Vona Gábor, a münsteri próféta – Szakács Árpád írása a politikai kalandor új életéről

A kommunizmus gondolatának története hosszú időre nyúlik vissza az emberi múltban, de mivel ezek az eszmék komolyabb tömegeket sokáig nem tudtak megmozgatni, így a XVIII. századig látványos eredményeket sem értek el a terjesztői. Talán az első figyelemre méltó, de kérészéletű kivétel az anabaptisták, azaz a kikeresztelők protestáns szektájához kötődött, akik 1533-ban hatalmukba kerítették Münster városát, ahogy ők hívták: az Új Jeruzsálemet.

A XVI. század meglehetősen zűrzavaros katolikus-protestáns háborúinak időszakában nem voltak ritkák azok az esetek, amikor valakik egyenesen Isten prófétájának képzelték magukat. Prófétára pedig szüksége van a népnek, így a tömegek mindenhol nagy várakozással tekintettek Isten eme földi ajándékára.

Így esett meg az egyik napon, hogy a leydeni Bockelson János a „Három heringhez” címzett lebuj ifjú korcsmárosa sörcsapolás közben „megvilágosodott”: őt az Isten is prófétának hívta erre a világra, így a Fennvaló elleni vétek lenne, ha eme kivételes képességét nem ajánlaná fel népének. Azonnal otthagyott (sör)csapot-papot és elhatározta, hogy a gonosz katolikus püspök által ostrom alatt tartott protestáns településen világgá kürtöli az Isten kinyilatkoztatását személyes prófétaságáról. Tehát Leydeni János összehívta a népét a piactérre és kijelentette, hogy Isten azt akarja, miszerint „Leydeni János Dávid királyi székét újra felállítsa, és uralkodjék mint király az egész föld kerekségén. Általa kiirtatnak a gonoszok, a királyok és fejedelmek megfojtatnak, s az ország egyedül a jámboroknak adatik birtokul.” János próféta igencsak hatásosan érvelhetett, mert a derék münsteri polgárok jóváhagyásával 1534. augusztus 31-én megalapította az „Új Sion királyságát”. Természetesen magát királlyá választatta, barátait pedig királyi tanácsosokká tette. Azután újabb „isteni kinyilatkoztatásra” hivatkozva, apostolokat küldött a szomszéd városokba az új tanítás terjesztésére. Később tizenkét herceget választatott, akiknek királyságot ígért arra az esetre, ha a világuralom tényleg az ölébe hull. Ahogy azt előre sejteni lehet, Leydeni János „Dávid királyi székében” a „vagyonközösség és egyenlőség” jegyében összehordott értékekből – ugyanis mindenkinek be kellett szolgáltatnia a pénzét, ékszereit –, féktelen pazarlást rendezett. Ráadásként János próféta a münsteri polgárok erkölcsi törvényeit is megreformálta. Amikor kiszivárgott, hogy a tiltás ellenére nem egy, hanem több hölgyet is mélyreható prófétai kegyeiben részesített – jó politikai érzékkel – kötelező jelleggel azonnal bevezette a többnejűséget, ahogy egykoron „az ószövetségi pátriárkák és királyok példái is megkövetelik” – így közvetítette Isten akaratát a próféta. János nyilván maga járt elől a jó példával, rögtön 17 feleséggel örvendeztette meg magát és folyamatos terror mellett – amely során bárkit kivégeztetett, aki ellent mert mondani –, mindennapi tivornyát rendeztetett az ostromlott városban, ahol már olyan körülmények voltak, hogy a „lakosság patkányokat, békákat s füvet volt kénytelen enni.” Aztán a derék polgárság megelégelte a boldog kommunista békeidőket, akadt néhány ember, aki az ostromlókat bejuttatta a városba és rövid időn belül véget ért a világuralomra vágyó Leydeni János próféta Dávid királysága. Dávid világuralmi törekvései ma is vonzó perspektívát jelentenek korunk prófétái számára, akik fősodratú politikusként professzionális módon közvetítik a tömegek felé az éppen aktuális isteni akaratot. Jelenkorunkra ugyanis a politika foglalta el a vallásos hit szerepét. A tömegek a legminimálisabb gondolkodás nélkül dogmává tesznek mindent, amit a politikus-próféta mond. Aki ellentmond, az eretnek, áruló és jöhet is a virtuális lincselés. Naponta jön a feladat, kit kell gyűlölni, ki az ellenség és ki a barát. A münsteri vagyonközösség is kezd megvalósulni, a többnejűség még nem kötelező, de erősen ajánlott borkaizsoltosodni vagy szájerjóskásodni, ha be akarsz lépni a politikusok szűk magyar nemzeti keresztény konzervatív klubjába.

