top of page

Verzár Éva: Gyilkos ködben




A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből



Kelj fel és járj!



Gyilkos ködben



Támadásba lendülnek a tejfehér fellegek, nekiütköznek a hegyek ormainak, de az erős ellenállás sem veszi kedvüket attól, hogy egyre lejjebb ereszkedjenek; addig-addig kerülgetik a magas fákat, amíg a juhász odafentről már saját faluját sem látja odalenn, a völgyben. Botjára támaszkodva bámul még, aztán előveszi furulyáját, leül egy terebélyes fenyő lábához, hogy belesírja fájdalmát a gyilkos ködbe…

Két kisgyermek mezítlábasan indult le a völgybe. Apjuknál voltak fenn a hegyen, tiszta ruhát küldött fel velük az anyjuk, s átalvetőikben finom túrót, sajtot vittek le a faluba. A kondérban – ott lógatták a kezükben – még meleg volt az estére szánt zsendice. Apjuk büszkén nézett utánuk a napsugaras nyárvégi napon, olyanok voltak, mintha ikrek lettek volna. Egyik gyermekecske nyolc, a másik kilencedik évét töltötte be, nagy volt az egyetértés közöttük. Nem úgy a kislánnyal: az ötéves Marikát, ha nem látta senki, sokszor megtépázták, hogy ne nyafogjon; szüleik gyakran bízták rájuk, vigyázzanak húgocskájukra.

Az ösvény beleveszett a magas fenyőerdő sűrűjébe, eltűnt szeme elől a két fiúcska. Jonica – a juhászgazda – indult megnézni, mi van a juhokkal, legényei nem aludtak-e el a fa tövében. Nyomában csaholtak a kutyák, s hiába csitította őket, csak nem hagyták alább, pedig senki sem volt a közelben:

– Vadat éreznek – gondolta, de a háta mögött már sötétedett az ég, s nem telt bele sok idő, amikor már az orra elé sem látott, úgy aláereszkedtek a vihart hozó fellegek.

– A gyermekek! – ijedt meg. – Még a hegy derekánál, ha lehetnek! – Szólt a bojtároknak, hogy mindenre ügyeljenek, megy a fiai után, hazavezeti őket, de reggelre itt lesz. Az esti fejést végezzék el nélküle. Sietve vette botját és kalapját, csetlett-botlott, alig ért le a hegy aljába, ám fiainak nyomát sem lelte. Hazasietett, de gyermekeit otthon sem találta. – Eltévedtek! – nyílalt bele a gondolat. Már akkor éjszaka keresték keresztül-kasul, s másnap, harmadnap s még jó pár napon át, végül mindenki feladta a kutatást…

Jonica nem nyugodott bele. Reggeltől-estig a fák között járt-kelt. Benézett minden bokor alá, felkutatott minden odút, barlangot, nem evett, nem aludt…

A sziklákat ismét elborította a fellegek fátyla, apa kerengett az erdőben fiai nevét kiabálva, amikor a szikla tövébe rézsúton beszivárgott a nap sugara. Összetörten vonszolta magát a fénynyaláb felé, térdre rogyott, átfagyott teste a melegtől életmagra kapott. Utolsó erejével felemelkedett, tüdejéből állati erővel tört fel a fájdalom, a kétségbeesés:

– Átkozott legyen a Föld! Átkozottak legyenek a hegyek, a fák! Átkozott legyen a Nap, a fellegek, a vadak s minden erdei lény! – üvöltötte bele a nagyvilágba, s felegyenesedve felnézett az égre:

– Isten, ha fenn trónolsz az egekben, küldd elém fiaimat! Ha nem teszed, megtagadlak! Borítsd ködfelhőd reám is, s vele együtt végtelen sötéted! Isten! Hallod? Megtagadtalak! Nem létezel számomra, elvetted a gyermekeimet. Átkozottak legyetek! Átkozottak…! – Erejét veszte esett össze, arca a fekete földet érintette, a megtagadottat, s most fájdalmas könnyeivel itatta, teste vonaglott az avarban, majd eszméletét vesztve hullott a semmibe…

