a lemenő nap vöröses fényében.

A Fő utcán férfi lépkedett magabiztosan, templomjáró ünneplőben s kalapban; asszonya utána loholt, de csak úgy, otthoni ruhában: a mosogatást még éppen befejezte, nedves kezét beletörölte kötényébe, emezt pedig gyorsan elrejtette a karján lógó, viharvert táska aljába. A gyermekek – mit sem értve a nagy készülődésből – vidáman, nyakleves veszélytől megszabadulva kergetőztek az egybenyíló kisutcák libaetető kereszteződéseiben. Az úribb nép párban, egymásba karolva vonult, ügyelve méltóságára, emelt fejjel köszönt erre-arra. A mellékutcákból is áradt az embertömeg. A legutolsók, nehogy elveszítsenek egy pillanatot is, már-már rohanósra fogták.

No, de hova ez a sietség?

Szemlátomást a kultúrházba iparkodott mindenki. Valóban: műsor lesz itt, nagy műsor, ha nem is valamiféle szokványos, bál vagy hasonló. Hanem: tárgyalás. Nyílt tárgyalás! Ilyen még nem volt: első ízben hoznak nyilvános ítéletet falubéli fölött. Hadd tanuljanak belőle az emberek! Hadd okuljanak! Olyanokat állítanak pellengérre, akik loptak. Loptak a közösből... Ez, persze, végül is, nem nagy kunszt, aki csak teheti, mind lop… Ám ez most mégis más, mert most ítélet születik! Mindenki előtt fogja kimondani, kihirdetni a bíró!

– Phúj! Phúj! – már messziről hallatszik a bent levők moraja.

Tele az óriási terem. Tömött sorokban ülnek, izegnek-mozognak. Akiknek nem jutott ülőhely, azok a falak mellett ácsorognak, egymás hegyén-hátán. Nyikorog a karzat is, pedig csak olyankor szokták megnyitni, ha igazi nagyfilm érkezik a faluba, vagy a bálokon. A színpad kivilágítva! Szemben, középen – a fő helyen – a Vörös Asztal.

– Ott ül majd a bíró! – sustorognak. – Biztos már meg is született az ítéletet! – De ezt nem mondják, csupán gondolják. Egyik oldalon az ügyészi pulpitus, átellenben négy szék, egyelőre üresen. Erről az elítéltek néznek majd szembe szomorú jövőjükkel. Ügyvéd sehol: nincs se asztala, se széke. De minek is ide védőügyvéd?

– A tolvajnak nem jár – szögezte le a párttitkár.

Az emberek, lenn a sorok között, egymás szavába vágnak. Mindenkinek van mondandója: fennhangon kommentálják, amit hetek óta a falu hírpostái hoztak-vittek az alszegből a felszegbe.

– Szekerekkel jöttek le az erdőből! Hordták magiknak a drága fát!

– A lopott holmiból gazdagodtak meg, szent Úristen, állandóan húst ettek!

– S hát még milyen cifra volt János asszonya a templomban!

– A fa nem es volt elég nekik, de még pityókát es hordtak bé a földekről! Abból tellett cifrálkodásra! – Ilyen és ehhez hasonló mondatok szálltak keresztül-kasul, s valahogy senki sem gondolt a maga ilyen-olyan dolgára. Tisztának mutatták lelkiismeretüket, már-már patyolatfehérben tündökölt kinek-kinek a múltja. Ők, ők, ott négyen, a bűnösök! A két Józsi, Ferenc és János bá’! Ők a falu szégyenei! Igenis, példát kell mutatni a székely népnek, hogy soha senki ne merjen ilyen szemérmetlenül lopni a közösből!

