top of page

Verzár Éva: Kiszámolta az Úristen





Részlet a szerző


Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből




Kiszámolta az Úristen



Már ősz lengette a szakállát, az erdő veres-rozsdás levelekre akasztotta ökörnyálát fenn a hegyen, és fáról-fára, bokorról-bokorra csüngette fonatát, le, a zegzugos utcákkal szőtt faluba. Az élet búzabarna ráncaiban megbújt székelye kezével szakította a fonalat, amerre elhaladt. Kora hajnalban ébredt, szélesre tárta a csűr és istálló ajtaját.

Ma napfényben sütkérezik fenn a hegyoldalon… Makkászni készül disznaival…

János gazda alig várta, hogy vége szakadjon az egész heti esőnek.

„Ha bémerészkednek ezek a felhők a hegyek közé, vagy szél kell, hogy kiűzze, vagy a Kossuth rádió szép hangú bemondója, aki megjósolja, hogy lesz makkászás, vagy nem lesz.”

A disznók csak valami kis löttyöt kaptak, táguljon a belük, kell a hely a makknak. János bá’ napok óta csak az eget figyelte, de úgy, hogy nézésétől kettévált volna az ég, ha nem kötik össze azok az állandóan pityergőre álló fellegek.

Benn, a konyhában az asszony sirült-fordult az asztal körül, s közben beszélt, beszélt, szidta urát, hogy a semmire költötte fel, tarisznyáznia kell, pedig az este még csak sejtelmes köd jósolt a fák között, s az égen nyoma sem volt Csaba királyfi csillagos nyomának.

„Vénember! Bolond ember! Ennek osztán nem nyugszik a vére, pedig hetvenen túl jár, a két kaszás csak arra vár, hogy hónapot váltson a naptár. Pityókás vén bolond, még az a hetvenhét év sem volt elég, hogy bénöjjön a feje lágya. Még hogy derűre fordul az idő! Még hogy magyar világ lesz! Mer’ amit a fejibe veszen, nem veri ki sem ember, sem másféle intés!”

Kiszámolta János…

A szomszédék szerencsések voltak. Még szárazban szedték le a törökbúzát. Nincs benne irigység. Az ő földjéről hordták be szekérszám az aranyló csöveket. Miután visszakapta földjeit, felesbe adta ki az összeset. Ő csak az erdejével foglalkozott, arra volt még ereje, kévánsága, vágyódása…

Teri, a szomszédasszony, töltött káposztával készült a törőbúzafosztásra. Legyen ereje a fosztó népnek, ne korogjon a gyomor. Felesége süteményt sütött álló nap, hogy az asszonyoknak is jusson a jóból, mert az embereknek bor kell a javából a munkához, osztán a végén, a tánchoz.

A cigánykasok hamar megteltek a sárga csövekkel, egyet felvittek a padlásra, a másikat a szekérre borították. Így feleződött a termés. Az öregasszonyok zsákokba gyűjtötték a selymes leveleket, amelyekből aztán a hosszú téli estéken elkészül a lábtörlő, kiskosár, utcai táska, ami pénzt hoz majd a piacon. János gazdát nem zavarta. Munkadíj, s amúgy sem volt magának való ember, olyan, aki mindent akar, meg aztán ez olyan szokás, amit eddig mindenki tiszteletbe tartott még a legínségesebb években is. Próbált volna részesedést kérni! Kiutálják nemcsak a falujából, de még nemzetségéből is.

A serény kezek mellett szapora volt a szó is egész álló este. Az asszonyok szája, mint munkába állított cséplőgép, szórta a magot, az ocsút. Az emberek füle pedig hegyesedett – mert szóból értetek ők is, csakhogy ezt jól titkolták – egy-egy asszony kárára szánt viccre, mende-mondára.

