VerzĂĄr Ăva: KĂłcoska
RĂ©szlet a szerzĆ
Lårmafåk oltalmåban. Mai székely balladåk 2.
c. kötetĂ©bĆl
KĂłcoska
A teliholdas Ă©jszakĂĄn az ĂĄrnyak rĂ©mĂŒlten kapaszkodtak a szĂ©lbe. KĂsĂ©rteties mutatvĂĄnyaikban alakjuk hol elnyĂșlt, hol összetöpörödött. LidĂ©rces jĂĄtĂ©kuk nem kĂmĂ©lte a magĂĄnyos kislĂĄny idegzetĂ©t. KĂłcoska a gangos lĂ©pcsĆn ĂŒlt, remegett, hajĂĄt a szĂ©l csak Ășgy tĂ©pĂĄzta, s neki mĂ©gsem mozdult a keze, hogy helyreigazĂtsa az összekuszĂĄlt, szĂ©lcibĂĄlta fĂŒrtöket. Nem bĂĄnta. MiĂ©rt is bĂĄntotta volna a szĂ©l jĂĄtĂ©ka, amikor lelkĂ©ben vihar dĂșlt, sokkal erĆsebb a keletrĆl Ă©rkezĆ, megfĂĄradt, öreg vĂĄndornĂĄl?
FĂĄzott. Piciny kis hĂĄlĂłingĂ©t magĂĄra csavarta, vĂ©kony kicsi lĂĄba Ășgy kandikĂĄlt ki a hĂĄlĂłruha alĂłl, mint a rĂ©t egyik legszebbikĂ©nek, a harangvirĂĄgnak a szĂĄra: szĂ©ttĂĄrt szirmai alatt gyenge fƱszĂĄllĂĄbon inog, midĆn arra settenkedik egy kĂłsza lehelet.
EgyedĂŒl volt. Nagyon egyedĂŒl. PrĂłbĂĄlt volna aludni, mintha minden rendben lett volna, de a ragyĂĄs arcĂș, titokzatos hold sugĂĄrzĂł fĂ©nyessĂ©gĂ©vel kicsalogatta ĂĄgyĂĄbĂłl. Most meg ezek az ĂĄrnyak bohĂłckodnak! Nem tudott nevetni rajtuk, pedig de sokszor volt esti jĂĄtĂ©ka, hogy sajĂĄt ĂĄrnyĂ©kĂĄt beĂĄllĂtotta egy-egy nagy fa ĂĄgainak kuszasĂĄga közĂ©, Ă©s kergetĆzött velĂŒk, amĂg anyu nem szĂłlt:
â KĂłcoska! LefekvĂ©s!
Nem is tudna most nyugodtan a meleg takarĂł alatt megmaradni. FĂ©l is. A hĂĄz kong az ĂŒressĂ©gtĆl. Egyes-egyedĂŒl maradt. Nem volt az olyan rĂ©g, amikor Ă©desanyja azt sĂșgta a fĂŒlĂ©be:
â NagylĂĄny lettĂ©l, KĂłcoskĂĄm, ma betöltötted a nyolcadik Ă©vedet. BĂŒszke vagyok rĂĄd, Ă©s nagyon szeretlek.
â Ădesanya! â jajdult fel, s egybĆl sĂrĂĄsra görbĂŒlt a ânagylĂĄnyâ pici szĂĄja. Ma dĂ©lutĂĄn vĂ©gigszirĂ©nĂĄzott a falun egy sietĆ mentĆ, benne törĂ©keny, beteg asszonnyal. A kislĂĄny pedig csak nĂ©zte, amint Ă©desanyjĂĄt felemelik az ĂĄgyrĂłl, beteszik az autĂłba, Ă©s elszĂĄllĂtjĂĄk. Senki sem kĂ©rdezett tĆle semmit, csak a mentĆs bĂĄcsi simogatta meg a fejĂ©t:
â Ne fĂ©lj, meggyĂłgyul anyukĂĄd. Majd szĂłlj az Ă©desapĂĄdnak, hogy a kĂłrhĂĄzba vittĂŒk.
â Nekem nincs Ă©desapĂĄm â akart vĂĄlaszolni â, csak mĂĄs gyermekeknek van, azoknak, akiket hoznak Ă©s visznek az oviba, meg az iskolĂĄba. A parkba is, van, aki az Ă©desapjĂĄval megy. Nekem csak anyukĂĄm van. BĂĄcsi, ne vigyĂ©tek el! HozzĂĄtok vissza nekem!
