Verzár Éva: Tavasz Erdélyben!
Részlet a szerző ANYAORSZÁG ÖLÉBEN, Víg vendégmunkások szabadságban, szolgaságban c. könyvéből (HÉT KRAJCÁR KIADÓ, 2015)
Tavasz Erdélyben!
– Azt mondád, otthon es tavaszodik?
– Aszt. Rügybe vóna minden…
Tavasz otthon...
Szétszórtan a nagyvilágban, Pest kertvárosában, sorsukban osztozó nagycsalád: székelyek, csángók, vajdaságiak, kárpátaljaiak arra várnak, hogy végre történjen valami kellemesebb, mint a napi robot, várják, hogy a feléjük szálló illatból végre harapnivaló legyen.
Az illat csábító, mint az otthoni tavaszé…
Még csendben, türelmesen várnak. A regula, az regula… Ha székelyek „szereznek” üstbe valót, akkor a kárpátaljai ácsok főznek otthoni étket, ha fordítva, akkor a székely legények teszik az asztalra azt, amit éppen megkívántak s kitelik a szerzeményből…
– Akkor még hátrom hét, hogy zöld legyen belőle – morfondíroz az erdélyi öreg gazda, a földbirtokos Pista bácsi. Addig az ég barázdái alatt legalább még szellőzködik a frissen szántott fekete zsíros rög, és egyre gyakrabban pillant ki az ég alabástroma alól a meleget hozó Nap, hogy lágy bölcsője legyen az elvetett magnak.
Még orrában a föld tavaszi illata, rügypattanáskor bizsereg a vére, de már nincs ereje arra, hogy a visszakapott apai örökséget megművelje. Kiadta felesbe és Pestre jött, hogy legalább annyit megkeressen, amiből megveszik télire a tüzelőt, a malacokat. Az asszonynak egyéb dolga úgysem lesz, felnevelje őket a kiadott földek jussából. Enni lesz amit, fázni sem fognak. Még valamennyi pénzt jó lett volna betenni a bankba is, amiből majd eltemetik. De mert naponta romlik a pénz, jobb, ha ő gondoskodik az örök nyughelyről, határozta volt el valamikor, még télvíz idején, otthon. S már küldött is haza annyi megtakarított pénzt az egyik buszsofőrtől, amennyiből az asszony megvehette a köveket. Terméskő. Az az igazi, mondogatta, és senki sem érezte bolondosnak a tervét, hisz az élettel együtt jár a kaszás, s csak hogy épp szelíden bosszantsák, szóltak oda neki:
„Pista bácsi! A villanyt es bévezeti a kriptájába, mer’ ha igen, akkor maga mellé vesszük münk es a sírhelyünköt, hogy essze-esszegyűljünk lidércfény alatt hatvanhatozni?”
Így ugratták egymást, hogy teljen a nap, csak most mélységes a csend, mint a tengerfenék, s háborog a lélek, mert hazakívánkozik.
– A gólyák es megjöttek eddigre – vetett szót a csend sűrűjébe a negyvenen túli éveit taposó tudálékos, akaratos, szikár Miska, csúfnevén Gebe Miska. – Amikor otthon valék, már a bácsot es megválasztottuk. – S mert Gebe Miskának csak úgy volt jó bármi, ahogy ő látta jónak, már bele is kezdett a magyarázkodásba: – Jól választottunk. A tavalyi bács belékeverte kecskéinek tejét a sajtba. Az asszonyok vették észre leghamarébb, hogy nem úgy nyúlik a túró a puliszkába, ahogy kell, de nekünk es vót orrunk hezza. Reggeli közbe állandóan éreztem, hogy nem igazi sajt, amit béhoztunk az esztenáról. Az idei bács fiatal, de az apja híres csobán vót, én még dolgoztattam vele. Becsületes oláh. Ha igaz, s az alma nem esik messze a fájától, a fia es béválik.
Távolabbról, a tűz felől, a főzőcskézők kacagása csörtetett durván az asztal körüli újabb hallgatásba: most lélekben mindenki a maga nyáját kíséri fel az erdő alatti gyűjtőbe, ahonnan aztán a nyáj felcammog a hegyre, a magasabban fekvő tisztáson felállított karámba. Érzik a hajnal csípős leheletét, látják maguk előtt az ég tetejére törekvő Napot. Kezükben bot, az asszony legelöl egy csupor kukoricaszemmel csalogatja a meleg fészekből kihajtott állatokat, s azok de szívesen térnének vissza megszoptatni az otthon maradt, síró bárányokat. Az otthonmaradtakat, amelyekből húsvétra elkészül majd a töltött bárány, a tárkonyos bárányfej leves és a finom sült.