Vadászok találtak rá másnap hajnalban. Vizet locsoltak szájába, magához tért. A faluba vitték volna, de nem ment le. Visszatért kalyibájába, reménykedve, hogy egyszer csak előkerülnek eltűnt gyermekei. Ott maradt télre, kereste őket az elkövetkező tavaszon, nyáron, majd ősszel. Tíz éve éli fenn életét a hegyen. Házába azóta be sem tette a lábát. Minden egyes ködös nap átjárja az a fájdalom, amit azon a napon érzett. Aztán furulyája után nyúl…

Kora tavaszi nap virradt rá. Fázósan bújt elő fekhelyéről. Bundáját magára szorította, tüzet gyújtott, feltett egy nagy fazék vizet melegedni. Estéről maradt puliszkája az üstben, kimarkolt egy darabot, a kezében ellapította, s gazdagon megrakta túróval. Összeszorította, gombócot gyúrt belőle, s mikorra labdaszerűvé alakult, a víz pedig már forrt, rátette a fazék fedőjére, hogy átmelegedjen, megolvadjon benne a túró. S mert még maradt a puliszkából, vállat vont, ismét nekikeseredett még egy gombócot készíteni… Keveset evett, igaz, de csak elkél a maradék is... Minden lenyelt falatnál fiaira gondolt, mi lehet most velük? Munkája és kínkeserves reggelije végeztével kilépett kunyhója elé. A madárdalos csendben még nem bégettek a juhok, de nem sokáig marad ez így, mert a napokban felkerül majd a falu nyája is. A fű zsenge zöld és dúsan terül el a hegyoldalban. Jó dolguk lesz a kis bárányoknak! Saját állatait kiengedte, hadd dúskáljanak az illatos fűben. Épp beindult volna, amikor megzörrent a bokor, s mert minden neszt ismert, kíváncsian nézte, ki közeledik az ösvényen: – Ember lehet, a vadak nem arra mozognak.

Lihegő öreg, fáradtan a meredektől, lassan közeledett. Volt ideje jól megnézni. Gazdaféle. Biztos juhokat akar felhozni, de előbb szemügyre veszi, milyen a legelő. Megvárta.

– Jó napot adjon Isten!

– Jó napot! – válaszolt Jonica. Istennel hadilábon állt, köszönésében sem gyakorolta megnevezni egy idő óta.

– Felértem.

– Elég nehezen. Úgy látszik, nem járja a hegyet.

– Dehogynem, ott lakom a túlsó oldalon, csak öregedek már s a reggeli levegő is éles. Főleg itt, errefelé.

– A fenyők miatt... Mi járatban? Megéreztem volna, hogy valaki jön? – kérdezte, nem tudni, az öregtől vagy önmagától, de már nyújtotta is a letelepedő idegennek a maradék langymeleg gombócot. – Szusszanjon elébb egyet! Jól fog esni ez a kis reggeli...

– Juhot vennék, mellé bárányokat, ha volna eladó – szólt két nyelés közben az ember.

– Az volna, jó volt a szaporulat. Majd megnézzük. Hány darabra gondolt?

– Négyet, négyet.

– Négyet, négyet? Akkor nem nyolcat?

– De nyolcat. Két fiam van, nekik veszem, hadd szokják a velük való bajlódást, már úgy rááll a fejem, hogy így, gyermekek szerint számolok. A két fiamnak fejenként négyet, no.

Jonica rég nem mosolygott, de ez az ember előcsalta arcára az elfelejtett derűt. Lám, egy boldog apa. Oda is adja a legszebb juhait, csak vigye, neki úgysem kellenek. Meg aztán van épp elég.

Reggeli után kimentek a karámhoz, szemrevételezték az állományt; Jonica a legegészségesebb juhokat adta az öregnek, áron alul, az meg nem győzött hálálkodni:

– Maga rendes ember, ha tudná milyen boldoggá tett! A fiaim úgy gondozzák majd ezeket az állatokat, mintha aranyfonalat fonnának, amelyik...

– Dolgom van! – szakította félbe a juhászgazda a hálálkodót. Még mit nem, csak nem hallgatja végig ömlengéseit; már szabadult volna embertől, emléktől. – A juhokat holnap leküldöm a faluba, onnan átveheti, menjen békével, jóember!

Kezet fogtak. Az öreg, nem értve a hirtelen változó hangulatot, fejét csóválva indult a lejtőnek, de már el is felejtette rossz érzését, kapaszkodott a meredeken botjába, igyekezett le az örömhírrel fiaihoz.