Mire mindezt elmondhatta volna, mĂĄr mesze jĂĄrt az autĂł, mĂĄr csak a szirĂ©nĂĄjĂĄt hallotta. AzĂłta vĂĄr. Titokban azĂ©rt is jött ki a lĂ©pcsĆre, mert lehet, hogy tĂ©vedtek, az anyu nem lehet beteg, tegnap mĂ©g mindent kimosott. Itt vannak mĂ©g a ruhĂĄk a szĂĄrĂtĂłkötĂ©len. A szĂ©l nagyon himbĂĄlja Ćket, le is kellene szedni. Anyu mindig leszedi. Kihoz magĂĄval egy nagy fehĂ©r kosarat, az illatos ruhĂĄkat összehajtogatja, s belerakosgatja szĂ©pen, sorban. Milyen finom a tiszta ruha illata! Olyan, mint a mellette lĂ©vĆ orgonabokornak, talĂĄn mĂ©g jobb is. FĆleg tĂ©len, amikor fagyosan hozza be Ă©desanya szĂĄradni, akkor olyan friss lesz benn a levegĆ, mint kinn a korcsolyapĂĄlyĂĄn. EgyĂŒtt van a tĂ©l fagyos frissessĂ©ge Ă©s az otthon kellemes melege.
Csak le ne szakĂtsa a kötelet az a bolondos szĂ©l! Akkor mindent Ășjra ki kell mosni, Ă©s nagyon fogja csĂłvĂĄlni fejĂ©t az Ă©desanyja.
A ruhĂĄk tovĂĄbb lengedeznek a szĂ©lben, ĂĄrnyĂ©kos alakjuk meg-megtörik: âĂ©gi lepel, földi lepelâ â csikorog mozgĂĄsukhoz dalt a karĂł; s hƱsĂ©gesen alĂĄtĂĄmasztja a szĂĄradĂł ruhĂĄkat, tartja sĂșlyukat, miközben tĂĄncot lejt KĂłcoska szeme elĆtt. Pedig Ć a karĂłra nem figyel â hadd ropja az âegyet jobbra, kettĆt balraâ tĂĄncĂĄt â, Ć csak a tiszta ruhĂĄkat követi, nehogy a kötĂ©l leszakadjon, mert akkor azonnal ugrik Ă©s összeszedi, mint ahogy anyja tennĂ©, ha otthon volna. NagylĂĄny, meg tudja csinĂĄlni. Ahogy a nagyok is teszik, ha vihart jĂłsolnak a fellegek. Szeme le-lecsukĂłdik, nĂ©ha riadtan feleszmĂ©l:
â A ruhĂĄk! â AztĂĄn ismĂ©t elbĂłbiskol.
Az Ă©jszaka ĂĄrnyai mĂĄr rĂ©gen aludni tĂ©rtek, elfĂĄradtak az ide-oda mĂĄszkĂĄlĂĄstĂłl, a hold is takarĂłt hĂșzott magĂĄra. Hajnalra a kĂ©mĂ©nyben lakĂł bagoly aludni tĂ©rt, s a fĂ©ny hasadtĂĄval a madarak tavaszi csicsergĂ©se Ășj napot hirdetett.
A lĂ©pcsĆn összegömbölyödött csomag: egy kicsi lĂĄny, aki belealudt az ĂĄrnyak tĂĄncĂĄba. Valaki Ă©bresztgeti:
â KĂłcoska! KĂłcoska! Te buta kislĂĄny, nyisd ki a szemed, reggel van! Majdnem megfagytĂĄl kislĂĄnyom, miĂ©rt nem bĂșjtĂĄl a paplan alĂĄ? â kĂ©rdeztĂ©k, aztĂĄn ölbe vettĂ©k, feltettĂ©k egy szekĂ©rre. MĂĄsik faluba vittĂ©k. Mondtak valamit, hogy Ă©desanya nagyon beteg. MƱteni kell, mert akkora daganat van a hasĂĄban, mint egy labda.
â Holnapra itthon lesz azĂ©rt?
