Verzár Éva: Fekete fehérben…

ismétlés

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Fekete fehérben…

– Piros! Piros! Állj el a kerítés mellől, nem megmondtam, hogy még csak át se nézz! Mondhat bármit az ember ezeknek a mai fiataloknak – morgolódott úgy a hetvenes évek hajnalán a háromszéki öregasszony, s ellentmondást nem tűrve parancsolta be lányát egy intéssel a házba.

A szomszédok közti kerítés ferdén, roggyant lábakon kúszott végig a gazdasági udvaron, neki egyenest a csűrnek, ahol kacskaringót vett, s onnan már vaslábakon futó drótkerítés választotta el a veteményes- és gyümölcsöskertet egészen hátranyúlva egy bodzabokor uralta dombocskáig. Elől két oldalról farakás tartotta életben a gyenge lábakon álló léckerítést, hogy el ne dőljön se jobbra, se balra.

A farakás tavaszra megfogyatkozott, foghíjason, akár egy tyúklétra, várta az utánpótlást. A nagy, udvari eperfa árnyékában, a maradék fán tyúkok vertek tanyát, de néha a leány is rámerészkedett, hogy átlásson, kilesse szomszédjai napjait, de főleg az a legényember érdekelte, aki már kislánykora óta barátja, ám valami megmagyarázhatatlan ok miatt többet kezdett érezni iránta, mint hajdanában, a marton játszadozva.

A vízparton történt, hogy megremegett lelke, mint a tavaszi lenge szélben a nyárfalevél, s nyárára már igencsak szemmel tartotta a legényke mozgását a kerítés mögött. Érzelmeiről mit sem sejtett, ám anyja mindent tudott és látott, mindenre figyelő szemét nem kerülte el Piroska orcájának pírja, ha a legényke udvarukba állított, hogy jó lenne labdázni, bújócskázni, vagy éppen moziba menni:

– Piros itthon marad – volt a mindenkori válasz, s a lány hálás volt, hogy nem kell elmennie, nem kell szorongania a legényke mellett.

– Piroska, Piroska, buta, mint a libuska! – hallatszott át néha a kerítésen Lajoska maga költötte versikéje, s a nyakleves csattanása, ha apja csúfolódáson kapta egyetlen fiát.

Nyári fülledt melegben zakatolt a cséplőgép a gazdaság udvarában, erőlködése öregember köhögésére emlékeztette az arra járókat. Az egyetlen még működő szerkezet, amelyet használatba lehet fogni a gazdaság részére, s ha a kombájn épp nem tudott felkapaszkodni egy-egy emelkedőre ott az emberek kaszája terítette le a napon sárgára érett búzamezőt.

Pirost kenyérért szalajtotta anyja nénjéhez, akivel hajnalban dagasztottak, hevítettek s vetették be a heti kenyéradagot, de arra nem jutott ideje, hogy megvárja, míg ki is sül a kemence tartalma:

– Menj, lányom! Hozz haza egy friss kenyeret az ebédhez! De aztán szedd a lábad, el ne kólincálj, mint amikor élesztőért küldtelek, mert letöröm a derekad, ha a szomszédba kell mennem egy szelet kenyérért. – Piroska emlékezett, sietett is hazafelé, nem merészelt betérni egyetlen kebelbarátnőjéhez, pedig de megtette volna! Épp a kivénhedt, kattogó cséplőgép mellett haladt el, amikor hirtelen melege támadt, s az erőt fogyni érezte lábából. A gazdaság hosszan nyúló épülete valamicske árnyat ígért, a lány megállt egy pillanatra, épp csak annyi időre, míg levegőt vesz, lehűti arcát. Ruhácskája szélét feneke alá húzta, s a világba vezető főút kilométerjelző őrére huppant. Az árnyékban álló beton még őrizte hideg leheletét az éjszakának, igaz, a hajnali pára rég felszállt tetejéről, s mert belől esett kényelmesebbre az ülés, Piros hátat fordított a Fő utcának. Pillantása, mint patyolat pillangónak, a szomszéd legény feketére sült hátára esett. Épp a zsákot kötötte be, s nyúlt volna a lapát után, amikor szemük egymásba akadt:

– Szerusz!

– Szerusz – válaszolt Piros, s hálát adott Istennek, hogy éppen ül.

– Merre jártál, Piros, ebben a melegben?

– Anyám küldött nénjéhez, hogy vigyem haza a kenyeret. Nem is tudtam, hogy itt dolgozol.

– Hát érdekel?

– Nem… nem… csak meglepődtem, mert otthon sem látlak egész nap.

– Akkor érdekel, ha figyeled.

– Kicsit? Lehet.

– Osztán miért nem jössz el a moziba velem?

