VÉSZJELZÉS avagy a KI-NEM-MONDOTT MONDATOM (Tallián Hedvig egy váratlan lámpavas nyomán)

A fészes bejegyzés forrása: itt

A megérkezett áradó napfényt gyorsan kihasználva tettem egy kört az erdőben. Már hazafelé kanyarodva egyszercsak biciklisek közeledtére lettem figyelmes. Drága országúti kerékpárokon, beszélgető tempóban tekert a három férfiember – nem lassan, de nem is gyorsan. Lendületben voltak.

S mindaz, ami ekkor történt, VILLÁMGYORSAN futott végig rajtunk, és kizárólag csak ennyit hallottam párbeszédükből:

– Remélem Orbánt azért majd egy lámpavasra felkötik – fejezte ki maguk közt óhaját egyikük, miközben egyenesen belém állt mondata.

Mire én hirtelen, még a karomat és mutatóujjamat is feszesen kinyújtva magam elé, visszadöftem a lándzsát, kellő erővel a hangomban:

– Remélem azzal fog ez történni, aki ezt most kimondta.

Bevallom, lassú vagyok, és alkatilag képtelen a visszakézből verbális sallerre is. De ez most kicsattant belőlem. Bele is remegtem, ők meg, ahogy tekertek tovább, pár másodpercig se köpni, se nyelni nem tudtak e nem várt, felbugyogó társadalmi diskurzustól a természet lágy ölén.

Eltávolodtak, de még hallótávolságon belül megérkezett felocsúdó barátainak szánt mondata:

– Látjátok, ez a gáz! – Mintegy engem okolva agressziójáért.

Viszont!  I s t e n  l á t j a  l e l k e m e t, abban a pillanatban, ahogy rálövelltem egy mondatos – nemzetféltő –dühömet, a kvantumpillanat töredékében ott tolult a másik mondatom is, a ki-nem-mondott:

„Látom nem értünk egyet, viszont szeretném, ha inkább meg tudnánk beszélni mindezt, és megtalálnánk azt, amiben egyet tudunk érteni, ugyanis a Nemzet sorsa, azaz közös életünk múlik rajta.”

BOCSÁNAT MINDANNYIÓTOKTÓL! Legközelebb a ki-nem-mondott mondattal igyekszem inkább „harcolni”. Merthogy a napfény kéne legyünk egymás számára... nem a polgárháború...

Tallián Hedvig