János bácsi nem vette át az asszonyok szófonalát, csak hallgatott mélyen, mintha munkájára figyelne. De a vénember, aki már nem zsákolt, cipelt, azért figyelt, látott-hallott mindent, ám ma már nem villanyozták fel a falu pletykái, szeme csak akkor éledt értelmesre, amikor az időjárás került szóba. Másnapra mindenki jó időt jósolt, még a vén Máris is, akinek egy porcikája sem sajdult fájóra, s hogy igaza van, egyből felpattant a kisszékről, és úgy bokázott, mintha nem is bort öntött volna le a torkán, hanem életvizet, s tőle egyik pillanatról a másikra visszatért volna rég megélt fiatalsága. De Máris jóslatát János bácsi nem vette volna igaznak – ismerte az asszonyt, mint a rossz pénzt –, ha meg nem hallja, hogy: „Már a Kossuth is bémondta”. Ez pedig igaz, mert ha három nappal ennek előtte már a rádió megjósolta a vénasszonyok nyarát – mégpedig hosszúra –, akkor negyedik napra, tehát holnap, már Erdély-szerte sütni fog az áldott Nap.

Az este cigánynótával fordult nyugovóra, hogy honnan, honnan nem, a banda mindig tudta, mikor és holt tartanak törökbúzafosztást a faluban, még akkor is, ha hirtelen szülte az elhatározást, s gyűjtötte egybe a rokonságot, barátokat, komát, kománét. S ha már a zenészek ott voltak, aki nem volt rest, táncra perdült. Csak a vénasszonyok ültek egy kupacban, lelkükben a nóta, vérükben a ritmus még helyben ülve is megmozgatta kivénhedt csontjaikat.

– Mintha én es táncolnék – hajtogatta egy vénasszony, s ennek csak egy vagy két akadálya volt: hátán a púp, és éveinek megszámlálhatatlan száma.

Aztán megfáradt a banda, egyre erősebben szuszogtak a leányok, legények, a gyermekek a csuhéban szunyókáltak, amikor egyvalaki recsegő lábbal felkelt és hazaindult. Csak egy embernek kellett mozdulnia, és mint a hadseregben parancsszóra, mindenki szedte cókmókját, s követte falujabeliét. A rend, az rend, a szokás, az szokás.

Csend lett. Távolról még a kutyák megugatták a hazatérő fosztó embereket, de amikor az utolsó kapuban is bevégezte napi csikorgását az öreg kulcs, az ebek ugatása is belealudt a sötét éjszakába.


Az esti fosztást már elfelejtette az öreg, a felesége gondja lesz hazahozatni a jussot, a fia majd felhordja a padlásra a törökbúzát. János bácsi a rántott tojás és a ropogósra sült szalonna mellett sem gondolt másra, mint a jó időre, az erdő illatára, ahogyan az ősz ráleheli savanyodó illatát a fákra, hulló levelekre, avarra. Messzi emlékvilágból mozdult a szíve, s hiába csépelte a szót Julis az asztal mellett, mukkot sem szedett ki az öreg székelyből.

Reggeli után a nap is megmutatta magát a hegyen túlról. Egyre magasabbra emelkedett, János diadalmasan vette a szót Julis néne felé:

– No, megmondám! A tarisznyám?

– Itt van, vénember! Csak osztán el ne kólincáljanak a disznyók! A sok drága fagyos kolbász, sonka!

– Az, csak eccer esett meg velem, asszony! Akkor es gyermekecske vótam, de elékerültek, mire az apám nadrágszíja munkába állott vóna.


Bot kezében, göröngyös út a lába előtt, szürke posztó nadrágban, kabátban, fején kalappal János bácsi rótta lépteit felfelé, a hegyi ösvényen. Utána nyolc hízó kocogott, hasukban lötyögött a híg lé. Julis néne szaporázta lépteit, bár nem kellett volna, mert a disznók úgy követték emberét, mintha apjuk lett volna disznóságuknak valamiféle emberképében. Tőle kapták a napi betevőt, ő vakargatta hasuk alját s fülük tövét világra pottyanásuk óta, s ezért elmentek volna utána a világ végéig.