â SokĂĄig kell itt maradnod a nagyinĂĄl â vĂĄlaszoltĂĄk. â Ne szomorkodj, gondoskodunk rĂłlad. Meg aztĂĄn itt vannak az unokatestvĂ©reid is, akikkel jĂĄtszhatsz, meglĂĄtod, milyen gyorsan szalad az idĆ. No, ne sĂrj mĂĄr, kislĂĄnyom!
MĂĄsnap mindenki a maga dolga utĂĄn nĂ©zett. A nagyiĂ©k kezĂŒkbe vettĂ©k a kapĂĄt, kimentek a mezĆre. A nĂ©nikĂ©k is el voltak foglalva az otthoni munkĂĄval, csak a gyermekek szaladgĂĄltak a nagy udvarban. A napok meg csak mĂșltak egymĂĄs utĂĄn. Nappal nem is volt baj, annyi Ă©rdekessĂ©g akadt kinn, hogy nem volt ideje sokat gondolkozni. Fel kellett fedeznie az udvar Ă©s a kert titkait. NĂ©ha, ha elfĂĄradt, leĂŒlt egy fa tövĂ©be, virĂĄgokat fƱzött, vagy csokrot kötött. AztĂĄn indult volna, hogy Ă©desanyjĂĄnak megmutassa Ă©s odaadja, de eszĂ©be jutott, hogy nincs vele. Nem teszi ĂŒvegpohĂĄrba â mint ahogy szokta â kislĂĄnya virĂĄgait. MĂ©rgĂ©ben összetĂ©pte, Ă©s szanaszĂ©t dobĂĄlta, amit addig oly gondosan kötögetett. TöbbĂ© nem fon koszorĂșt, Ă©s nem köt csokorba senkinek virĂĄgot!
Csak az esték ne lettek volna!
Mindenkinek megvolt a maga ĂĄgya. KĂłcoska egy padbĂłl ĂĄtalakĂtott fekhelyet kapott, bele illatos szalmazsĂĄkot. A lĂĄmpĂĄt hamar eloltottĂĄk, mindenki fĂĄradt volt, reggel korĂĄn keltek, vĂĄrta Ćket a nehĂ©z, paraszti munka. Itt mĂĄs volt, mint otthon. Otthon! Ilyenkor este anyu mellĂ© fekĂŒdt. Mindketten olvastak. Anyunak is volt egy könyv a kezĂ©ben, neki is. De mindig Ć aludt el hamarabb, amit nem is bĂĄnt nagyon, mert olyankor ott maradhatott mellette. S milyen Ă©des volt anyu mellett aludni! Meleg, illatos, biztonsĂĄgos. Ăjszaka, ha felĂ©bredt, kezĂ©vel mindig megtapogatta, nem vitte-e anya Ćt a kisĂĄgyĂĄba, s ha megĂ©rezte az Ă©des testet, Ășgy aludt tovĂĄbb, mint a bunda. Most belefĂșrta arcĂĄt a pĂĄrnĂĄba, nehogy meghallja valaki, hogy a könnyei nem tudnak a helyĂŒkön maradni a szemhĂ©ja alatt. Nem tehet rĂłla, Ășgy folynak, mint otthon a folyĂł, megĂĄllĂtani mĂ©g az a hatalmas gĂĄt sem tudja, pedig nagy annak az ereje. MĂ©g a malmot is meghajtja. LĂĄtta a nagy köveket, amelyek forognak, forognak, aztĂĄn egyszerre csak megtelik a zsĂĄk finom, szĂĄllĂł liszttel.
Hetek mĂșltĂĄval, egy reggel csodĂĄlkozva nĂ©zett körĂŒl. Nem tudta, mi törtĂ©nik. Senki sem ment dolgozni, Ă©s valamiĂ©rt elĆĂĄllt a szekĂ©r.
â TalĂĄn a piacra mennek? â gondolta. S nĂ©zte, amint telerakjĂĄk a szekeret mindenfĂ©le jĂłval. KondĂ©rba öntött friss levessel. Kosarakban illatozĂł, korĂĄn reggel sĂŒtött kenyĂ©rrel. â Mi lehet ez? â El sem tudta elkĂ©pzelni, hova kĂ©szĂŒlnek a nagyok. A mezĆre nem, a piacra sem visznek ennyi Ă©telt; hĂĄt akkor mi törtĂ©nhetett? Ćt szĂłlĂtottĂĄk:
â Hopp, fel a bakra kislĂĄny, viszĂŒnk haza! Otthon van az Ă©desanyĂĄd! De jĂł legyĂ©l ĂĄm, mert mĂ©g nagyon gyenge, mĂ©gis tĂ©ged akar lĂĄtni! â Kicsi szĂve kalimpĂĄlni kezdett. Hazamegy! Haza!