S míg az asszony elöl csalogatja kedvenceit, az emberek hátul terelve a nyájat, a gólyákat veszik számba, hazajöttek-e mind. Mert van olyan öreg gazda, aki még néven is nevezi őket, s menten látja, ha némelyik nem tért volna vissza. Anti ilyen gazda, azért is keresték mindig az ő társaságát, mert mire kiértek a hegy alá, megtudtak mindent a mocsarak és kaszálók világáról. Szerencsés ember… Szerencsés, mert most is őrzi otthon a hegyalji világot, már előre tudja, milyen lesz a nyaruk, s tudja azt is, hogy hány réce kötött örök hűséget párjának, s ha már kibújtak a tavasz első hírnökei, számba vette az összest: melyik a védett, védettebb, s ha bajt szimatolt, már hallatta is a hangját.
Tudós ember ez az Anti, még a Háromszék újságba is megírja, hogy mi terem a réteken, a mocsári tavakban, mire kell odafigyelni. S ha megjelenik egy-egy olyan újság, amelyikben Anti meglátásai vannak, megveszi még az is, aki egyébként spórolásból nem rendeli meg állandóra, csak a szomszéd lapjából lesi ki, hogy épp kit tettek közzé, hogy elköltözött az árnyékvilágból.
Tavasz van, tavasz van otthon – sóhajtoznak. – A rügyek ezrivel pattannak, s hoznak tiszta, új életet az elfáradt emberek lelkébe.
– Dutka! Rózsika néni es elindult már, hogy szemrevételezze, mi mindenről maradt le a télen – nevet a legényke a harmadik szomszédon, aki különben tekintély otthon a faluban.
– A’ biztos – válaszol sanda mosollyal Dutka.
– Ki az a Rózsika néni? – kérdez rá egy Szentgyörgy mellőli, kőröspataki jóember, Karcsi. Személyiségét tekintve nem esik messze Rózsika nénitől, de róla majd később, mert mindenki az asszonyságot akarná megismerni, ha már szó esett róla.
Rózsika néni
A kora tavaszi napsugár pajkosan csiklandozza a téli fagytól dermedt földet, sugarai előcsalogatták már a legyeket, és a méhecskék is szorgos munkába kezdtek. Kitavaszodott. Csak a vénember morog, miközben megy hátra az udvaron, kiengedni az állatokat. Szép, régi tornácos házban laknak feleségével. Falai még őrzik a tavaly nyári friss meszelés fehérségét, s ha így tart az idő, a piros muskátlik is kikerülnek hamarosan az ablakokba. A ház előtti kiskertben már látni, ahogy a korai virágok feldugják első hírnökeiket. Elég meleg van? Megmutathatják már illatos kelyhüket, pompás királynőjüket?
Az öreg, miután kiengedte és ellátta a háztájit, már a konyhában dohog, krákog, mint minden reggel az erős szivartól. Valamikor szép szál ember volt, mostanra összeesett, szikár arcán ráncot barázdált az idő, szájából ki nem esik a filter nélküli bagó. Szelíd ember, a neve otthon hallgass, de ha néha mégis megszólal, akkor csend támad a portán, mert amit mond, velős, nem költögeti az ellentmondást. Igaz, hogy csak nagyon ritkán hallatja hangját. Inkább magában szidja az asszonyt, hogy már megint menni készül, ami nem is baj, csak az, hogy ilyenkor csak estére érkezik haza. – Gubanc gubanc hátán ez a fehérnép! – Az öregnek, úgy látszik, ez a megállapítás összegzi feleségéről alkotott véleményét.
Hites társa – Rózsika néni – erőteljes, határozott, termetes egyéniség. Férjével ellentétben öregségére kiteljesedett, tekintélyes méretekkel gyarapodott. Csípőjén a kosár kényelmesen elfér, igazi gazdasszony. Jó asszony, csak a szája...! Az ne volna olyan nagy! Nem lehet bírni vele. Mindenhez van valami hozzáfűznivalója, mindent jobban tud, mindent kommentál.
