Verzár Éva: Józsi bá’ s az ő selyempizsamában szőtt álmai
Részlet a szerző ANYAORSZÁG ÖLÉBEN, Víg vendégmunkások szabadságban, szolgaságban c. könyvéből (HÉT KRAJCÁR KIADÓ, 2015)
Józsi bá’ s az ő selyempizsamában szőtt álmai
– Főnök, maga evett puliszkát? – ugrik és kérdezi Józsi bá, a kőművesek Kelemenje az épp érkező vállalkozót, mielőtt bárki szóhoz jutna, s előveszi legalázatosabb arcát valahonnan az elmúlt évek szolgai megtapasztalásaiból.
– B…meg, valami balkáni szar? Azon éltek? – rázza le Főnök a kérdezőt, rohan tovább, nem várja meg a receptet, van elintéznivalója épp elég. Megsemmisülten állna más, de nem Józsi. Ő nem adja fel. Egy évet adott magának, hogy meggazdagodjon, házat építsen Pest környékén, kihozza Erdélyből családját, már mindent pontosan papírra vetett, számolt. Egy év elég, ha jól keveri lapjait. Első lépésként a Főnök urat nyeri meg, határozta el, mert lám milyen tehetséges ember, s mennyi jó helyről való ismerős lohol körülötte! S ha már megemlítette az otthon felejthetetlen ízét, ezzel kezdi a barátkozást: puliszkát főz aludttejjel, csirketokányt, s legvégül, mint koronáját egy igazi vacsorának, a túrós puliszkát tálalja fel, ha elkapja jókedvében a főnökurat, s meggyőzi, hogy ennél fenségesebb ételt nem kóstolt, mióta meglátta a napvilágot.
Sokat kerülgette Józsi bá eme nemes cél érdekében Főnökurat, vagy az elégelte meg az állandó nyaggatást, vagy mégis kíváncsi lett volna az öreg székely főztjére? Beadta végül a derekát, s ha már úgyis hétvége volt, elvitte családjához a különc Kelemen kőművest, egyúttal még lehetőséget is adott arra, hogy kádba fürödhessen, s ezzel kedvébe járjon a ritka jó kezű mesterembernek, aki alapembernek számított az építkezésen. Józsi bá’ pénteken megtudva, hogy szombaton megteheti álma valóra válásának első lépéseit, egész nap csak azon törte a fejét, hogy honnan, mikor szerezze be a vacsora „kellékeit”, hogy az friss, harmatos legyen, mintha az esztenáról hozta volna a túrót, s udvarából a friss csirkét. Aztán, amikor végre eljött a szombat este, munka után, felszerelkezve minden „piaci földi jóval”, büszkén ült be a luxusautó kényelmébe, s arcán a vigyor, amit földijei felé küldött, olyan szélesre terült, hogy ellegelészett volna rajta két falu tehéncsordája, de még egy kisebb falu birkája is jól megfért volna az élet-borozdák között.
Az emberek utána intettek, ki irigykedve, ki nevetve, s azok, akik közelebbről ismerték, csak legyintettek:
– Segget nyalni nem felejtett el itt sem –, de azért kíváncsian várták a puliszkavacsora beszámolóját, s némelyik már erősen élesítette szürkeállományát, hogy valamilyen viccet kihozzon az egészből, mert anélkül mit sem ér számukra, hogy elviselik csíkos selyem pizsamáját s lekezelő modorát.