DacossĂĄga felĂŒlkerekedett. Ahogy közeledtek az otthonĂĄhoz, egyre mĂ©rgesebb lett. A lovak patĂĄinak hangjĂĄra mind több Ă©s több gondolat jutott eszĂ©be, ami aztĂĄn haraggĂĄ vĂĄltozott, s mĂ©rgesen ismĂ©telgette magĂĄban: egyedĂŒl hagyta, nem gondolt rĂĄ az Ă©desanyja, s arra, hogy milyen rossz neki. MiĂ©rt lett beteg? TalĂĄn Ć volt a rossz? TĆle akart szabadulni? Vajon Ć a hibĂĄs? Amikor az ajtĂłn befordult, mĂ©rge kiteljesedett. Ădesanyja ölelĂ©sĂ©t nem viszonozta, nem beszĂ©lt hozzĂĄ, nem csĂłkolta meg. Hogyne! AzĂ©rt sem! Csak titokban vĂĄrta, hogy anyja mellĂ© fekhet este, de azt sem volt szabad.
â EzutĂĄn egyedĂŒl alszol. JĂł kis ĂĄgyad van, mĂ©g megĂŒtöd anya hasĂĄt â hangzott az intelem. Pedig mennyire szeretett volna odabĂșjni, csak egy kicsit mellette lenni. VigyĂĄzott volna rĂĄ, mert tudta, hogy nem szabad anyu hasĂĄhoz Ă©rni, mert nagyon felvĂĄgtĂĄk egy kĂ©ssel, Ă©s az mĂ©g mindig fĂĄjhat neki. Csak egy kicsit bĂșjt volna mellĂ©, csak addig, amĂg Ă©rzi a puha meleget, az Ă©desanyja illatĂĄt. HiĂĄba is könnyezik a mama, azĂ©rt sem szĂłl hozzĂĄ. Mondhatja neki, hogy szereti, Ćt aztĂĄn nem Ă©rdekli. MegbĂĄntottĂĄk, sĂ©rtĆdötten bĂșjik az ĂĄgyĂĄba: többet soha sem fog anyu mellĂ© kĂ©redzkedni!
Ugyanaz az Ă©g, ugyanazok a csillagok. MĂ©g a ragyĂĄs kĂ©pƱ hold is ugyanott ragyog fenn az Ă©gen. KĂłcoska az eget figyeli; csak nem ott, nem abban a hĂĄzban, s mĂĄr nincs anyu. KĂłcosnak mĂ©g mindig kĂłcos a haja; csak akkor sima, ha megmossa, de utĂĄna mĂĄr egy nappal nincs az a fĂ©sƱ, amelyik rendet teremtene a fejĂ©n. Keze mindig benne van, összekuszĂĄlja a szĂĄlakat, ha olvas, ha gondolkozik. Ăgy szokta meg. Majdnem ötven Ă©v telt el, a hajĂĄnak rosszul is esne, ha nem lenne kusza Ă©s bozontos, pedig mĂĄr sokkal kevesebb van belĆle, mint egykoron.
A szĂ©l is mĂĄs, mint akkor, otthon, a lĂ©pcsĆn ĂŒcsörögve. S most nem a szĂĄrĂtĂłkötelet mozgatja, hanem a diĂłfa ĂĄgainak ĂĄrnyĂ©kĂĄt lĂłbĂĄlja erre-arra. JĂł pĂĄr Ă©ve mĂĄr annak, hogy egyszer csak jött a postĂĄs. TĂĄvirat volt a kezĂ©ben.
â Anyu meghalt, holnaputĂĄn temetjĂŒk, gyertek haza. â Elolvasta az ĂrĂĄst, megmutatta a csalĂĄdjĂĄnak, mert az is volt mĂĄr neki. Nem sĂrt. Csomagolni kezdtek, a vonat dĂ©lutĂĄn indult PestrĆl â ErdĂ©lybe.
