Virág a roncstársadalomra – Benke László válogatott versei (1)

Sorozatunk az  április 24-i könyvbemutatón, a budapesti Galéria Klubban elhangzott verseket tartalmazza. A verseket előadta Benke László és Szöllősy Dávid. Házigazda volt  és a beszélgetést vezette Földesdy Gabriella kritikus, színháztörténész. A kiváló tördelés és a szép borító Benke Attila munkája. A Hét Krajcár kiadványa.

Virág a roncstársadalomra

Roncstársadalom temetőjében járok,

hoztam magunknak egy-két szál virágot.

E síron virág most nem terem, csak gaz,

roncstársadalom rohadozik, látom

porló emlékeim roncsvirágok alatt.

Én vagyok az ott, és itt is én vagyok,

onnan kellene előkaparni magamat,

az álmodozó kamaszt, az örök gyereket.

Mennyi tervem, mennyi vágyam volt

e földön, fölgyújthattam volna a kihűlt poklot,

de csak a hűtővízig jutottam el.

Néztem a rendőr kezében lendülő gumibotot

– fiaim hátára már vízágyú jutott –,

szégyenkeztem és féltem is, azt hiszem,

bárkik megalázhatnak rettenetesen:

macskaköveken csörrent a homlokom,

hallottam a csikorgást, sínek pályaudvarán

szikrázott szívemben a megcsúfolt remény.

Az is lehet, hogy csak egy költemény

próbált megszületni, s hamvadt magában el.

Napról-napra fájón kerestem a vigaszt,

s életünk megállíthatatlan esteledett.

Örömében és fájdalmában velem akkor is

mennyi testvérem várakozott, látom magunkat

vérben és verejtékben, hullásra eleve készen,

évszázadokon át külváros-szélén, Rákoson;

haragunk és szeretetünk meg-megremegett,

mint a föld mélyén fel-felizzó erő.

Lebegve szálltak szemünkről homályos ködök,

s ahogy a nap kelt a rákos-rendezői huzalok fölött,

a fagyos síneken vérharmat csillogott.

Akkor még talán méltó lehetett volna a halál.

Ki tudja, hányszor járta át sötét és nehéz

gyász és fájdalom a lelkeket, de nem volt szabad

forradalom után sóvárogni, dühöngeni sem,

mert bezártak vagy kizártad magad.

Szégyenkező közönnyel takargattam

én is az önérzetemet, sok sérülésemet.

Bújva önmagam elől tagadni próbáltam

vereségemet, így hát dalra kényszerültem,

szerszámos szekrénybe bújva verset írtam

hasznosabb cselekvés helyett,

a drótkerítés belső oldalán láttam,

vágyaim milyen semmiségek;

nem is tudom, miért s hová is szaladtam,

hogyan tudtam meghúzódni itt magamban,

s ki lehet az, aki elő-elő bukkan belőlem,

és vallja és vallatja elhúzódó tragédiánk.

De már nem tudom tisztán, sem sehogy,

mit akar velünk az élet, s hogy mit is akartam.

Hajnalban, libasorban, álmosan bejáró

fél-parasztok voltunk, hallgatag fél-munkások,

én se ágáltam  soha, kezdetben óránként

négy-ötvenért dolgoztam, hat-tizenöt előtt

bélyegeztem minden reggel, később óránként

hét forintot kaptam évekig.

Pergett és szállt a vaspor a drótkefe körül,

pucoltam, festettem rozsdás vas oszlopokat,

csillén toltam súlyos vaslemezeket,

olykor még szaladtam is velük, könnyedén.

Játszani akartam, mint a guruló vaskerék.

Tizenhat évesen már benne voltam a korban,

tátva is maradt a szám a mohó lemezvágó előtt,

ahogy a zsíros kenyeret haraptam,

úgy harapta éhesen ő a vaslemezeket.

Megrendült a véres-olajos föld a lábunk alatt,

s a titoktól valahogy boldogabb lettem egy kicsit.

Velem nem történt ennél különösebb dolog

talán soha; a föld a gondolattól is

meg-megremeg bennem azóta is,

a kihalt kovácsműhelyben ugyanúgy,

ahogy legbelül, egy-egy költemény szívében,

agyonmosott, fakó munkás ruhám alatt.

A roncstársadalom ott és akkor úgy keletkezett,

hogy felszaggatták a gyárudvaron a síneket is.

Ki tette ezt? A megtévesztő új tulajdonos,

aki a jelben háborút üzent, és cinkos

szolgáival hatalmunkon megosztozott;

úgy már törvényesen rabolhatott, amikor

éppen rabolni akart. Nemcsak a rossz,

a jó is szétverettetett. Hiába akartuk,

hogy életünk a mi kezünktől virágozzék fel,

a nép csak arra való, hogy terelgessék

és megölessék, ha a régi és az új urak

útjában áll. A roncsok alatt sírjaink virágoztak fel.

A jövendőnk. Álmaink egy-egy ritka látomásban

a roncsokon, ahol ki-kihajtanak, kezében virággal,

térden áll egy kis kamasz. Bűntelen

bűnhődik értünk és miattunk eleve

a tisztaság jövendő gyermeke.

Majdnem roncs már a sok-sok méregtől,

gyásztól és sok-sok szelídségétől ő maga is.

Elmúlt hetven éves, bűnhődünk vele e hazában

sokmilliónyian, s megértjük, ugye, a győzteseket.