top of page

Verzár Éva: Kócoska





Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből




Kócoska



A teliholdas éjszakán az árnyak rémülten kapaszkodtak a szélbe. Kísérteties mutatványaikban alakjuk hol elnyúlt, hol összetöpörödött. Lidérces játékuk nem kímélte a magányos kislány idegzetét. Kócoska a gangos lépcsőn ült, remegett, haját a szél csak úgy tépázta, s neki mégsem mozdult a keze, hogy helyreigazítsa az összekuszált, szélcibálta fürtöket. Nem bánta. Miért is bántotta volna a szél játéka, amikor lelkében vihar dúlt, sokkal erősebb a keletről érkező, megfáradt, öreg vándornál?

Fázott. Piciny kis hálóingét magára csavarta, vékony kicsi lába úgy kandikált ki a hálóruha alól, mint a rét egyik legszebbikének, a harangvirágnak a szára: széttárt szirmai alatt gyenge fűszállábon inog, midőn arra settenkedik egy kósza lehelet.

Egyedül volt. Nagyon egyedül. Próbált volna aludni, mintha minden rendben lett volna, de a ragyás arcú, titokzatos hold sugárzó fényességével kicsalogatta ágyából. Most meg ezek az árnyak bohóckodnak! Nem tudott nevetni rajtuk, pedig de sokszor volt esti játéka, hogy saját árnyékát beállította egy-egy nagy fa ágainak kuszasága közé, és kergetőzött velük, amíg anyu nem szólt:

– Kócoska! Lefekvés!

Nem is tudna most nyugodtan a meleg takaró alatt megmaradni. Fél is. A ház kong az ürességtől. Egyes-egyedül maradt. Nem volt az olyan rég, amikor édesanyja azt súgta a fülébe:

– Nagylány lettél, Kócoskám, ma betöltötted a nyolcadik évedet. Büszke vagyok rád, és nagyon szeretlek.

– Édesanya! – jajdult fel, s egyből sírásra görbült a „nagylány” pici szája. Ma délután végigszirénázott a falun egy siető mentő, benne törékeny, beteg asszonnyal. A kislány pedig csak nézte, amint édesanyját felemelik az ágyról, beteszik az autóba, és elszállítják. Senki sem kérdezett tőle semmit, csak a mentős bácsi simogatta meg a fejét:

– Ne félj, meggyógyul anyukád. Majd szólj az édesapádnak, hogy a kórházba vittük.

– Nekem nincs édesapám – akart válaszolni –, csak más gyermekeknek van, azoknak, akiket hoznak és visznek az oviba, meg az iskolába. A parkba is, van, aki az édesapjával megy. Nekem csak anyukám van. Bácsi, ne vigyétek el! Hozzátok vissza nekem!

Mire mindezt elmondhatta volna, már mesze járt az autó, már csak a szirénáját hallotta. Azóta vár. Titokban azért is jött ki a lépcsőre, mert lehet, hogy tévedtek, az anyu nem lehet beteg, tegnap még mindent kimosott. Itt vannak még a ruhák a szárítókötélen. A szél nagyon himbálja őket, le is kellene szedni. Anyu mindig leszedi. Kihoz magával egy nagy fehér kosarat, az illatos ruhákat összehajtogatja, s belerakosgatja szépen, sorban. Milyen finom a tiszta ruha illata! Olyan, mint a mellette lévő orgonabokornak, talán még jobb is. Főleg télen, amikor fagyosan hozza be édesanya száradni, akkor olyan friss lesz benn a levegő, mint kinn a korcsolyapályán. Együtt van a tél fagyos frissessége és az otthon kellemes melege.

Csak le ne szakítsa a kötelet az a bolondos szél! Akkor mindent újra ki kell mosni, és nagyon fogja csóválni fejét az édesanyja.

A ruhák tovább lengedeznek a szélben, árnyékos alakjuk meg-megtörik: „égi lepel, földi lepel” – csikorog mozgásukhoz dalt a karó; s hűségesen alátámasztja a száradó ruhákat, tartja súlyukat, miközben táncot lejt Kócoska szeme előtt. Pedig ő a karóra nem figyel – hadd ropja az „egyet jobbra, kettőt balra” táncát –, ő csak a tiszta ruhákat követi, nehogy a kötél leszakadjon, mert akkor azonnal ugrik és összeszedi, mint ahogy anyja tenné, ha otthon volna. Nagylány, meg tudja csinálni. Ahogy a nagyok is teszik, ha vihart jósolnak a fellegek. Szeme le-lecsukódik, néha riadtan feleszmél:

– A ruhák! – Aztán ismét elbóbiskol.

Az éjszaka árnyai már régen aludni tértek, elfáradtak az ide-oda mászkálástól, a hold is takarót húzott magára. Hajnalra a kéményben lakó bagoly aludni tért, s a fény hasadtával a madarak tavaszi csicsergése új napot hirdetett.