Felmorajlik a közönség: a bíró és az ügyész érkezik! Talpig feketében, mintha a magasságos Úristen küldöttei lennének, itt, lenn, a földön. Felvonulnak a pulpitusra. Kis idő múltán egy oldalsó ajtón lép be a négy bűnös, az ítéletre kárhoztatottak. Rabruhában, megbilincselve, lehajtott fővel. Félszegen foglalják el helyüket, s közben nem mernek senkire sem nézni. Titokban remélték, hogy a falu népe nem jön majd el a tárgyalásra, hisz mindenki tudta, hogyan mennek ezek dolgok, mindenki igyekezett, ki így, ki úgy, ki kevésbé, ki jobban, de megszerezni a magáét. Sokan még dicsekedtek is vele egy-egy pohár pálinka mellett a kocsmában. Ezért hát ennyi emberre, ekkora tömegre nem számítottak. Arra pedig főleg nem, hogy az egykori dicsekvők verik most a mellüket legjobban, efféléket kiabálva feléjük:

– Tolvajok! Tolvajok! – és úgy belejöttek a tisztességbe, hogy rendre kellett inteni a mélyen tisztelt egybegyűlteket.

A teremszolga intésére lett is olyan csend, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Kezdődhetett a tárgyalás. Hosszan sorolták a törvénybe ütköző bűnöket, s a vádlottak be is ismerték mindegyiket, hiszen valóban elkövették őket. Szólhattak volna az utolsó szó jogán is, ám már nem bírták felemelni fejüket szégyenükben. Tudták, gúnynevet akaszt majd rájuk a falu népe, s akkor is rajtuk lesz majd a billog, ha egyszer, végre-valahára, kiszabadulnak. De lám, az egyikük, a fiatalabb, mintha mégis szólni kívánna. Lassan emelkedik fel, tétován néz a bíróra:

– A feleségemnek üzenném, hogy ne bánkódjék, hamaroson hazajövök. Addig es gondoskodjon mindenről, s a gyermekekre vigyázzon erőst, védje meg, ha csúfolódnak velik. – Ferenc ez a merész, de remeg a hangja, lába. Még fiatalember, alig töltötte be a negyvenet. Három gyermeket nevel – vagy lehet, hogy mostantól már csak így helyes: nevelt – asszonykájával. Csendesen, szépen éltek eddig, senki nem hallott hangos szót a portájuk felől. A tömegből, onnan lentről, néhány asszonynak megnedvesedik a szeme, a férfiak is elcsendesednek. Felesége az egyik sarokban zokog, ám nem akad emberfia, aki átölelné vállát, aki megvigasztalná.

A teremszolga int ismét:

– Mindenki álljon fel! Az ítélet kihirdetése következik. – Nyikorognak a kivénhedt padok, köhögnek az erős bagósok, felemelkednek a padsorokban a „tisztes emberek”, feltápászkodnak a vádlottak. A lélegzetüket is visszafojtják. Egyetlen kicsi számon múlik egész jövőjük. Megússzák-e egy-két évvel egy olyan bűnért, amelyet nem csak ők követtek el, vagy hosszú évekre lesz sötétzárka az otthonuk. A közönség java ugyanezt mérlegeli, csak másképp: kicsi vagy nagy dráma várható. Kicsi beszédtéma, vagy nagy, jó sokszor csócsálható.

Nyolc. Uram Isten! Nyolc év! Nyolc év letöltendő börtönbüntetés!


Az öregemberből, mint kitörni készülő vulkánból, mélyből fakadnak a szavak. Megáll egy kis pihenésre, sóhajtásra. Unokája segédkezik neki. Ő is morzsol. Aranysárga szemek fulladoznak az udvar porában. Kicsit odébb a nagy unoka még totyogós kislánya bíbelődik egy kukoricacsutkával. Babázik. Az öreg egy pillanatig habozik, aztán mégis folytatja, ha már elkezdett beszélni a vállára telepedett évek súlya alatt a csendben melléje telepedett unokájának:

– Az a nagy felhajtás úgy egy hónapig, ha tartott. Meg volt bolondulva mindenki, csak erről szólt a szó. De aztán, mint minden, ez is feledésbe merült. Élt mindenki a maga módján, továbbra is onnan szerezte be a mindennapit, ahonnan tudta. Ezután is az erdőből vágták ki a tüzelőnek való fákat, s hozták haza szekérrel. A mezőről meg bekerült a pityóka, a törökbúza a konyhára s a gazdaságokba. A tárgyalás után egy darabig még óvakodtak kimenni a földekre, de aztán megint egyre többen és egyre bátrabban nyúltak a „közöshöz”. Minek is félni? Már javában bűnhődnek, akiket rajtakaptak a lopáson, mondhatni, ők vezekelnek mindenki bűnéért.