– Anyám nem enged…

Az út őréről Piros hamar felugrott, sietve haza, hogy ki ne kapjon, mert már a toronyóra is delet kongatott. Akkor este épp mozit hirdettek a faluban, Piros a barátnőjére hivatkozva kérezkedett el, s szabadult ki anyja fogságából; bátran engedte leányát, mert Lajoskának nyomát sem látta már napok óta, s leányát sem kapta rajta, hogy utána epekedett volna. S attól az estétől Piroska hetente kapott engedélyt mozira… S ha már belekezdtek a beszélgetésbe délben, folytatták ott, ahol abbahagyták, minden mozis este…

Ősz zörgött át a hegy alatt. A hideg esőviharban a fák még kapaszkodtak a ritka meleg napsugárban, de leveleik színt váltottak, s igencsak készülődtek avarágyukba megpihenni, amikor a völgyben, a keskeny utcákon legénycsapat nótáskedve keltett feltűnést s csalta utcára a népeket. Regruták. Tornasorban, vagy inkább katonás rendben sorakoztak egymás mellett, mögött, s estére bálba hívták a leányokat, hogy elbúcsúzhassanak a legényélet gondtalan napjaitól, s felkészüljenek a besorolásra, katonaéletre. Aznap minden leány szépítkezett, mosakodott, de nemcsak a leányok, az anyák sem maradhattak otthon szoknyájukon ülve. Ropogósra vasalt ruhájuk a fal melletti padokon már szétterült ölükben, amikor felhangzott az első táncra csalogató zene. Előbb a „hivatalos” párok merészkedtek az emberek szeme elé, aztán csak megtelt a terem, s az asszonyok szája onnantól be nem állt, s szemük úgy ugrándozott egyik párról a másikra, hogy félő volt, valamelyiknek kiugrik szemgolyója a nagy nézelődésben.

Piros sem nyomta a padot, petrezselymet olyan szép, csinos leány, mint ő, egy percet sem árult, de még a csúfocska is elkelt, amikor megérkeztek a szomszéd falubeli legények.

A zene szólt, a hangulat forrósodott, a lábaknál meghúzódó demizsonok tették a dolgukat, az öregasszonyok egyre többet sustorogtak, de főleg közülük egy, Pirosnak az édesanyja, aki többször látta Lajoska karjaiban leányát, mint azt óhajtotta volna.

Hordta a szél a földön s vitte a légben az asszonyok átokszavát. Egymásnak feszültek, karjukkal hadonásztak, neki-nekimentek a gyenge lábakon álló deszkalécnek. A kerítés mint viharban görcsössé edződött fal állta a rohamot, de megremegett volna a léce, ha az asszonyok eszüket vesztve egymás kendőjét tépték volna, mint koncon marakodó ebek az eléjük dobott csontot.

A bál utáni reggel ilyen heves. Lajoskának s Pirosnak az anyja kiáltja világgá minden addig összegyűlt mérgét, s öntik egymás nyakába még azt is, ami vagy meg sem történt, vagy azt, ami csak megtörténhet, ha a két fiatal egymásé lenne. A szomszédoknak is egyből dolga akadt, ki a faluba menne, ki a másik szomszédba, s az utca hamar megtelt hallgatózó, fülelő némberekkel, akik aztán pártra szakadtak, s napközben sorra látogatták a kedves rokont, komát, szomszédasszonyt, hogy megerősítsék őket elhatározásukban. A fiatalok nem találkozhatnak, nem egymáshoz valók! Csak ők ketten, akik az orrukat sem dugták ki álló nap, nem értik a két asszony mérgét, hogy miért ez a nagy harag, hisz rangban egyik sem különbözik a másiktól, s tudtukkal eddig még soha nem vesztek össze, igaz a reggeli és esti köszönésen nem váltottak túl sok szót egymással.

Februári fagyos szél hordta magával a friss havat. A vonat áramszedője úgy szikrázott az éjszakában, mint a kínai tűzijáték, melyet Lajoska egy bálon fellőtt a bálteremben, s amiért másnap a milicista magához rendelte huliganizmus vádjával. Azóta elmúlt pár év, de letelt a katonaság is, s mint katonakiszolgált ember, katonaládáját cipelve, most arra készül, hogy végre hazatérjen, a maga ura legyen. Álmot szőtt, olyan álmot, amibe nem szól bele sem anyja, sem a szomszédasszony, mert kiverni sem fejéből, sem szívéből nem tudta a szomszédjában lakó lányt. Az, hogy Piros is ugyanígy érez, jól tudta, hisz egyik levél a másikat követte – Piros barátnője címén jutott szerelme soraihoz –, s a bimbózó érzés virágos szavakba öltözött. Egybekelnek – volt az utolsó leveleikben –, még akkor is, ha emiatt szökni kell, de előbb megpróbálják, hátha megbékélt a két asszony, s áldását adja a párra.