A lépcsőn összegömbölyödött csomag: egy kicsi lány, aki belealudt az árnyak táncába. Valaki ébresztgeti:

– Kócoska! Kócoska! Te buta kislány, nyisd ki a szemed, reggel van! Majdnem megfagytál kislányom, miért nem bújtál a paplan alá? – kérdezték, aztán ölbe vették, feltették egy szekérre. Másik faluba vitték. Mondtak valamit, hogy édesanya nagyon beteg. Műteni kell, mert akkora daganat van a hasában, mint egy labda.

– Holnapra itthon lesz azért?

– Sokáig kell itt maradnod a nagyinál – válaszolták. – Ne szomorkodj, gondoskodunk rólad. Meg aztán itt vannak az unokatestvéreid is, akikkel játszhatsz, meglátod, milyen gyorsan szalad az idő. No, ne sírj már, kislányom!

Másnap mindenki a maga dolga után nézett. A nagyiék kezükbe vették a kapát, kimentek a mezőre. A nénikék is el voltak foglalva az otthoni munkával, csak a gyermekek szaladgáltak a nagy udvarban. A napok meg csak múltak egymás után. Nappal nem is volt baj, annyi érdekesség akadt kinn, hogy nem volt ideje sokat gondolkozni. Fel kellett fedeznie az udvar és a kert titkait. Néha, ha elfáradt, leült egy fa tövébe, virágokat fűzött, vagy csokrot kötött. Aztán indult volna, hogy édesanyjának megmutassa és odaadja, de eszébe jutott, hogy nincs vele. Nem teszi üvegpohárba – mint ahogy szokta – kislánya virágait. Mérgében összetépte, és szanaszét dobálta, amit addig oly gondosan kötögetett. Többé nem fon koszorút, és nem köt csokorba senkinek virágot!

Csak az esték ne lettek volna!

Mindenkinek megvolt a maga ágya. Kócoska egy padból átalakított fekhelyet kapott, bele illatos szalmazsákot. A lámpát hamar eloltották, mindenki fáradt volt, reggel korán keltek, várta őket a nehéz, paraszti munka. Itt más volt, mint otthon. Otthon! Ilyenkor este anyu mellé feküdt. Mindketten olvastak. Anyunak is volt egy könyv a kezében, neki is. De mindig ő aludt el hamarabb, amit nem is bánt nagyon, mert olyankor ott maradhatott mellette. S milyen édes volt anyu mellett aludni! Meleg, illatos, biztonságos. Éjszaka, ha felébredt, kezével mindig megtapogatta, nem vitte-e anya őt a kiságyába, s ha megérezte az édes testet, úgy aludt tovább, mint a bunda. Most belefúrta arcát a párnába, nehogy meghallja valaki, hogy a könnyei nem tudnak a helyükön maradni a szemhéja alatt. Nem tehet róla, úgy folynak, mint otthon a folyó, megállítani még az a hatalmas gát sem tudja, pedig nagy annak az ereje. Még a malmot is meghajtja. Látta a nagy köveket, amelyek forognak, forognak, aztán egyszerre csak megtelik a zsák finom, szálló liszttel.

Hetek múltával, egy reggel csodálkozva nézett körül. Nem tudta, mi történik. Senki sem ment dolgozni, és valamiért előállt a szekér.

– Talán a piacra mennek? – gondolta. S nézte, amint telerakják a szekeret mindenféle jóval. Kondérba öntött friss levessel. Kosarakban illatozó, korán reggel sütött kenyérrel. – Mi lehet ez? – El sem tudta elképzelni, hova készülnek a nagyok. A mezőre nem, a piacra sem visznek ennyi ételt; hát akkor mi történhetett? Őt szólították:

– Hopp, fel a bakra kislány, viszünk haza! Otthon van az édesanyád! De jó legyél ám, mert még nagyon gyenge, mégis téged akar látni! – Kicsi szíve kalimpálni kezdett. Hazamegy! Haza!

Dacossága felülkerekedett. Ahogy közeledtek az otthonához, egyre mérgesebb lett. A lovak patáinak hangjára mind több és több gondolat jutott eszébe, ami aztán haraggá változott, s mérgesen ismételgette magában: egyedül hagyta, nem gondolt rá az édesanyja, s arra, hogy milyen rossz neki. Miért lett beteg? Talán ő volt a rossz? Tőle akart szabadulni? Vajon ő a hibás? Amikor az ajtón befordult, mérge kiteljesedett. Édesanyja ölelését nem viszonozta, nem beszélt hozzá, nem csókolta meg. Hogyne! Azért sem! Csak titokban várta, hogy anyja mellé fekhet este, de azt sem volt szabad.