Nyár derekán Jonica felesége nagy elhatározással és nagy hírrel ment fel urához. Most lehozza őt, tíz év elteltével, a faluba, ha másként nem lehet, gúzsba kötteti, de a lánya lakodalmán ott lesz, arra esküdni mer, és ezt meg is mondta emberének, amint felért. Emez, látva asszonya arcán s szemében ezt a még soha nem tapasztalt, dacos akaratot, nem ellenkezett. Bár nem vallotta be, hiányzott is már neki a falu. Fentről sokszor le-lenézett, de esküt tett és mindent-mindenkit átokkal illetett fiai elvesztése miatt, ezért úgy érezte, ő lesz az oka, ha nem tartja be fogadalmát, s emiatt nem látná viszont gyermekeit. Kislánya a szeme fénye volt, az erdők dalos madara, nem örvendett, hogy harmatos korában már férjet választott magának, emiatt azonban ő nem áll útjába, nem, legalább Marika legyen boldog.

Szedelőzködtek. Megborotválkozott, mert az asszony reá parancsolt, tisztát vett, indultak lefelé a hegyről. Az ösvényen végig rogyadozott Jonica lába, sok idő óta nem lépett a lefelé vezető útra, inkább a fák között jött-ment, ha dolga akadt a karámtól lejjebb.

Kelőben volt a Hold, amire leértek. A falu kocsmája hangos volt a nótaszótól. Ünnepeltek. Táncmulatság volt, s az ablakon át jól lehetett látni az odabent mulatókat. Marika megállt, mélán benézett, de nem annyira a táncosokra, mint a maguk sorsára figyelt, Jonica lesütötte fejét, tudomást sem akart venni arról, hogy az emberek élnek, dalolnak, mulatnak.

– Menjünk! – unszolta asszonyát. Felpillantott és lecövekelt a lába.

Az… Az ott benn, a zugban, a félreeső asztalnál… Az öreg… A fiaival...

– Azok az én fiaim! Nem ismered fel őket, asszony? Mintha csak téged látnálak fiatalon! Megölöm! – Baltáját előkapta átalvetőjéből, s mint megvadult medve rontott be az ajtón:

– Átkozott vénember! Elloptad a fiaimat! Megöllek! – üvöltött s már emelte a baltát magasba, hogy kettévágja az öreg fejét, úgy, hogy loccsanjon az agya s folyjon a vére patakokban, ahogy az ő könnye csurgott folyton-folyvást annyi éven át.

Szeme találkozott az öreg szemével… Milyen tiszta! Milyen kék! Mint a nyári égbolt! Na, majd mindjárt vérben fog forogni! Meglódította a baltát, ám egyszerre két erős kéz markolta csuklóját…

– Apám, ne!

– Apa, ne tedd!

Tanácstalan rogyott le Jonica egy székre, nézett értetlenül fiaira s az öregre… Az nem váratott sokáig, vett egy széket, szembeült vele és mesélni kezdett:

– Találkoztunk tavasszal, amikor fenn voltam juhokat venni… Nem engedett mesélni a fiaimról, lehet, hamarabb kiderült volna az igazság… No, de mindegy. Fiatalon nősültem. Az én asszonyom volt a világ legderűsebb és legszebb teremtménye, megajándékozott három szép gyermekkel. Kint laktunk akkor is a havas aljában, távol a falutól, boldogan, együtt a természettel. Egy nap belázasodtak, előbb a lányok, aztán az asszony. Futottam doktorért, de az épp nem volt a faluban; javasasszonyhoz, ő füveket gyűjtött, abból főztem teát; friss patakvízzel mostam lángoló testüket, mindhiába… Elvitte őket a himlő… Egyszerre temettem el a feleségem és három gyermekem, egy patak menti tisztáson. Soha nem felejtem el őket… Egyedül maradtam, kerültem az embereket, csak az erdőből éltem. Egy nap éppen gombásztam, amikor egy nagy fa odvában két gyermekecskére bukkantam, alig-alig pihegtek már. Hazavittem őket, felmelegítettem kihűlt testecskéjüket, enni adtam nekik. Napokig faggattam őket, honnan kerültek oda. Semmire sem emlékeztek, csak sírtak és féltek. Évek teltek el, amikor már nem riadtak fel éjszakai álmukból és megnyugodni láttam őket. A kíváncsiság nem hagyott nyugton, tudni akartam, kinek a gyermekei, bementem a falunkba, senki sem tudott semmit. Ekkor véglegesen elhatároztam: felnevelem a fiúkat, mint a sajátjaimat. Ha lenne anyjuk, apjuk, már keresték volna őket; ha árvák, akkor Isten s a feleségem küldte el őket hozzám, hogy öreg napjaimra mégse maradjak egyedül... Sok széppel és jóval ajándékoztak meg, együtt jártuk az erdőt, tanítottam nekik a szelek járását, a vadak mozgását, az ehető gombák illatos ízét. Tudják azt is, hol kell keresni a málnát, epret, mindent megkaptak, amit az erdő gazdagsága nekünk adhatott. Láttam, hogy különösen érdeklik őket az állatok, ezért mentem el magához. Amikor pedig megsimogatták a juhokat, megcirógatták a bárányokat, mintha hirtelen megnyíltak volna az emlékezés csapjai; elkezdték mesélni, hogy nekik is vannak juhaik, báránykáik, de ennél jóval több, fenn laknak a hegyen, ahová gyakran feljártak az apjukhoz… Amikor vártam itt lenn a fogadóban az állatokat, már akkor megsejtettem valamit. Borozgatás közben érdeklődtem maga felől, furcsa volt nekem a viselkedése. Az emberek leintettek, hogy hagyjam, s elmesélték, mi történt évekkel ezelőtt.