***


Még alig fogant a tavasz, a fagyleheletű hajnalban körmös volt a vidám kispatak, de már a kis Jancsika az oldalban leste a madarak fészkeit, s a naposabb oldalból nagy csokor hóvirággal futott haza naponta háromszor anyjához, emez pedig nem győzte előszedni a kredencben még téli álmot alvó pálinkáspoharakat. „De rég es vót az! Dörmögött magában, hátát az öreg tölgynek támasztva, míg a hízók falták a csemegét mögötte.”

A székely gyermekecske úgy bámulta a természet éledését, mint valami csodát, és esténként se szeri, se száma nem volt kérdéseinek. Hol apja, hol anyja felelt, sokszor bizony néma, mély gondolkodás után. A székely észjárás azonban segített szüleinek, ha valamit nem tudtak pontosan, s ha még a Biblia szavai sem segítettek a válaszadásban, a furton agyaló székely megválaszolta kacskaringókkal vagy csenddel. S ha csend volt a válasz, Jancsika tudta, hogy vagy Isten a megmondhatója annak, amit kérdezett, vagy egyéb hatalom tiltja, vagy éppen valamiféle megfoghatatlan csoda, amiről faggatózott, ezért hát nem is erősködött tudni. Magából indult ki: ha nem tudott, vagy nem akar elmondani valamit, azt még piszkavassal sem szedte ki senki belőle.

Kérdéseiből soha nem fogyott ki a kis ember, de ahogy nőtt, egyre inkább csak magát nyaggatta s maga kereste a feleletet, mert olyan dolgokat vett észre a testén és a lelkében, amelyekre nem mert, vagy nem is illett volna rákérdezni, mert mi van, ha feleletet kap rá? A szégyentől bujdokolna el a világ legvégére! De éles füllel hallgatózott mindenfele, amerre eljárt, magában összevetette, amit megtapasztalt s amiről a nagylegények beszéltek, s holmi rózsaszín képet csak alkotott, s ettől erősen beigazolódott, hogy némelykor jobb, ha hallgat szülei előtt.

Ilyesmi járhatott akkor is a fejében, amikor eltévelyedtek a kolbászbavalók.

A Nap kacér sugarakat küldött le a földre, éppen a kert aljában szaladó kispatak tükrével játszadoztak. Janika belebámult a fel-felvillanó fénysugárba, a megcsillanó vízcseppek ragyogása pillanatra megvakították, mintha csak a napba nézett volna bele, pedig tudta, hogy nem szabad, mert megvakulhat, anyja sokszor intette, ha hunyorogni látta az ég felé fiát. De mégis? Mitől születik a nappali fényességben csillag a vízben, s ha csillag születik, akkor vajon megfoghatja? A markába veheti, anélkül, hogy vakon járja majd a nagyvilágot? Addig-addig markolta a patak fényben fürdő vízét, hogy bizony elcsatangoltak a disznai, s mire észhez tért, már bánta azt is, hogy megszületett. Pedig még a gyermekszületéséig nem is jutott el, pedig az lett volna a következő megfejtendő feladat! A fogantatás, a nagy titok kiokumulása oda lett, mint a disznók, az átkozottak, pont ilyenkor kell nyomukat keresni, mert ha nem, jön a nadrágszíj, vagy vessző és ráadásként anyjától a fakanál. Ennyi lesz a jussa, ha nem viszi épségben haza a reá bízott állatokat.

Nagy szerencsével, s még inkább a kaszálásból hazafelé igyekvő falubeliek segítségével híja nélkül terelte össze s aztán haza disznait, örömében még azt sem bánta volna, ha beárulják az emberek, ám ők némák maradtak, mert nem kérdezte őket aznap senki, hogy miféle jót cselekedtek s kivel? Akkor meg minek szaporítsák a szót?

A sok-sok harmathullás és a barátok a fejébe ömlesztették a titokzatos tudományt, s ha a tavaszi gólyák jöttével gyermekáldásról beszélt valaki, pelyhedző bajsza alatt csak mosolygott, mint akinek birtokában van a tudás köve.