Az elítéltek aztán hamarabb szabadultak, kedvezményt kaptak jó magaviseletükért. Munkához láttak, dolgozni kezdtek, pár hétig újra téma volt a múlt, hogy s mint történt, pár év múlva már a kutya sem emlegette az egészet. – Csak én nem tudom elfelejteni – jegyzi meg az agg ember.

– Nagyapa, miért nem? – kapja fel fejét az unoka. Sokszor hallott már a történetről, hiszen azóta már édesanya is lett; de a téli estéken elkezdett történet mintha mindig befejezetlen maradt volna. – No, meséljen már, bökje ki, régen a begyében van már valami!

– Jól van, leányom, ideje is lenne szabadulni az egésztől. Öreg vagyok már, a napjaim meg vannak számlálva, egy reggel lehet, nem ébredek fel. Nem akartam fertőzni a ti lelketeket, de itt az ideje, hogy tisztán láss. Azon a tárgyaláson farkasszemet néztem a szomszéddal, pedig akkor még nem tudtam, hogy az ördöggel nézek össze. Megsajnáltam a szerencsétlent, főleg az utolsó szónál, hisz csakugyan három gyermeket hagyott maga után s az asszonyát. A gazember!

– Papa, ha ennyire idegesíti, beszélgessünk inkább másról!

– Most mán hagyj, hadd beszéljek! – Az öreg felhajtott egy pohár vizet, úgy folytatta. – Az asszonyt és a gyermekeit mindvégig segítettük, már csak azért is, mert itt laktak a szomszédságunkban. Majdhogynem családtagnak éreztük őket, minden jót megosztottunk velük megboldogult nagyanyáddal együtt. A gyermekektől most sem bánom, de az asszony, az nem érdemelte meg! Még azután is segítettünk rajtuk, miután embere hazajött. Osztán egy napon Ferenc felakasztotta magát.

– Ez volna a nagy titok? – könnyebbült meg az unoka. – Hiszen ezt mindenki tudta. Szegény nagymama is mesélt erről a szomszédról, mielőtt elment volna.

– Már hogy miről mesélt? – fürkészte tekintetét az öreg. – Hogy végzett magával?

– Arról.

– Többről nem?

– Miért? Van több is?

– Szegény asszony! Milyen nehéz lehetett galamblelkének ez a nagy teher!

– Miféle teher? Ha nem akarja, ne mondja, de ne csigázzon! Lehet, hogy nem is akarom hallani! – tette hozzá tétován.

– Ferenc leánya egy este keserves sírással jött át hozzánk. Az asszonnyal beszélgetett, én csak tőle tudtam meg, hogy miért rí annyira. Hát, ugye, hogy is mondjam el neked lányom… Szóval, az a gazember… az ... használta a kicsi lányát! Miután kiszabadult a fogságból, már nem nyúlt a feleségéhez, de a lányát egyre többször húzta paplana alá. S a felesége tudott erről, a szeme előtt történt.

– Uram Isten! – borzad el az unoka. Hamar kiküldi kislányát játszani; igaz, kicsi még, de akkor se hallja ezt a szörnyűséget. Nehogy valamiképp megfertőzze!