Így esett meg anno, hogy Zázrivecz Gábor, amikor ügynökként éppen az egyik hírhedt cégnél toborozta telefonon az ügyfeleket, a kagylón keresztül furcsa suttogást hallott. – Gábor! Prófétai küldetésed van, hagyd el mindenedet és vezesd népedet – mondá néki az Úr angyala. Gábor próféta otthagyta a telefonkagylót és azonnal eleget tett Isten utasításának. Hamar meglettek az első követői és rövid időn belül már tömegek látták benne az egyetlen üdvözítő prófétai reményt. Nevet és stylistot változtatott és hamarosan Attila, a hun nagyfejedelem unokájaként szövögette világhódító terveit. Ekkor már a hitetlenek számára is kiderült, alkalmas a prófétai szerepre, hiszen fényes udvartartást, testőrséget tartott, szimpátiát mutatott az esetleges többnejűséggel kapcsolatban is, valamint apostolokat küldött a nagyvilágba eszméinek terjesztése végett.

Nem sokkal később pedig a hun- és türktudatú népek szürke farkasának képzelete előtt a Spinoza klubban „Dávid király széke” is feltűnt.

És eljött az idő, amikor Gábor a döntő pillanatban hadba indult az uralmon lévő hamis próféta megdöntésére, hogy átvegye isteni jussát, amelyet egykoron az Úr angyala ígért neki a telefonkagylóba. Csakhogy a nagy küzdelemben Csaba királyfi hadai nem jöttek a csillagösvényen, így Attila unokájának, a magyarok kiválasztottjának rövid münsteri prófétasága véget ért.

„Dávid király székének” valódi ura megkegyelmezett a Pálból Saullá vedlett Vonának, hiszen mégiscsak egy prófétai vérből valók.

A porszívóügynök pedig gyorsan magára talált az új szerepben: egykor Orbán székébe akart beülni, mára odacsúszott hason az áhított trón alá és a tolvajnak, a zsarnoknak tartott Orbán egyszerű talpnyalójává vált. Mostanában éppen vezércikkeket ír a Fidesz-propaganda zászlóshajóján, az Index.hu portálon, ahol egykori prófétai bölcs tanácsait osztja meg öt pontban a nagyvilággal.

Legutóbb viszont már Noé békegalambjaként olajággal a szájában röpködte körbe a magyar nemzeti keresztény égboltot, melyet Orbán Viktor fénye világított be. Az egykori Gábor próféta olyan kenetteljes békítő üzenetet küldött a hétvégén Dnyipró tahó polgármesterének, hogy azt anno a renegátnak született Kovács (tanuljunk meg kicsik lenni) László is megirigyelhette volna.

A történelemtanárként (!) végzett Saulfia Gábor így próbál békülni a haragos taplóval:

Ön történelmi bűnökről beszél, amelyet mi, magyarok elkövettünk. Való igaz, követtünk el ilyeneket. A legnagyobbakat éppen a hazánk területén élő kisebbségekkel kapcsolatban. Jogos, hogy ezt a szemünkre olvassa, és nekünk ebből tanulni kell.

Pontosan ezeket a „gondolatokat” hangoztatták egykoron „Dávid király székének” hazai internacionalista kommunistái, amikor a fenti vérmarxista hazugságot, mint kötelet próbálták a magyarság nyakába akasztani.

Bűnös nép vagyunk, elnyomtuk a kisebbségeket, megérdemeljük a sorsunkat, trianoni büntetésünk jogos volt, ezért tanulnunk kell a hibáinkból – kürtöli világgá a magyarok nevében az egyetértését a szélsőséges ukrán polgármesterrel Vona Gábor, ráadásul mindezt egy fideszes propagandaoldalon.

Arról a szkizofrén politikai ripacsról van szó, aki korábban Trianont példátlan politikai bűntettnek nevezte és állítólag olyan érzékletesen mesélte el saját fiának a borzalmakat, hogy szegény elsírta magát bánatában. Mi meg a röhögéstől könnyezhetünk, mert annyira nevetséges, ahogy az egykori orosz propagandistának most éppen az ukránok hátsó felébe szorult be a feje.