HosszĂș az Ășt, de mĂ©g mindig nem sĂr. Nem lehet igaz! Valamit fĂ©lreĂ©rtettek. AztĂĄn, amikor hazaĂ©rtek, az ajtĂł fölött a fekete zĂĄszlĂł mindent elĂĄrul. MĂ©g akkor sem hiszi, akkor sem, amikor anyut koporsĂłban lĂĄtja viszont. SĂrni mĂ©g ekkor sem tud.
Pedig mĂĄr gyĂŒlekeztek az emberek a temetĂ©sre, mĂĄr harangoztak, szegecseltĂ©k le a koporsĂł fedelĂ©t, s tudta, hogy ezt a hangot anyu sohasem szerette. S azt sem szerette soha, amikor a sĂrba bedobĂĄltĂĄk a földet: fĂ©lt a föld esĂ©sĂ©nek tompa hangjĂĄtĂłl. EzĂ©rt nem is jĂĄrt temetĂ©sre. LĂĄm, anyu is fĂ©lt! FĂ©lt a sötĂ©ttĆl, s mĂ©gis elment⊠MĂ©g mindig nem sĂr. SokĂĄig nem jönnek elĆ azok a frĂĄnya könnyek. Csak most, annyi Ă©v utĂĄn gyĂŒlekeznek, s eszĂ©be juttatjĂĄk, hogy elfelejtette megmondani, hogy nagyon, de nagyon szerette. Csak azĂ©rt haragudott akkor, amikor kicsi volt, mert annyira hiĂĄnyzott neki. Most meg elment, Ă©s mĂĄr soha sem mondhatja meg neki. MiĂ©rt ment el? MiĂ©rt tette ezt vele?
A temetĂ©srĆl hazamentek: a magĂĄra maradt, ĂŒresen tĂĄtongĂł lakĂĄsba. Valakit mĂ©g temettek a faluban, a ravatalt azonnal elvittĂ©k. Csak a kisszoba, anyu birodalma volt Ă©rintetlen. FĂ©lve lĂ©pett be, de remĂ©nykedve is, hĂĄtha mĂ©gis ott van. HĂĄtha csak ĂĄlom volt ez az egĂ©sz nap, s Ć odabĂșjhat mellĂ©, Ă©rezheti az illatĂĄt, a melegĂ©t.
KinyĂlt az ajtĂł, de nem volt benn senki. Csak anyu pĂ©nztĂĄrcĂĄja ĂĄrvĂĄlkodott az asztalon, benne egy kevĂ©ske pĂ©nzzel. TƱnĆdve megolvasta, gondosan visszarakta. HĂĄtha kelleni fog mĂ©g neki⊠SzemĂŒvege a kisasztalon, a könyv mellette⊠GazdĂĄtlan aludt a sok összehajtott plĂ©d: gyƱjtötte Ćket. Nagyon szeretett betakarĂłzni velĂŒk. EgyedĂŒl maradt öregkorĂĄra, a plĂ©dek nyĂșjtottak neki meleget, vigaszt a könyvekben keresett.
A szoba csendes, alszik a szekrĂ©nyben a ruha, a polc; a pĂłk magĂĄnyosan, fĂ©lelem nĂ©lkĂŒl mĂĄszik fel a falon⊠Ki kell mennie⊠Könnye mĂ©g most sem hull. KĂŒlönös Ă©rzĂ©s szorongatja: nyelni nem tud, a torkĂĄt gombĂłc fojtogatja, de olyan sokan vannak körĂŒlötte. Az Ă©desanyja pedig csak az övĂ© volt. EgyedĂŒl szeretne lenni. Le kellene szedni a ruhĂĄkat. Beletenni egy fonott kosĂĄrba, Ășgy ahogy egykor anyu tette. Beletemetkezni, s Ă©rezni az illatĂĄt. Nem baj, ha a könnyei megnedvesĂtik. Zokogni kellene. Zokogni s kimondani. Kimondani vĂ©gre:
â ĂdesanyĂĄm, Ă©n annyira szeretlek!
![](https://static.wixstatic.com/media/55b554_b4cda6a3697e4ff6ad20cfe8edd907cf~mv2.png/v1/fill/w_72,h_101,al_c,q_85,usm_0.66_1.00_0.01,blur_2,enc_auto/55b554_b4cda6a3697e4ff6ad20cfe8edd907cf~mv2.png)
A teljes könyv itt elĂ©rhetĆ: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf