Verzár Éva: Isten segítsen bennünket!
Részlet a szerző ANYAORSZÁG ÖLÉBEN, Víg vendégmunkások szabadságban, szolgaságban c. könyvéből (HÉT KRAJCÁR KIADÓ, 2015)
Isten segítsen bennünket!
A barakksoron, megdermedt világban, a bokrok dércsipkét öltöttek magukra. Négy fagyoskodó ember állja körül a nyár szemetéből megrakott tüzet. Az ég pilinkélő pillangó képében, szellővel küldi kézcsókját a földre.
– Nem es hiszem el, hogy tizenhat évet itt, ebbe a gyehennába töltöttem, úgy elrepült, mintha szárnya lett volna az időnek!
– Szárnya es vót. Otthon mán nem ismerem meg a fiatalokot. Aki ölbe ülő vót, amikor elgyüttem, most házasodik, vagy férjhez megy, s itt? Mennyi minden es történt! S hol vannak most az itteni barátok? Mert akármit es csináltunk, ha essze es vesztünk, ennyi idő alatt barátokká lettünk, és tűzbe mentünk vóna egymásért.
– Vagy sóba?
– Nem es vót igaz, nem sós zsákba vót – utal egyik eltűntnek vélt bajtársra – hanem új asszony ágyába!
– Ne! Ne! Gyula! Hát mi szél kergetett errefelé?
– Jöttem, áldott ünnepet kívánni és megnézni, mi van veletek. Mit égettek? Olyan büdösség van, hogy már az utca széléről éreztem fojtó szagát.
– Küdték. Papírokot.
– Milyen papírok azok?
– A jó Isten sem tudja. Mü csak égessük. Osztán beszélgetünk az időről. Jó neked, megfogtad az Isten lábát, a családdal, saját házba karácsonyozol.
– Hallgass, a főnök rokona.
– Dehogy rokonom, szóbeszéd. Tudom, miről beszéltek, de mi, amikor kijöttünk, megbeszéltük a főnökkel a részleteket. Akkor még „befogadó levél” kellett. Megadták, ígéretet tettek, hogy segítenek, és a szavukat betartották. Az már más tészta, hogy a sok pénz kicsit belekavart az életükbe. Akkoriba Erdélyről aligha hallottak, csak az olcsó munkaerő volt a fontos. Mára minden megváltozott, velük is, velünk is, mindenkivel. Már nem azok vagyunk, mint kezdéskor voltunk. Ők megszerették Erdélyt, s mi kiszerettünk, vagy inkább csalódtunk az otthon felmagasztalt anyaországból, leginkább a 2004-es szavazás után. A segítségükkel házat építettünk, ami nem volt egyszerű, az itteni segítség mellett otthonról is jött a pénz, és sikerült. Mondhatom, ma minden rendben, de higgyétek el, majd belegebedtünk, nem volt könnyű. Nemhiába jött az infarktus, kétszer is. Nektek sem lehet okotok panaszra, mert gondoljatok csak bele, minden hétvégén hiánytalanul megkaptátok a fizetést, pedig hány, meg hány olyan vállakózó volt akkoriban, és van ma is, akik vagy fizettek, vagy nem. S a pénz eleinte bizony sokat jelentett, mert otthon negyedét sem kaptátok volna meg annak, amit itt kerestetek.
– Hát ez igaz vóna.
– Na, látod-e ember, jövőre majd rólam es ezt mondjátok, mert szépen gyarapodik a gazdaság, s ha az ember nem fél bémocskolni a kezit, akkor halad. Igaz lassan, de halad. Nemrég néztem körül müfelénk, itt, Pest megyében, hogy mennyi a parlagon elnyúló főd. Vétek úgy hagyni, s láttam egy kisebb tanyát es. Elhatároztam, megveszem. Már tárgyaltam a gazdájával, örvend, hogy megszabadul tőle. Ott lesz az én otthonom, igazi paradicsomi élet.
– El es hisszük neked, de mi van a többiekkel? – kérdez rá Gyula a régi barátokra.
– A kárpátaljaiakról nem sokat tudunk, csak annyit, amennyi átszállingózik a jövő-menő emberektől. Sokan elmentek, öregek, fiatalok. Furcsa, de ők haza mentek és onnan nem álltak odébb.
– Hogy érted?
– Ahogy mondom. Csak a székelyek keresik a hejjiket továbbra es a nagyvilágba. Úgy-e Gyula?
– Úgy, valahogy. Hosszúpuska Németországot járja, s vele a régi cimborák az építkezésről, vagy négyen.
– Csak nem? Hosszúpuska?
– Igen, csodálkoztunk mi is, de ő nem leli a helyét. Valamikor Kanadába akart kimenni, de mert az akkori asszonya azt mondta, hogy nem akar olyan messze meghalni, nem mentek el. Szerencséjére, mert az asszony elhagyta, s a mostanival csak jobban járt. Fogja erősen.
– De azért megbékült a világgal?
– Dehogy békült meg. Most nem a magyarokat, nem a románokat, hanem a németeket szidja, s megtanult németül már minden csúnya szót, amivel igencsak kérkedik itthon.
Pattog a tűz, a papírhalmokra elszáradt fa kerül, lángja magasba csap, mindenki a régi időkre gondol, vagy ki tudja. Azt mondják, ha hirtelen csend támad, az angyalok költöznek a beszélgetők közé.
Táncol a láng, neki aztán mindegy, kit merre sodort a sors. Felfalja, ami lángjára való, vagy továbbáll, vagy hamuvá alakul.
Porból lettünk, porrá válunk…
A feleségem – szólal meg Gyula – a számítógépen létrehozott egy közösséget. Mi lepődtünk meg a legjobban.
– Min, te?
– Tudjátok, hány felé élnek a mi falunkból a székelyek? Csak a mi falunkból?! Sorolom: Németország, Anglia, Kanada, Amerika, Ausztrália, Svédország, Hollandia, s olyan ázsiai országokban, amelyekről életünkben nem hallottunk. Aztán rákerestünk, hol élnek ma magyarok. Higgyétek el, tán nincs is olyan ország, ahol ne lenne legalább néhány magyar család.
Nagymagyarország az egész világ!
– Ne búcsálódjatok – mit tudtok Ágnis néniről, Dutkáról?
– Ágnis néni – mondja Gyula – a második dédunokáját ringassa, de már nem süt kenyeret. A menye megtiltotta, mert a háta már olyan görbe, hogy beesne a kemencébe. De bírja még. Még bírja.
– S Dutka?
– Dutka? Sovány, mint a fuszujkakaró, tán még árnyéka sincs, de azért meglátogatta Miklóskát, hogy megnézze a gyermekeket. Radinába ment egy kürtőskaláccsal és egy üveg köményes pálinkával. Épp virslit főzött a fiatal asszonyka:
– Kér-e Dutka bácsi?
– Jaj, lelkecském – sopánkodott –, kérek én, de csak virslit, mustarátot ne aggyatok, mer’ eccer, amikor a megboldogult doktornéasszonynál dolgoztam, adott ijjen úri ételt s mustarátot es hezza. De attól az izétől egész áldott héten jártam a künti budit. Még a temetésem után se egyen senki ijjesmit, a toromon, mer’ én osztán meg nem eszem ebbe az életbe.
Magasra csapott a láng. A barakksor üresen tátong, az ajtókat már lelopták a kert végében élő hajléktalanok. Eltűntek az ágyak, az embereknek se hírük, se hamvuk, de a tűz mellett felcsendül még egy utolsó nagy hahota. Gyógyír a nevetés az emlékezők lelkének, mert mi is történne velük, székelyekkel, ha nem élnének meg még a jég hátán is. Mi történne tréfa, nevetés nélkül? Kell a nóta, kell a tánc, kell a mese, a jókedv, hit, ha életbe akar maradni egy maroknyi nemzet, bárhol is él a világon. A világ Nagymagyarországán…
Ünnepre szólítanak a nagyharangok, Pesten, Erdélyben, Kárpátalján, és sokfelé a világon. Értünk, magyarokért a nagyvilág Dutkáiért. A honfoglalókért, az őrzőkért, a jövőért.
Isten segítsen bennünket!
2015