– A leánykának elege lett az apjából. Félt tőle. Reszketett. Elmondta, megöli magát, ha az apja még egyszer reáteszi a kezét. Ma este pedig, mondta a te nagymamádnak, biztosan megtenné, mert még nem jött haza. Ha késik, mindig részegen jön meg és ilyenkor első dolga, hogy a feleségét kiküldi aludni a csűrbe vagy a nyári konyhába... Ráadásul ilyenkor rettenetesen durva, nem elég, hogy vele hál, de még meg is veri... Szerencsétlen kislány! Vékony egy teremtés volt. Nem úgy nőtt fel, mint a többi gyermek. Örökké csendes, visszahúzódó, semmi vidámság, mint az osztálytársaiban. Sokszor elnéztem, ahogy bújta a könyveket, és menekült az emberek elől. Csodálkoztam is rajta, mert sem az apja, sem az anyja nem volt olyan szerényke. De egyikük famíliája sem. Szóval a feleségem hosszasan beszélgetett a kicsi lánnyal, valahogy megnyugtatta, ágyat vetett neki, lefektette, és csak azután jött ki a konyhába. Mikor mindent elmondott, úgy éreztem, rögtön szétvet a düh. De mert ott pihent a kislány, valahogy lefékeztem magam, s csak másnap reggel mentem át a szomszédba. Már vártak, tudták a szerencsétlenek, hogy szörnyűséges bűnük nem az ő titkuk többé. Legszívesebben baltát vettem volna a kezembe, s levágom mindkettőt, de az Úr adott annyi erőt, hogy nem tettem meg. Megmondtam a leányka anyjának és apjának, hogy megyek a városba, és feljelentem őket. Addig a gyermek nálunk marad. Ne merészeljék a küszöbömet átlépni, mert nem állok jót magamért!

– Megtette?

– Épp készültem a vonatra. Borotválkoztam, amikor sikoltozást hallottam a szomszédból. Akkor talált reá a felesége Ferencre, a gazemberre. Nem várta meg a rendőröket. Felkötötte magát a csűrben.

Szótlanul, mélyen hallgatnak. Csak nagy sokára tud megszólalni az unoka:

– Biztos a börtön tette vele ezt a szörnyűséget.

Az öreg mintha nem hallaná. Hosszan lógatja, ingatja a fejét. Aztán keserű tekintettel néz fel unokájára.

– Hát nem a börtön tette!

– Mi más? – meredt rá unokája.

– Az apja temetése után a gyermek mondott még valamit. A legszörnyűbbet, amit csak akkor mert elárulni, amikor már biztonságban érezte magát. A nyakamba kapaszkodva vallotta be, hogy az apja legelőször akkor nyúlt hozzá, még mielőtt börtönbe került volna. Pár nappal letartóztatása előtt vérbe fagyva hagyta őt az ágyon. Saját tízéves kislányát! A tárgyaláson valóban magával az ördöggel néztem farkasszemet. S én még megsajnáltam azt a gazembert! Hogy lehettem ennyire vak?

– Nagyapa, ismertem én azt a lányt?

– Hogy ismerted-e? Hogyne ismernéd! Elárulok neked egy családi titkot. Őrizd meg, és soha se mondd el senkinek! Csak majd egyszer, sokára, ha nagyon öreg leszel, akkor add tovább valamely unokádnak vagy gyermekednek.

A nagynénéd, anyád legkisebb leánytestvére az a kislány, akiről eddig beszéltem. Elköltöztünk abból a faluból, és én soha nem is mentem vissza, pedig igen visszakívánkoztam. Hiszen ott születtem, ott van szüleimnek, rokonaimnak a sírja. Erőt vettem magamon ez idáig, de mielőtt meghalok, visszamegyek elbúcsúzni kedveseimtől. A kis Katit – Kati nénédet – nevemre vettem. Nagyanyáddal felneveltük, szeretgettük s taníttattuk. Mély nyomot hagyott benne a múltja. Gondozónő lett, hisz tudod. Mindig a legszerencsétlenebb sorsú embereket keresi, s főleg a hasonlóan nehéz helyzetbe jutott lányokról gondoskodik. Adni, folyton adni akar. Mintha így akarná megsokszorozni azt a kicsike derűt és fényt, ami egy ilyen borzalom után benne még megmaradt.

A pók befejezte aznapi munkáját.

A porba hullajtott kukoricaszemek esthajnali harmatban mosakodnak, másnapra véget ér az őszi nyár, a varjak hideget, esőt kárálnak, hamarosan hófehér takarótól patyolat tiszta lesz a föld, s karácsonyra megszületik a Megváltó.



A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf





93 megtekintés

Kommentare


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page