Verzár Éva: Még sír a tőke
A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből
Mesél a múlt
Még sír a tőke
A toronyóra elütötte a boszorkaidéző éjfélt. Az asszony még körülnézett a házban, gondosan becsukta a meggyötört, rongyos szélű ablakot, felvette nehéz átalvetőjét, kezében hatalmas kondér, s óvatosan, mint aki lopni megy, résnyire nyitotta az ajtót s kikémlelt.
A gazduraméknál mély sötét ölelte át a tornácos parasztházat, a Hold bújócskát játszott a csillagokkal, olyan gyászos vaksötétbe borult a falu, hogy még a kutyák is féltek vakkantani. Az ördög teljesen beborította köpenyével a világot, ha nem is az egész mindenséget, de Háromszéket biztosan. Ezért sikerült észrevétlen kitapogatóznia a bérelt istálló melletti kunyhóból. Amikor a kaput hangtalanul becsukta, s a zár kattanása is beleveszett a csendbe, sóhaja felszállt az égbe, és épp ott állt meg a fülehegyén a fenn bóklászó ördögkomájának. Emez pedig örömtáncot lejtett, hogy, lám-lám, hűséges szolgáját sikeresen a bűn útjára bocsátotta. Még a hárpia főbérlője sem vette észre, pedig szeme száz, vagy annál is több. Majd amikor hazaér, azt mondja neki, hogy testvére jött el hozzá a hajnali órákban, hogy hívja, mert az anyja épp beteg, s neki szó nélkül mennie kellett. Vagy kitalál valamit, mint eddig mindig, a kíváncsi némber faggatózására.
A falu kövesútját elkerülte, a folyó melletti ösvényt taposta, hogy élő emberfiával véletlen se hozza össze a sors. Ismerte a járást, mégis óvatosan lépkedett fától fáig, félve, hogy mellélép. Az éjszakai fürdőzés nem jönne jókor, a víz is mély, úszni sem tud, a csomag súlya meg húzta a meder felé, s vadul viharzott benne a sok gondolat és érzés, mint havonta egyszer minden alkalommal, amikor a titokzatos éjféli órát elütötte a torony, s ő útnak indult.
– Ó, Uram! Bocsássd meg, amit teszek, s ne űzz a pokloknak poklára. Gyermekem van, Uram! Leányom a te áldásoddal született, Uram, még ha leányanyaként, vétekben hoztam is e világra!
A híd melletti kapaszkodón szinte mászott, de végre felért, már csak pár ház és kint van a faluból. Hátha most már nem látja meg senki! Az átalvetőt megigazította a vállán, a nehéz kondért pedig cserélgette egyik kezéből a másikba.
Uram, irgalmazz!
A faluvégi kutyák csak megugatták.
– A rosseb belétek! Hogy állna belétek az istennyila! Kuss, csontlesők! – hadakozott, de megállás nélkül haladt tovább. Ment, csak ment, lába alatt az illatos rét virágai felzokogtak fájdalmukban, gyíkok rebbentek szét az éji násztól bódultan, békák ugrottak lábfejére, s belebrekegtek Ilus zaklatott gondolataiba.
Az égalja még nem hasadt meg, mire a hegy lábához ért. A marhaitató melletti kaptatóra lépett, s az első sűrű bokorban, megszokott helyén várta, míg kivirrad, s az ágak megreccsennek.
Magas, napbarnított ember árnyéka vetődött reá az első kapisgáló fénysugárral; még így, álmosan is látta a férfi szemének szikrázását. Elillant a szemhéjára nehezedő súly, egyből elszállt a lelkét szorongató félelem, s megszűnt a kétkedés, amit józan esze súgott néhanapján. Helyette szíve dobbanása, vére lüktetése vette át az uralmat a teste és esze felett.
– Meggyüttem.
– Épp ideje már! – kapta durván karon az ember, s vonszolta magával, egyre mélyebbre az erdő sűrűjébe, s mint kiéhezett vad, vetette magát az asszonyra, szó, kegyelem, érzés nélkül.
Kielégült a férfi vad vágya. Egyetlen szó nélkül indultak tovább, csak Ilus ráncigálta szoknyáját, mert így, tépetten, sehogy sem akart a derekán megmaradni. A hegy gerince felett kicsivel hűs barlang tátongott elrejtve, előtte cikkcakkos bozótos, s egy csalfa ösvény, amely eltakart mindent, ami nyomra vezethetett volna élő embert vagy vadat. A helyet csak egy juhászember ismerte, az adta át a fiának titkát, ő pedig idehúzódott a székelyek haragja elől.
Az asszony kipakolta az egy hónapra való eleséget, elmondta a híreket, odaadta a papírost, amit reábíztak; hogy abban mi lehetett írva, sosem érdekelte. Már csak azért sem, mert ha akarta volna, sem olvashatta el, hiszen nem értette a román írást, csak egy-két szót tudott, amit beszédben eddig felszedett életében.