Hazamentem, sejtésemet elmeséltem a fiaimnak. Fájt a kiderült igazság, nem tagadom. Szekérre ültünk és most itt vagyunk. Visszaadom a gyermekeit. Mindig is tudták, hogy nem az igazi apjuk vagyok, hisz’ ha valaki tudja, mit jelent elveszíteni a családot, az én vagyok.

Némán ülték körül a kocsma vendégei a két embert. Csak szipogást lehetett hallani, krákogást, de szó nem szakadt fel. Az apa fejét lesütve hallgatott, aztán az imént még gyilkolni vágyó kezét az idegennek nyújtotta. Most már ő a családja tagja marad. A két legény egyszerre szorította magához apjukat, s ő némán veszett el az ölelésben. Anyjuk addig félig aléltan állt ura háta mögött, a szeme mind gyönyörködött a két szép legényben. Ám csak akkor hitte el az igazat, amikor végre érezhette illatukat, csókjukat; ájultan esett fiai karjába.

Nagy napra virradt a falu népe! Jonica kitett magáért, eladta juhainak felét, akkora lakodalmat tervezett leányának, amilyent itt még senki sem látott. A templomi esküvő után mindenki, aki élt és mozgott, rúgta a port. Folyt az ital és véget nem ért az ételek sora. Éjfélkor, amikor a hangulat a tetőfokára hágott, Jonica lépett elő, a kultúrotthon nagytermének közepére:

– Csűrdöngölőst, cigány! – kurjantotta el magát, most majd megmutatja ő, román létére magyar asszonyának, rosszul mondja az, hogy magyar vér kell ehhez a tánchoz. Eljárja ő, s kövesse, aki tudja!


A cigánybandát nem kellett nógatni: amint Jonica kihúzta magát, felcsendült a zene. Előbb lassan folydogált, majd egyre gyorsabban… A táncoló ember követte az ütemet… Koppant a csizma sarka a padlóhoz, csattant a tenyér a csizmaszárhoz. Forgott, ugrott, s a tömeg egyre gyülekezett körülötte, mert ilyen varázslatot nem látott senki, mióta meglátta az anyaföldet. A zene egyre gyorsabb tempót diktált, amit követett a táncoló ember minden egyes porcikája. A kar lendült, a derék feszült, a láb hol a magasba, hol a földbe gyökerezve állt meg egy-egy pillanatra, s ebben az eszeveszett őrületben forgott vele az egész világ. Az élet, a nyáj, az ég, az erdő, a sok-sok szenvedés… S amikor fiai büszkén csillogó szemét pillantotta meg, még egyszer magasba lendült mindkét lába, csattant egy utolsót két tenyere a csizma szárán, s erejét vesztve zuhant arccal a földre… Görcsben vonaglott egész teste, mint akkor, ott fenn, a szikla tövében…

– Istenem! – nyöszörögte a megtört ember. – Istenem, bocsáss meg!






41 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page