Akkor már ismerte Julist! Mást nem, de csókot már lopott tőle, s ha az erdőt járták, igyekezett is behúzni a lányt a bozótosba, ha az kötélnek áll. De nem állt. Egyenes derékkal, lábát megfeszítve az ösvényen maradt, s az ifjú János másnál keresett titokban okosságot, mert minden falunak van asszonya, aki engedelmes, és szereti oktatni az ifjoncokat, akik aztán megtáltosodva üvöltnek a holdas éjszakába.

Ifjonti mámorával és Julissal már nem sokat viaskodott, mert, mint minden rendes székely legény, ő is megkapta a világégésre szólító behívóját. Frontra ment, fogságba esett, s amikor szabadult, már attól boldog volt, hogy megvárta a lány, s hogy meg is esküdött vele ásó-kapa-nagyharangra, feltáplálta, megszabadította tetveitől. Ő sem marad hát adós, Julisnak háromszor is óriásira nőtt a hasa, háromszor hívták a bábát, három éjszaka rótta a tornácot, míg felsírt a tisztaszobában az új élet.

Jó, szép, kerek lett volna a világ, ha visszatér a régi „kicsi Magyarország”, mert nagy fájdalma volt az embereknek, hogy nem öltözhetnek ünnepibe, vagy ha fel is öltöznek, nem az szól a szájukon, mi a lelkükben dúl. De a napok csak teltek, múltak, a völgyben érett a gyümölcs a fákon, a pityóka akkorára nőtt, hogy négy darab is ellátta estére a családot, karácsonyra a padláson lógott a kolbász, sorakozott katonás rendben a szalonna, s Julis úgy beosztott mindent, hogy hiányt nem szenvedtek az ég megadta világon semmiből.

Csak hát a lélek, a lélek háborgott, s nyögött az ember félrecsúszott szájjal, vérben úszott aggyal, amikor megszabadították kaszálójától, kapálójától… Julis és gyermekei nem hagyták nyugton: csodafüvet főztek, mozgatták, s milyent kicsi erő mutatkozott a lábában, azonnal kiültették a tornácra. S akkor, akkor látta meg az igazi világot! Lett tél, tavasz, nyár vagy ősz, János gazda itta magába a hegyet, a völgyet, az utcán elhaladó, kalapot emelő embereket. Minden reggel, minden este más volt az Isten alkotta csudás világ, s ha maga mellett látta a küszöbön ücsörögni családját, megtelt a lelke, de úgy, hogy nem lábadozott sokat, egy nap fiaival felbotorkált disznót őrizni a hegyre.

Azóta nyoma sem volt a betegségnek, asszonya úgy kikúrálta, hogy élhet a világ végezetéig, de még annál tovább is, csak a hegyei, a rétek gyógyító füvei maradjanak helyben, s ne keljenek útra, mint azok a fiatalok, akik a szabadság kapuját nyitva látva világnak eredtek. Világnak! A nagyvilágnak! S mintha gondolatára érkezett volna a válasz, az örök kérdéseire… A faluból zsákokkal a hegyre igyekező falusiak egy percre megálltak előtte, hogy elújságolják, már jönnek a legények…

Jönnek és maradnak, nagy terveket hoztak magukkal, örvendhet János bácsi, mert nem marad üresen a falu, lesz itt még gyermekzsivaj, s a hegyen, a kispatak melletti dombon nagy építkezés kezdődik, mert valamelyik azt vette a fejébe, hogy sífelvonót épít, még szerencse, hogy a háza lejjebb van, mert még beléakadnának a lesikló vendégek.

Hol van még a tél? Hol vannak a piros arcú gyermekek? Még csak a szénégetők füstjét érzi, a döngölők tompa hangját visszhangozzák a hegyek-völgyek, mellkasában érzi a lüktetést, még szerencse, hogy disznai jóllakottan gazdájuk mellé heveredtek, s megtámasztják az épp dőlni akaró, magatehetetlen testet.

Julist látja maga előtt, fiatalon, amint megfeszíti testét, hogy elkerülje a félhomályt, mert a tisztesség útlevél az életben és tán a mennyországban is.



A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf





40 megtekintés

Comentarios


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page