– Ezután egyedül alszol. Jó kis ágyad van, még megütöd anya hasát – hangzott az intelem. Pedig mennyire szeretett volna odabújni, csak egy kicsit mellette lenni. Vigyázott volna rá, mert tudta, hogy nem szabad anyu hasához érni, mert nagyon felvágták egy késsel, és az még mindig fájhat neki. Csak egy kicsit bújt volna mellé, csak addig, amíg érzi a puha meleget, az édesanyja illatát. Hiába is könnyezik a mama, azért sem szól hozzá. Mondhatja neki, hogy szereti, őt aztán nem érdekli. Megbántották, sértődötten bújik az ágyába: többet soha sem fog anyu mellé kéredzkedni!


Ugyanaz az ég, ugyanazok a csillagok. Még a ragyás képű hold is ugyanott ragyog fenn az égen. Kócoska az eget figyeli; csak nem ott, nem abban a házban, s már nincs anyu. Kócosnak még mindig kócos a haja; csak akkor sima, ha megmossa, de utána már egy nappal nincs az a fésű, amelyik rendet teremtene a fején. Keze mindig benne van, összekuszálja a szálakat, ha olvas, ha gondolkozik. Így szokta meg. Majdnem ötven év telt el, a hajának rosszul is esne, ha nem lenne kusza és bozontos, pedig már sokkal kevesebb van belőle, mint egykoron.

A szél is más, mint akkor, otthon, a lépcsőn ücsörögve. S most nem a szárítókötelet mozgatja, hanem a diófa ágainak árnyékát lóbálja erre-arra. Jó pár éve már annak, hogy egyszer csak jött a postás. Távirat volt a kezében.

– Anyu meghalt, holnapután temetjük, gyertek haza. – Elolvasta az írást, megmutatta a családjának, mert az is volt már neki. Nem sírt. Csomagolni kezdtek, a vonat délután indult Pestről – Erdélybe.

Hosszú az út, de még mindig nem sír. Nem lehet igaz! Valamit félreértettek. Aztán, amikor hazaértek, az ajtó fölött a fekete zászló mindent elárul. Még akkor sem hiszi, akkor sem, amikor anyut koporsóban látja viszont. Sírni még ekkor sem tud.

Pedig már gyülekeztek az emberek a temetésre, már harangoztak, szegecselték le a koporsó fedelét, s tudta, hogy ezt a hangot anyu sohasem szerette. S azt sem szerette soha, amikor a sírba bedobálták a földet: félt a föld esésének tompa hangjától. Ezért nem is járt temetésre. Lám, anyu is félt! Félt a sötéttől, s mégis elment… Még mindig nem sír. Sokáig nem jönnek elő azok a fránya könnyek. Csak most, annyi év után gyülekeznek, s eszébe juttatják, hogy elfelejtette megmondani, hogy nagyon, de nagyon szerette. Csak azért haragudott akkor, amikor kicsi volt, mert annyira hiányzott neki. Most meg elment, és már soha sem mondhatja meg neki. Miért ment el? Miért tette ezt vele?

A temetésről hazamentek: a magára maradt, üresen tátongó lakásba. Valakit még temettek a faluban, a ravatalt azonnal elvitték. Csak a kisszoba, anyu birodalma volt érintetlen. Félve lépett be, de reménykedve is, hátha mégis ott van. Hátha csak álom volt ez az egész nap, s ő odabújhat mellé, érezheti az illatát, a melegét.

Kinyílt az ajtó, de nem volt benn senki. Csak anyu pénztárcája árválkodott az asztalon, benne egy kevéske pénzzel. Tűnődve megolvasta, gondosan visszarakta. Hátha kelleni fog még neki… Szemüvege a kisasztalon, a könyv mellette… Gazdátlan aludt a sok összehajtott pléd: gyűjtötte őket. Nagyon szeretett betakarózni velük. Egyedül maradt öregkorára, a plédek nyújtottak neki meleget, vigaszt a könyvekben keresett.

A szoba csendes, alszik a szekrényben a ruha, a polc; a pók magányosan, félelem nélkül mászik fel a falon… Ki kell mennie… Könnye még most sem hull. Különös érzés szorongatja: nyelni nem tud, a torkát gombóc fojtogatja, de olyan sokan vannak körülötte. Az édesanyja pedig csak az övé volt. Egyedül szeretne lenni. Le kellene szedni a ruhákat. Beletenni egy fonott kosárba, úgy ahogy egykor anyu tette. Beletemetkezni, s érezni az illatát. Nem baj, ha a könnyei megnedvesítik. Zokogni kellene. Zokogni s kimondani. Kimondani végre:

– Édesanyám, én annyira szeretlek!


A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf





39 megtekintés

Comentários


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page