top of page

Verzár Éva: Fekete borozdák





Részlet a szerző


Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből




Fekete borozdák

Lángba borultak a fekete borozdák. A tavaszi szántás után nagyra nőtt gyémántgöröngyök hevertek katonasorokban, a traktor ekéje hasította ki őket a dermedt, még télkábán elnyúló földből. Vékony lábú, fagyoskodó gólyák lépdeltek, s csak akkor álltak meg a hegyi patak meredekre futó szélén, amikor már nem folytatódik az ekenyom, hanem eltér, hol erre, hol arra, amerre a traktor utat talált magának a fordulásra. János a kényelmesebben járható, szélesebb borozdákban bandukolt, s ha a nyom valahol elkeskenyedett, lépett egyet, vagy ugrott kettőt. Olyan volt, mint a közelében csőrbe való élelmet kereső, majd égnek rugaszkodó gólyák, s ha nem lett volna kalap a fején és szőttes gúnya rajta, hasonlíthatott volna a fellegek között utazó nagymadarakhoz. Lába olyan hosszan futott fel törzse felé, mintha soha nem akarna vége lenni, de aztán csak beleveszett hosszú derekába, lengő karjába, hosszú, vékony nyakába, megnyúlt arcába, de felfutott volna a homlokába is, ha nem töri meg székely bajusza, valahol középtájt. A világnak vette útját…A világnak, ahol nincs beszélőszáj, nincs háború, nincs semmi, csak a vadon. A falura nem nézett vissza, pedig harangoztak ebben a szokatlan időben. „Tán valaki meghalt”, futott át gondolatán, de hogy ki, nem érdekelte. Nincs már neki se felesége, se gyermeke, se anyja, se apja, se szomszédja, se jó barátja… Senkije sincs, mert elvetemült lélek ő, aki nem tud túl lenni saját baján, nem tud megbocsátani. Isten házában harangot neki nem kongatnak…

A hegy lábánál megállt, a csorda kútjából szomját oltotta, megtöltötte kulacsát. A vályú szélén evett egy darabka szalonnát. Aztán ismét fejére biggyesztette kalapját, s nekiindult a felfelé vezető ösvénynek. A reggeli köd is megunta a lapos vidéket, s mintha bujdosni kívánna, nyomába eredt a logó orrú embernek… Nem is volt az olyan régen, amikor csontsoványan, de egészségesen poroszkált haza a vonatállomásról. Amikor a kapuja előtt megállt, azt gondolta magában, hogy otthonából soha nem teszi ki többé a lábát, mert annyi utat bejárt már, hogy egy életre elég. Tudta, hogy ki várja az öreg házban. Örökké reménykedő anyja, drága felesége, fia… A fiú, akinek vére nem az ő vére, de mert nem hűtlenségből született, úgy vélte, hogy szeretni fogja, felneveli, a maga képére alakítja. Gondolatnyi időre megállt a keze a kapukilincsen, s ha nem ugattak volna olyan veszettül a kutyák, akkor még állt volna – erőt gyűjteni – egy darabig, mint a cövek, de lépnie kellett, hisz visongtak már a szomszédok is… – János! Jancsikám! Ilus! Gyere! Itthon van János! – hallotta bentről az anyja hangját, s már mellette is voltak: simogatták, tapogatták, ölelték,csókolták, vonszolták, s eléje állítottak egy ötéves forma kisgyermeket… Vizet hoztak, frisset a kútból, megízlelte… De rég ivott már belőle! Aztán kitárták a csűr kapuját, s annak védelmébe állították be a csöbröt. Székre ültették, porba hullott fejéről a tetvekkel teli haj, majd felsöpörték, a csöbröt megtöltötték meleg vízzel, félrevonultak, de nem messze, csak annyira, hogy ne lássék, de a hangját azért hallják… Ezer kérdést tettek fel, választ nem várva folytatták a kérdezősködést… Felesége lótott-futott, tisztát hozott a szekrényből, s mire szárazra dörzsölte magát szőttes kendővel, és embernek érezhette magát, már előtte állt a rokonság, szomszédok, s honnan, honnan nem, a rég nem látott barátok.