Kétnaponként megy bevásárolni a faluba. Ezeken a nevezetes napokon már felkelés után azonnal utcai ruhát vesz magára, a haját is szebben fonja, majd tekeri kontyba és púpozza a feje tetejére. Az öreg körülötte csoszog, egyre hangosabban krákog, morog. Hadd morogjon, dúl-fúl magában ő is, mintha elfelejtettek volna hangosan beszélgetni az együtt eltöltött évtizedek alatt. Aztán meg mi köze neki ahhoz, hogy ő mit csinál, merre jár? Mit tudja egy férfiember, hogy mennyi elintézni valója van egy asszonynak!
Karjára akasztja szatyrát, odaveti az öregnek:
– Na, elmentem, aztán jövök.
Amaz hümmög, de úgy, hogy az asszony nehogy megértse. „Jó lesz, ha a csordával hazaérsz…” A kenyérbolt előtt hosszú lesz a sor, sokat kell majd várni, amíg kisül a kenyér, s szétosztják az emberek között. De ha csak ennyi lenne! Ez az asszony minden elébe került lélekkel szóba elegyedik! Alig lép ki az utcára, János bácsi – így keresztelé meg hajdanán az öreget a pap – már hallja is a hangját. No, erre ő nem kíváncsi, jobb, ha dolga után néz. Van neki épp elég, nagy a gazdaság. Hiába meleg a tavaszi nap, még fűteni kell, előbb fát hasogatni, behordani, aztán ott az a nagy kert, az ágyásokat elő kell készíteni a korai veteménynek. Holnap a kertben dolgoznának mindketten, a „kapitány” egy héttel ezelőtt már eltervezte, s az ukázt is kiadta, hogy hány ágyás legyen készen erre a napra, hol, milyen hosszúak és szélesek…
Rózsika néni lassan bandukol a bolt felé, de haladni sehogy sem halad. Beszélget, kérdez, meghallgat mindenkit. A fia fontos helyen dolgozik, ezért mindenki tisztelettel beszél vele – és ami igaz, az igaz, a szájától bizony tart a jó nép. Mert ha ő elkezd valamin rágódni, azt megtudja az egész falu, s annak bizony jó vége nem lesz, mert igen tehetségesen fűszerezi meg a hallottakat, adja emígyen tovább.
A kenyérbolt előtt nagy a tömeg, sokakat elriaszt, de a mi jó asszonyunk igencsak jól érzi magát. Nem tolakodik előre, nem bántja a szemébe tűző nap, nem reszket a hidegtől az árnyékban, semmi sem fontos, csak az, hogy traccsolhat. Végre van, aki meghallgatja és válaszol is neki. Morgásból elege van otthon, ő beszélgetni akar! A szövetkezeti kemencében sül a kenyér, amint kész van egy-egy adag, az emberek megveszik s indulnak haza. Ő is sorra kerül. Alaposan megválogatja, milyent kér. Cseréltetné, mert vagy igen átsült, amit kapott, vagy nem elég piros, s szerinte nincs is kisülve egészen. Kérdezés nélkül kommentálja, hogy a villanykemence semmit sem ér, mert nem hevítik ki rendesen, túl gyorsan süt. Elmeséli, milyen volt, amikor még ereje teljében ő dagasztott-sütött, az embere pedig hevített, ahhoz bizony nagyon értett – gondol haza elismerően. De ma már nem éri meg otthon sütni, az ember is lerongyolódott és már ő sem bírja. Egy szuszban hadar el mindent, mert az utána levők már kiabálnak, hogy fejezze már be és hagyja, hogy más is sorra kerüljön. Értetlenül néz körül: ezeket az embereket semmi sem érdekli már?
A hazafelé út már gyorsabb, elfáradt, és mindent megtudott, amit tudni akart, de azért még szóba elegyedik egy-egy szembejövővel. Ahogy beér a kapun, már szedi is le fejéről a kendőt. Kimelegedett. Nagy testet cipel a lába. Fáradtan roskad le a padra. A lábát nézegeti, bizony megdagadt az egész napi állástól. Lavórt kerít, felduzzadt bokáját élvezettel mártja bele a hűs vízbe, s nagyot sóhajt. Erre már az öreg is előkerül. Leül és várja a végzetét. Tudja, végig kell hallgatni az asszonyt, úgysem lesz nyugta, ha nem most, akkor este lefekvéskor kezdi mondani a magáét, és ha észreveszi, hogy ő már alszik, nagyokat bök oldalába a könyökével. Inkább végigszenvedi most, legyen meg az Úr akarata. Rágyújt, legalább valami élvezetes is történjen vele, amíg tart az asszonyi locsogás. Kissé felüdülve a víztől, meg hogy kibeszélte magát, Rózsika néni feltápászkodik és nekilát a vacsora készítésének. Kimegy az udvarra, kinézi, melyik csirkét kellene ma levágni. Rámutat az egyikre és kezdődik a vadászat. Nem is olyan könnyű becserkészni a kiszemelt áldozatot. Nem nagyon bírja már az öreg szusszal, az asszony meg csak hajtogatja: már forr a víz a kopasztáshoz!