Mert Józsi bá’ kivagyisága még a barakksorban is azt harsogta: én több vagyok nálatok! Ezért tért selyempizsamában nyugovóra, s körmeit oly odaadóan ápolta, mint senki más ezen a földön, illatfelhőt szórt magára, s a fehér lepedő, ott, ahol por született még ághegyen is, makulátlan fehérséggel simult alatta. Megérkezve főnöke otthonába, kihasználta az alkalmat, mielőtt nekifogott volna a vacsora elkészítéséhez: előbb meleg fürdőt vett, illatosat, titokban még az asszony illatos sóiból is dobott a kádba, s végre készen állt a főzésre. A csirketokány – pörkölt – került fel elsőként a tűzre, s meg kell adni, hogy illata becsalogatta a háziasszonyt a konyhába, bár megegyezni nem tudtak felette. Józsinak a tokány tokány maradt, míg az asszonykának sem volt ismeretlen fogás a pörkölt illata. Aztán, amikor majdnem késznek tapintotta villája a főfogást, nyomban lángra tett egy fazekat, jó sok vízzel, s amikor úgy zubogott, mint a kovásznai pokolsár, csippentett bele sót eleget, s engedte folyni ujjai közt az aranyló kukoricadarát vigyázva, hogy egyenletesen szóródjon szét, még véletlen se csúfítsa csomó, mint virágzó selymes rétet a vakondtúrás. Karja megfeszült, száját csücsörítette, s amikor egybe állt az aranytömb, megsimogatta tetejét, s hirtelen mozdulattal kiborította egy szép tortástálra, bár hangot adott annak, hogy lapítón szebb s kívánatosabb lenne. Aztán gyorsan kettészelte a puliszka darabot; egyik felét a tálon hagyta, a másikat kiterítette, túróval bőségesen megszórta, feltekerte, s már szólította is asztalhoz főnökét, feleségét s az iskoláskorú gyerekeket.
Már mindenki az asztal mellett ült... Végre… Mélytányérokban a piacról beszerzett joghurtos tejföl – aludttejre sehol sem akadt. Az asztal közepén aranyló puliszka kellette magát, a csirketokány is készen várt sorára a villanykályhán. A túrós puliszka zsírja befele szivárgott az alufólia tekercsbe bugyolálva, s mint búvópatak kereste útját, kitörni vágyva a nagyvilágba, mint Józsi, aki jövőt tervezett, főzött, s most majdhogy reszketve várta elismerését tudományának, Erdély felejthetetlen vacsoráinak, amelynek nincs párja szerte a nagyvilágban, s itt sincs Pesten, ahol hiába nagy a jómód, de az igazi az mégiscsak az, ami székely…
*
Megvárta, míg elsötétednek a barokksor ablakai, míg a lomtalanításból szerzett TV sem ontja magából a fényt. Talán el is bóbiskolhatott a bokor aljában, ahol megpihent, s kinyújtott lábának támaszkodva doromboltak a rühös dögök, ahogy a macskákat nevezte. S amikor végre vágni lehetett a sötétet, s csak hortyogás hallatszott ki a félig nyitott ajtókon, ahonnan lábszag indult világgá szebb, tisztább jövőt keresve, osont csak vissza szobájába… Egész éjszaka forgolódott, éber álmukban prüszkölő emberek, akikből mint láva tört fel s szállt ezerfelé a levegőben az erdélyi lakoma. Megsemmisült. Maga sem tudta, hogy mi fájt jobban: az, hogy nevetés tárgya lett, s lészen az elkövetkező napokban, vagy a gúny, a megvetés, amit ha nem is mondtak szemébe, de benne volt a levegőben, az arcokon…
Korog a gyomra… Éhes, pedig egyre csak nógatták, hogy egyen, mert az ő gyomra csak bírja, s dicsőített étele ízéhez is hozzászokott már, de minden marasztalás, kínálgatás ellenére menni akart. Bárcsak már reggel lenne, bárcsak elmúlnának a következő napok, mint álomban, s ő ne hallhassa, ahogy társai csúfolják, ugratják, tán még új gúnynevet is ragasztanak rá.
Aztán végre reggel lett, aztán este, s ismét reggel… Hétvégéig nem szólt senki feléje, nem kérdezték, nem faggatták, nem csúfolták, pedig tudta, hogy tudják, csak azt nem értette, hogy mi lelte ezt a sok ördöglelkűt, hogy kihagyták ezt a vissza nem térő alkalmat, amit ellene fordíthattak volna. Sok mindent nem értett az életből, azt sem, hogy miért fordul minden ellene, amikor ő csak jót akar. Magának? A családjának? Az igaz, de nem tehet a körülmények ellen, valakit, valamit mindig fel kell áldoznia, hogy célt érjen. Ez az élet! Ezt látta, mióta eszét tudja, ezt tette apja, ezért vitte valamire az életben – csak anyja könnyeit nem láthatta éjszakánként, s nem értette, hogy miért nem ül ki a kapu elé esténként, mint a többi asszony. Tán irigylik őket…
*
Bentről, az ágyából hallotta, hogy többé már nem lesz egyedüli lakója a kisszobának. Amikor Dutka félénken belépett, s köszönt illedelmesen, ő tetette az alvást. Nem válaszolt, csak befordult s forrt a düh benne, hogy na, most jött el a bosszú ideje. Most fogják az orra alá dörgölni, hogy felsült vacsorájával, meg sem fordult az eszébe, hogy ez a szoba az egyetlen, ahol olyan ágy van, amelyben még senki nem alszik, s arra sem gondolt, hogy akkor volt legközelebb földijeihez, amikor kivert ebnek érezte magát, s csak szót s kezet kellett volna nyújtania, s talán másként alakul barokklakó élete.