Félszegen mosolyogva egy kékszemű kisgyerek… Aztán tüzet raktak, égették a múltat… Keserű szag szállt az ég felé, zsírként égő haj, menekülni vágyó tetvek, vonatok, vér, kín, keserűség, remény… A gyermeket már lefektették. Az ismerősök útnak eredtek, ki-ki a maga portáját zárta, amikor Iluska leült a kisszékre. Hallgatott, csak anyósa mormolta: – Majd megszereted te es. Ártatlan szegény, nem tehet ő semmiről, de Ilus sem, én sem tehettünk volna semmit. Az a katona csak vonszolta maga után az asszonyokat a porban, pedig elbújtak, ki ahova tudott: a csűrbe, a szénába, padlásra… Feketébe bugyoláltunk fiatalt s vént… mindenkit… Részegek voltak, fiam! Muszkák! Megszereted, már jobb keze az anyjának. – S mert morgására nem válaszolt senki, csak felnézett az épp ébredező csillagokra, jajongva felállt, csikorgott térde, bokája, s nehéz járással az első házba indult, oda, ahová a kisgyermeket fektették, s ahol őt is várta az álmatlan éjszaka. Merthogy nem alszik, abban biztos volt. Azért is, mert alig jár már szemére az álom, el-eltéved valamelyik égi sarkon, de főleg azért lesz éberebb a bagolynál is ezen az éjszakán, mert amiről azt gondolta, hogy régen eltemette, most feltámadt az emlékezetéből. Fia hazajövetele határtalan örömet hozott, de bút, bánatot is zsákkal, ha nem egy egész boglyásszekérrel… Akarta, mennyire szerette volna, ha megszereti a kisfiút! De amikor eléje állt ártatlan szemmel, félszegen, mosolyogva, a karja nem mozdult sem simogatásra, sem ölelésre. Csak nézte, s bökött feléje egy szót, hogy aztán majd holnap kedvesebb lesz hozzá, hogy majd holnap vállon veregeti, mert jó munkát végzett, a tyúkok alól már úgy összeszedi a tojást, s viszi be anyjának, hogy egy sem törik össze… Majd holnap… Akarta, de szerette volna nem látni a felesége szenvedését! De szerette volna átölelni, ismét egy lélek lenni vele! De amint moccant a házastársi ágyban, azonnal előtte volt minden borzalom, a beláthatatlan fehér, semmibe vesző havas mező, mely egybeolvadt az idegen fejfedővel, a rideg orosz éggel. Az éggel, mely nem kegyelmezett itthon sem. Hirtelen sötétbe borult agyában minden, fények cikáztak a dühtől szemében, eltolta asszonyát, mert engedelmeskedett, más ember karjából, annak öleléséből szülte az első fiát. Az első fiút! Az elsőt, akinek vére nem az ő véréből fakad, s ettől nem szabadult, sem egy hét, sem egy hónap, sem egy év múltával… A barázdák feketén isszák a meleg napsugarat… Azt már nem tudja, nem tudhatja ott fenn a vadonban, hogy a fiú már árva. Felesége, a kék szemű gyermek anyja, egyedül maradva gondokkal, búval, élet és múlt terhével, csak fogyott, senyvedett, végül gyertyaként hunyt ki szeméből a fény… Egy teliholdas éjszakán, baglyok huhogásával mit sem törődve, egy árva csillag kíséretében lelkét az Úr lába elé tette… Vajon kikérdezett ott fenn?Az asszony? Az