Harmadnap este indult vissza a faluba, ennyit engedélyezett az ember hitvese, s ez az idő épp elég volt ahhoz, hogy asszonyságát megossza akkor és úgy, ahogy azt az ember megkövetelte. S ő tette a dolgát: „Megfizetnek érte, amint elhal az emberek sutyorgása” – visszhangzott fülében az ígéret. A szerelem, amit érzett valamikor az állattá vedlett férfi iránt, elveszett, valahol az éjszakákban rótt utak kavicsán. Mert szerette, s szeretné még most is, ha az szólna hozzá szépen, dalos madara lenne, annak ellenére, hogy sok rosszat hoz feléje a falu szele, s az esti csendben az emberek szava.
Nem lehet, mégsem hiheti, hogy ott lett volna. Ha ott volt, akkor reáparancsolhatott valaki, valaki, akinek nagy a hatalma. Vagy ha mégsem parancsszóra tette, akkor rossz társaságba keveredett. Vagy éppen arra járt, amikor azok gyűléseztek, s félt kimutatni, hogy nem helyesli, amit a gazemberek cselekszenek – mentegette őt gondolatában egyre. Gazemberek voltak, azt elismeri. Ki vágna le baltával emberfejeket, ha csak nem ördögtől megszállott lélek?! S pont egy iskolaudvaron… S miért tenné úgy, hogy azt lássa az egész falunépe, félezernyi ember? Miért lőnének agyon elsőnek épp egy asszonyt? És a férfiak tusáját miért kellett végignéznie feleségnek, gyermeknek? Mondjanak bármit is az emberek, ő nem tehetett ilyent! Minden alkalommal, amikor fültanúja volt ilyen beszélgetéseknek, elhalt benne a szó, mélyen hallgatott, s könyörgött magában az Úristenhez, hogy fejezzék már be! Beszéljenek másról – ki halt meg mostanság, ki kibe lett szerelmes; csak ezt az egyet ne! Erről ne beszéljenek!
Aztán lassan elenyészett a szó, elhallgattak az emberek.
Ilusnak felépült a rendes téglaháza, megszületett hegyi bolyongásai gyümölcse, súlyos nemi betegségben fogant fia. Két gyermekét egyedül nevelte. Sokára hunyta le szemét, csendben, ágyban, elhagyatottan. Már a kilencvenedik évében járt, pedig de sokszor kívánta élete során a megváltó halált!
Gyermekeit eltemette idejekorán, anyai szíve majd meghasadt értük. Mégis jót cselekedett az Úr, amikor magához szólította az ártatlanokat.
A leánykának nem sok ész jutott, azzal feküdt s kelt – még mielőtt a piros rózsa nyiladozni kezdett volna szűzies lába között –, akinek épp arra volt kedve, hogy leányt érezzen maga alatt; s mert nem laktak messze a folyótól, de sokszor fetrengett a víz melletti ösvényen, a bozótosban, ott, ahol anyja settenkedett ki a faluból a legsötétebb éjszakák leple alatt.
A legényke feje akkora volt, s úgy telt évről évre vízzel, hogy megváltás volt, amikor magához szólította a fennvaló. Így is többet élt annál, mint amennyit a doktor jósolt Ilusnak.
A bujkáló ember egy idő után lejött a hegyről, de nem sok köszönet volt benne: a székelyeknek csak a szeme beszélhetett, de beszélt is az annál inkább – kimondatlanul is örökké emlékeztette arra, amit elkövetett. Úrféle lett belőle, legalábbis pénzes ember, ám szolgaként végezte: az asszonyi nem iránti kielégíthetetlen vágyának fertőjében.
Akárhogy is, a székelység soha nem felejti azt a tizenhárom lemészároltat. Emlékezik az árván maradt 27 gyermek, s azok minden leszármazottja. Emlékezik a székelység, míg van szó, és benne erő, hogy leírja – Szárazajta falujának nevét; az Ajta patakban olyan kevés víz folyt, hogy sehogysem tudta meghajtani a malmot... Emlékezik a székelység a pontos napra, 1944. szeptember 26-ára, s a kegyetlenül meggyilkoltak pontos nevére:
Elekes Lajos 38 éves, 2 gyermek apja,
Szép Béla 43 éves, 2 gyermek apja,
Németh Izsák 56 éves, 5 gyermek apja,
Németh Gyula 61 éves, 4 gyermek apja,
Szabó Benjámin 63 éves, 2 gyermek apja,
Gecse Béla 28 éves, 2 gyermek apja,
Málnási József 36 éves, 1 gyermek apja,
D. József 45 éves, 7 gyermek apja.
Örökké emlékezni fog azokra, akiket a tömegben lőttek agyon jajgatásukért, mert nem bírták végignézni szeretteik szenvedéseit.
Emlékezni fog, aki magyar.
Elő-előkerül egy-egy elsárgult családi fénykép, amely fölött unokák, dédunokák ejtenek könnyet, s mondanak imát.
A toronyóra azóta is mindig elüti a boszorkányok óráját, s mikor az ördög köpenyével eltakarja a csillagokat, Háromszéken felsírnak a tőkék…