Végre megvan! Egy jó nagy kő segített elfogni az üldözöttet, lehet, hogy eltörte a lábát, majd ezt sem állja meg az asszony szó nélkül… Elvágja János a csirke nyakát és beviszi. Rózsika néni nézegeti, aztán leforrázza, a tollait tépi – közben beszél, beszél... Estére, mire megérkezik a csorda, már készen is van vele. Az érclábasban gőzölög a friss csirkepörkölt, még valamit hozzákészít, ülhetnek is le vacsorázni. Na, ezt szereti János bácsi, mert nyílik az üveges szekrény ajtaja, rendszerint egy-két pohár finom köményes pálinka is kerül hivatalosan, az asszony által engedélyezve öreg gyomrába. Azért nem ez volt ma az első kupica. A kert vége nincs messze a kocsmától, valaki mindig kerül, akit elszalajt egy kis pálinkáért. Ő nem mer menni, a kenyérbolt szemben van a kocsmával, még az kellene, hogy ez a nagyszájú asszony meglássa, hogy kapálás helyett kocsmázik. Így is van épp elég baja, hisz olyan orra van a szája felett, hogy messziről megérez mindent, és akkor jaj a szegény öreg fejének.
Vacsora után még elszív vagy két szivart. Az asszony mosogat, de közben bekapcsolja a televíziót és nézi. Rózsika néni másként néz tévét, mint bárki más. A nagyobbik fia – kettő van neki – híres ember, párttag, meghívottként vett részt egy kongresszuson. Egyszer-kétszer lehetett is látni az arcát a sorokban, és azóta csak őt lesi minden adásban. Ha nem őt, akkor mindenkit, akit a képernyőn meglát, összehasonlít egy általa ismert emberrel a faluból, s gyorsan elhadarja, mit tud róla. Egy jó sokszerepelős film alatt az egész falut beazonosítja.
Elfáradt. Vetkőzni kezd, felveszi meleg flanel hálóingét, kiül az ágy szélére, kontyát lebontja, az éjjeliszekrényre rakja a hajtűket, nagyot sóhajtva lefekszik, oldalt dől és horkol... Álmában még eszébe jut valami… Lehet, beszélget még egy kicsit… Intézi a falu dolgát…
Ilyenkor az öreg a legboldogabb, végre csend van. Kicsoszog a konyhába, előveszi az üveg pálinkát, jó nagyokat kortyol belőle. Aztán az esti csendben kiül a küszöbre, rágyújt, mélyeket szippant… Élvezi a nyugalmat, a függetlenséget, az életet…
A szomszédból pedig áthallatszik, igaz már el-elhaló hangon, a kora délután elkezdett veszekedés:
– Mocskoslelkű… mocskoslelkű…
– Mocs-kos-lel-kű… mocs-kos-lel-kű…
– Mocskoslelkű… mocskoslelkű… mocskoslelkű…
– Mocs-kos-lel-kű… mocs-kos-lel-kű… mocs-kos-lel-kű…
„Ezek a Mihályék es kitalálhatnának mán valami mást, harminc éve folyton ezt hallgani! Mocskoslelkű, mocskoslelkű… De legalább van dallama a veszekedésüknek.”
*
A csend megemészti a tűz körüliek hangoskodását. Hiába, nincs mit tenni, amikor hazavágyik a lélek. Hiába annyi, de annyi észérv! Hogy mégiscsak jobb pénzt keresni, mint várni otthon a szerencsét, ami úgysem jön, s telnek-múlnak tétlenségben a napok… Hogy milyen öröm, amikor végre hazaérnek, s a gyermekek nekiesnek a messziről hozott csomagoknak… Hogy az asszonynak milyen szépen csillog a szeme, amint megszámolja a pénzt, s kicsomagol egy rég kívánt értékesebb holmit, ami feléjik még csak vágyálom…
De ha valaki volt már fenn a hegyekben a bárányokkal, s itta a patakok forrásának hűs vízét, sehogy sem találja helyét idegenben, egy asztal mellett, távol az otthon melegétől, síkvidéken, kései órákban.
Elhal a szava…
2015