Úr? Megnyugodhatott-e galamblelke a nehéz földi életet megélt, szűzies, törékeny asszonynak? Vajon aggódott-e szerelmetes uráért, aki a vadont bújta, vajon reszketett-e lelke méhe gyümölcséért? Vajon kérte-e az Urat, hogy legalább anyósát tartsa életben, mert már csak ő maradt gyermekét istápolni? Bizonyára a Fennvaló megbánta már, hogy ennyi nyűgöt rótt az ártatlan lélek vállára, s meghallgatta könyörgését, mert anyósa becsületesen felnevelte unokáját, Misikét. Iskoláztatta, hitoktatásra irányította, s esténként jót, szépet, s nem bosszút, gyűlöletet mesélt. Alakítgatta unokája törékeny lelkét… Misike szerény, galamblelkű fiatalemberré cseperedett. Igazról tudott és hitt benne. A hamisságot messziről elkerülte. A megbocsátást is gyakorolta volna, de mélyen sebzett lelkében visszacsengett gyermekkora csúfolódása: „muszka fattya…” Magányos emberré vált, pontosan olyanná, mint a hegyekben az a csodát művelő ember, akiről sokat hallott, s ment is volna utána, ha nem sajnálja nagyanyját otthon hagyni a gazdaság minden terhével. Ment volna, mert valamiért vonzotta a rengeteg, s mert sok hír járt az ablak alatt esténként az emberek szájából. Volt, hogy arról rebesgettek, a remete völgyben rekedt, feldőlt szekeret állított fel kerekére, bogyópálinkával öntött lelket a megriadt gazdába, s küldte le a faluba, felbatyuzva mindenféle jóval: vadhússal, áfonyafőzettel, gombával s minden egyéb jóval, amit a faluban élő el sem tud képzelni az ínséges időkben. Aztán híre jött annak is, hogy megtámadt vadászok rebegtek imát azért, hogy életük még e földi létben folytatódjék, mert kicsinyke híja volt annak, hogy lelkük nem vált ki testükből, amikor bocsát féltő anyamedve támadt rájuk a bokrosból. A remete csak bősz kiáltást hallatott, s menekült a fenevad, mintha ménkű ütött volna hatalmas testébe… A barázdák feketén isszák a meleg napsugarat, amerre elhalad a vonat… Miska letett szándékáról, hogy elbujdokoljon, otthon maradt, de egy nap, amikor már csak a maga ura volt, s mindenki világot látni indult, ő is felbatyuzta cókmókját, elindult, egyenest a határnak. Amikor a sok zötykölődés után végre magyar földet érintett a talpa, megállt, hogy hálát adjon Istennek, s körülnézzen ott, ahol csodát terem a szó, csodát teremnek az „igazi magyarok”. S ott, ahol őt senki sem ismeri… Nekilódult megkeresni a címet, ahová irányították. Néha lehunyta a szemét, mert a sok szín elvakította az otthoni szürkeséghez szokott látását. S a szavak! Az a szép beszéd! Hogy mer itt megszólalni az ő darabos beszédével? Rettenet ülte meg szívét, mert büszke embernek nevelte nagyanyja, s el nem tudta képzelni, mi történik, ha kinevetik, ha megvetik azért, amit ő anyatejjel szívott magába. Jaj, bárcsak otthon maradt volna! Jaj, hol volt az esze, amikor azt gondolta, hogy megállja helyét ebben a színes, szép világban!