Dutka, hogy köszönését nem fogadták, csak csoszogott ide, csoszogott oda, nem tudta, mit hova tegyen, a zsákot magához szorította, aztán húzta maga után, helyet keresve az adománynak.
– Nem találod a helyed, ember?
– Nem es tudom, az urat nem zavarja, ha mongyuk ide teszem a motyóm? Nincs sok…
– Oda teszed, ahova akarod, csak ne a fejem közelébe, nem bírom a rossz szagokat, s ahogy elnézlek, te sem leszel illatosabb, mint a többiek.
– Mit beszél az úr, én minden este megmosom a képes felem, a nyakam, lábam, fülem, s hetente eccer talpig es megmosom magamot! – háborodott volna fel a szerencsétlen ember, de erre már nem volt ideje, a kárpátaljai vérmes afgán harcos, Attila rontott be az ajtón, s épp csak az utolsó szavakat hallhatta:
– Az úr! Az úr! Ki itt az úr? Kinek mondod te, hogy úr? – hebegett, de igencsak elvörösödve.
– Józsi úrnak…
– Na, idefigyelj, itt nincs úr. Te vagy. Én vagyok. Ő van… Mindenki egyforma, s te mindenkit tegezel. Értetted?
– Értettem, de…
– Semmi de, ha meghallom másként a szájadból, úgy tekerem ki a nyakad, mint otthon a galamboknak…
– De… Méges… A pesti ember sem úr?
– No, figyelj! Legyen hezzik szemed. Aki letegez, visszategezed. Értetted?
– Juj, s ha megvernek?
– Akkor hezzám jössz, de azonnal, s én azt kibelezem. Most szedd magad, mert kinn eszünk. Bográcsost. Jól tejelt a meló, s Próbanéger megfutotta magát a Bosnyák piacon. Gyere!
Józsi bát senki sem hívta, Dutka kivett táskájából egy csomagot, s szótlan követte az előbb még kiáltozó embert, majd leült földije mellé, a nagy fa alatti, díszes lábú, egykor szép időket megélt, bontásból származó asztal mellé.
– Üljön ide mellém, Dutka – hívta közelebb a székely legényke –, meglássa, milyen finomat főznek ezek az emberek! Van villája?
– Biony hogy van. A bicskámon – s már kotorta az elemózsiás zacskót…
– A mi?
– Hát, kenyér. Otthoni! Nagyanyád sütötte még pénteken. Jó korán hevített, segítettem neki az ágakot cipelni, mielőtt elmentem vóna a Főnök úrékhoz.
– Aggya nekem, Dutka –, fogta könyörgőre a legényke, s nem is kellett sokat esedeznie, mert hogyne adta volna oda Dutka, csak még beleszagolt egy kicsikét, s letört a sarkából magának egy darabocska héjat:
– Itt van, edd meg, hátha megérzed benne a nagyanyád kezinek illatját. Tán csak nem hazakévánkozol? – A székely legényke legyint, s éppen csak majszolja a drága otthonit, hogy tovább tartson szájában a jól ismert íz. Sorra telepedtek a padra ismerős és ismeretlen arcok, s egyre gyakrabban szagoltak bele a levegőbe. A néma csenddel csak a játszó macskák huppanásai, nyivákolásai vették fel a versenyt, az emberek hallgatagon vártak, aztán mégiscsak megszólalt valaki:
– Mi hír járja otthon, Dutka?
A kenyér héjja finom, illatos, s Dutka sem akart többet beszélni, egész nap járt a bagólesője, most inkább csak el lett volna csendben. Egyetlen kurta mondat kívánkozott ki belőle:
– Tavasz van.
2015