Hajnalban kutyaugatás verte fel a kis utcát, vonyított az egész falka, mintha világvége közeledett volna, pedig csak az idegenből hazatért legény talpa alatt ropogott a fagyos hó, s keze alatt csikorgott a fagyos kilincs, majd csukódott mögötte a bejárati ajtó. A nagy kutyaugatásra Piros nyomban az ablak mellett termett, s úgy hálóingben fújta a jégvirágot, hogy átláthasson a szomszédba, amikor anyja reányitott:

– Osztán, te mit csinálsz hajnalok hajnalán? – A leány megrettent anyja hangjától – már megsejtette, hogy csak álom volt a bizakodás –, hebegett habogott, ebből pedig az anyja értette meg, hogy itt a vészmadár.

– Hazagyütt, úgy-e? Őt lesed, a gyászhuszárt...

– Gyászhuszár? Anyám, miért lenne az?

– Miért, miért? Mert az anyja boszorka. Nem vetted eddig észre, hogy az udvarikba nincs egy rendes állat sem? A tyúkjai mind feketék. Marhát az embere, hiába akarná, bé nem engedi a felesége, csak bivaly kell neki. Fekete. Az urát hányszor láttad színesbe? Fekete nadrág, fehér ing, még akkor es, ha ganét hány az állatok alól, s feketén zsírozik gallérján a kosz… Mondom én neked, hogy boszorka, akkor lett azzá, amikor férjhez ment, jól emlékszem azokra az időkre. Takarodj az ablak mellől, s verd ki a fejedből Lajost, mert míg az én lábam a földet tapossa, addig nem leszel az övé. Megmondtam, s most lódulj!

A tél erejét marasztalta az idő, még erősebbé szigorodott: dérrel díszítette az út menti fákat, s a szél úgy rohant fel-alá, mintha bolond lyukból fújna. Az utcán alig vánszorgott ember, a gabonahombár ajtaján lakat, ott, ahol nyáron cséplőgép ontotta magából a port, most néma csend, pedig valamikor régen még táncot ropott épületében a két asszony, akik, ki tudja miért, de útnak indultak a nagy hidegben, s most szembetalálkoztak a gabonaraktár épülete előtt. Ott, ahol áll a kilométereket számoló s a Fő utcát őrző betonoszlop, s ahol beszűkül a járda, s ahol valakinek el kell engednie a másikat, hogy tovább haladhasson. Egymásra ismernek. Egymásra merednek. Szemtől szembe… Egyikük sem mozdul… Lábuk földbe cövekel, s továbbra sem mozdul sem egyik, sem másik…

Az út kanyarulatából a ködben fény villan, az autó fékez, csúszik, s mire feleszmélne a járdán álló asszonypár, már késő… A teherautó a hombárnak csattan, át a két asszony testén, kereke nyomában a fehér havon vér, vér, vörös vér…

Harmadnapra versenyre kel a két templom harangja, egymás után hirdeti a református, a katolikus hívőknek, hogy halott van a faluban, s mint tűzvész terjed el, hogy tragédia történt, átok fogant vagy szabadult fel, ezt már csak találgatják mindenfelé, ahol estére összegyűlnek a székelyek. Harmadnapra egy időben, egymás melletti két életben búcsúztatják a holtakat, s ép ember nem marad otthon a melegben, mert látni kell, hallani a zokszót, s azt is, hogy rendesen elsiratják-e a fiatalok az ellenük vétkező anyákat.

Temetés után elcsendesülni látszik az addig nyughatni nem bíró Nemere, csak valamikor, épp a tor közepén, amikor a levesestálakból kifogyott az étel, tér vissza, s olyan hevesen lökdösi a fákat, tetőket, kerítéseket, hogy Pirosék ingatag deszkakerítése megadja magát. Nagy robajjal dől a tüzelő, gurul szanaszét az udvaron, s a kiérkezők csak azt látják, hogy volt kerítés, nincs kerítés. A két öreg, akik eddig szót nem szóltak, véleményt nem nyilvánítottak, együtt megy be a házba, már nem tudni melyikébe, de az asztal mellett a második fogást együtt eszik a fiatalokkal.

– Hallod-e, János! Csak nem így kellett volna történnie.

– Bizony, Estván, ha akkor én veszem el Piros anyját, s te a Lajoskáét, tán nem toron, hanem lakodalmon ülnénk most.

– Legalább vót örömöd ebbe a házasságba, koma?

– Lett vóna? A gyermekek születésén kívül semmi más. Mert a tiédnek es úgy örvendtem, mind az enyémnek, kicsi volt a híja annak, hogy az én gyermekem a tiéd, s a tiéd az enyém… S osztán az a fekete mánia, amivel feleségem bosszantotta a tiédet, örökké azt üzenve, hogy gyászos minden napja, amit nem veled tölthet! Megette az ördög a mü életünköt, de legalább a gyermekek megmenekülnek a vének akaratától, s tegyenek úgy, ahogy Isten rendelkezett.

– Áldott legyen az Úr neve mindörökké…