Első fizetését, amit hétvégén megkapott, a kezében tartotta. Csak úgy odaadta a főnöke, s ő csak állt bambán, számolt, s akárhogy is számolta, átszámolta, annyi volt a vége a számolásának, amit ésszel fel sem fogott. Ezzel otthon már vehetett volna bármit, ezzel otthon már gazdag embernek számított volna, s hol van még a vége? Még többet dolgozik, még többet tesz, hogy kiérdemelje, határozta el, és félve, mint aki lopott, csúsztatta zsebébe a megkeresett heti bérét. Rengeteg pénz… Olyan sok, hogy talán illene visszaadni belőle valamennyit, de amikor szólt társainak, megfenyegették: –Bolond vagy te, Misi! Felét kapod annak, amit az itteniek kapnának, ha vállalnák a napi tizenkét óra robotot, és felét dolgoznák annak, amit te bika módra elvégzel. Leváglak, ha kicsivel es többet dolgozol, vagy vissza mered adni a fizetésed egy részét! Még ekkora barmot! Miska nem akart az otthoniakkal bajuszt akasztani, tudta, hogy nem viccelnek, inkább kezet rázott velük, s tanulta módját a pesti létnek; pirulás borral, reggeltől estig. Kábított a tápos bor! Táp… Új szavakat tanult, olyan kifejezéseket, amelyekről életében nem hallott, s csak emésztette, hogy a sok parlagon heverőföld miért nem jó itt, és miért jó otthon? Hogy lehet, hogy nem tart el ennyicske embert az erdő, mező? Hogy lehet, hogy előbbre való a kutya, a macska, mint a tyúk, a disznó? Mert ő ennyit látott, de lassan érteni kezdett egyet s mást. Amit addig okosságnak, jómódnak gondolt, azt már felszínnek találta, azt a mélységet, ami összeköt embert emberrel, nem fedezte fel, mert úgy mentek el egymás mellett embertársai, hogy kalapot sem emeltek, de még csak nem is bólintottak… S hogy ők románok lettek! Mindig rosszul érezte magát, ha hallotta, de megtanult bólintani s elengedni füle mellett a hallottakat. Az övéire figyelt inkább. Pistire, aki albérletbe menekült a munkásoknak kialakított koszos bádogviskóból. Méhkaptárakat épített, s kis idő múltával már mézesgazdának mondhatta magát. Józsi kertet művelt, tyúkokat tartott, az asszonyát maga mellé hozta, s csak ünnepekkor ment haza Erdélybe, de akkor is sietett vissza, hogy állatai ne nélkülözzék gondoskodását. Csak ne folyt volna az ártó bor! Csak ne menekült volna minden társa mámorba! Mert sorra ez vitte el mellőle barátait. Részegen esett a magasból az egyik, a másiknak a szíve szólt, hogy elég, a harmadikról azt rebesgették, hogy zsákban, só között találtak rá egy templom ajtajában, holtan. Volt, akit felesége menekített haza, és küldte elvonókúrára… S volt olyan is, aki nem látta értelmét életének, hazament, megkapálta kis földjét, lekaszálta a rét összes virágját, majd égbe ment. Felkötötte magát… S volt ő, aki végül döntött: nincs helye itt, hazamegy, mert fiatal, van otthona, nem akarja úgy végezni, hogy ne hagyott volna maga után nyomot. Neki jóvá kell tennie, amit anyja ellen elkövettek. Minden barátja táncos lábú, hát ő is az, és még jobban, szebben ropja. Ha mást nem, letáncolja a gúnynevét… Vonat zötyögött állomásról állomásra, amikor pedig beért a hegyek közé, s meglátta a csűröket, a télire előkészített tüzelőt sorba rakva, megtelt tüdeje az Olt völgyének fenyőillatával, megnyugodott… A barázdák feketén isszák a késő őszi meleg napsugarat… A kovácsolt kulcs a helyén volt, a kapu mögött egy nagy szegen, de üresen csattant a zárban. A kapu nyitva, bemegy, az ajtó sincs kulcsra zárva… Benn az ablak mellett cserzett bőrű öregember. A kályhában bikkfadarabot nyaldos a láng, meleg öleli, otthonillat… Az öreg megfordul, a fiatalember megáll. Állnak, egymással szemben, s csendjükben dúl a háború vihara, a rengetegerdő sóhaja, a nagy út, s a falon egy asszony fényképe… Egyszerre lépnének, hogy a ferdén álló képet igazítsák, s akkor, ott, a megbarnult fénykép előtt történik valami… Földbe gyökerezik lábuk, a földbe, amely alatt vízerek csordogálnak keresztül-kasul, amik ideköti őket, pontosan ehhez a házhoz, ebbe az otthonba, s lelkük felszabadul. Eltűnik a harag, minden rossz, előbb az öreg mozdít a fényképen, aztán a fiatalabb igazítja, s útközben kéz kezet ér, s úgy is marad, míg tiszta tekintetük egymásba nem fúródik.

Kinn deres az őszi szántás után az áldott fekete földdarabok széle, s az égről eltűnik a ház fölött őrködő csillag…

Hajnalra fehér bundát ölt magára a föld, az erdő, az élet…









39 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK