Vukics Ferenc: A háború ára – A honvédelemből mindenkinek ki kell vennie a részét!
„Nem az a vér aggódtat, ami kihull, hanem az a gyűlölet, ami kikel belőle” – Jókai Mór
A háborúnak ára van. Az Ukrajnában lakó embereknek most óriási árat kell fizetniük azért, mer hagyták, hogy az országuk irányítása teljesen kicsússzon a kezükből. Ukrajna ma egy különleges fogolytáborrá alakult. Olyan katonai táborrá, ahol mindenki a világpusztító gépezet katonája és egyben fogoly is. Keleti szomszédunknál ma az ember lényegét tagadó erők gyülekeznek, miközben a legszegényebb rétegeket foglyul ejtve, feláldozzák őket egy értelmetlen háborúban. A tízmilliós autókkal járó réteg már néhány ezer dollárért megváltotta a szabadságát, de a szegény rétegeknek más utat jelöltek ki a „nyugati barátok”.
Keleti szomszédunk már az orosz támadás előtt is a korrupció, a szervezett bűnözés, a fegyver-, szerv- és gyermekkereskedelem, a prostitúció, a béranyaság európai központja volt. Nem csak az ott élő embereket fosztották ki és tették reménytelenné, hanem a külföldre távozó ukránokat is, akik sokszor megalázó körülmények között, éhbérért dolgoztak a „nyugati álom” reményében. Ma ott tartunk, hogy a katonai nyilvántartásba vett személyek már nem hagyhatják el az országot, függetlenül attól, hogy férfiról vagy nőről beszélünk. Gyári munkások, pszichológusok, földművesek, tanárok lettek egyszerre a háború folytatása érdekében „nélkülözhetetlen” személyek.
A szétlőtt otthonok, a kegyetlenkedések, az éhezés, a jövő reménytelensége, a szétszakított családok, a külföldre menekült tízmilliók tömegei azt mutatják, hogy ez az állam, ebben a formában valószínűleg nem fog fennmaradni.
Ha ottani ismerőseimmel beszélek, arra kérnek, hogy csak az időjárást hozzam szóba, mert az áruhiánynak, a munkanélküliségnek vagy az iskola bezárásának a puszta emlegetése is „hazaáruló cselekedet”, és gyorsan kényszersorozásra kerülhet az elégedetlenkedő. A lakosok pedig tudják, hogy az egyenlő a halállal.
Ukrajna hivatásos és harcedzett katonáit már elvesztette. Nemrégiben attól féltek, hogy leállnak a fegyverszállítások, ezért rosszul felszerelt és kiképzett tartalékosokkal indítottak támadást annak bizonyítására, hogy képesek katonai sikereket elérni az oroszok ellen. Katonailag teljesen értelmezhetetlen emberáldozat volt.
Ukrajnát jelenleg a világ legkülönlegesebb államrendszere és politikai berendezkedése jellemzi. Ezt tapasztalhattuk már akkor is, amikor az amerikai választásokkal kapcsolatban felvetődő botrányok szálai rendszeresen keleti szomszédunkhoz vezettek, vagy amikor repülőgépeket lőttek le titokzatos módon Ukrajna és Irán felett. Ekkor már az volt az érzésem, hogy a szomszédunkban a hatalmasok nem elégednek meg az eddig elért eredményekkel, és létezhet valamiféle „terv”, amelynek az a leginkább aggasztó ténye, hogy repülőgépnyi emberek életét is képesek feláldozni a célok érdekében. Ha pedig százakat hajlandóak, akkor ezek az erők szemrebbenés nélkül ezrekkel és milliókkal is képesek lesznek ezt megcselekedni.
Donald Trump elnöknek kevés jó szava volt Ukrajnáról, és az ellene indított impeachement-eljárás Ukrajnát is belesodorta az Egyesült Államokban zajló belpolitikai csatározásokba. Az impeachment-eljárás alatt Kijev elképedve nézte, ahogy tanúk azt vallották: Trump Ukrajnát szidja, és egyebek mellett azt mondja róla, hogy „borzasztó hely”, ahol „mindenki korrupt”. Amikor az amerikai lapok Joe Bident hirdették ki az amerikai elnökválasztás győztesének, sok ukrán politikus, civil szervezet és állampolgár megkönnyebbüléssel fogadta a választás eredményét. Joe Biden, Barack Obama alelnöke és ukrán ügyekért felelős megbízottja ismert arc volt Kijevben, és mindenki abban reménykedett, hogy az újonnan megválasztott elnök jobban kiismeri magát az ország dolgaiban, mint bármelyik másik elődje. Biden alelnökként hatszor járt az ukrán fővárosban. Biden azzal viccelődött, hogy többet beszélt ezekben az időkben az akkori ukrán elnökkel, Petro Porosenkóval, mint a saját feleségével.
Azonban nemcsak az amerikai elnöknek és fiának vannak különleges kapcsolatai az országban. Ukrajna a CIA első számú felvonulási terepe. Az Oroszország ellen indított titkosszolgálati műveleteknek egy nagyon fontos kiindulópontja. Korábban itt gyűjtötték össze azokat a Putyinnal szemben elégedetlenkedő vezetőket és értelmiségieket, akiknek az lenne a végső feladatuk, hogy a Föderációban keresztülvigyék a „rezsimváltást” és elvégezzék Oroszország „feldarabolását”. Az amerikai szolgálatokat nem érdekelte, hogy éppen ki van az elnöki székben. Trump megjelenésével a „terv” nem változott meg, és bár az Egyesült Államok némileg visszavonult a világszínpadról, a „titkok őrei”, az amerikai állampolgárok akaratát semmibe véve, akár az általuk „nem megfelelőnek” tartott elnök eltávolítására is készek voltak. Ez nem azt jelenti, hogy a szolgálatok „önjáróak” lennének. A Trump és az Ukrajna körüli eseményekből az látszik, hogy nagyon is van „gazdájuk”, csak annak semmi köze sincs az amerikai nemzetállami érdekekhez.
Ahogy az amerikaiak esetében nem volt, a jelenlegi keleti szomszédunknál folyó eseményeknek sincs közük az ukrán nemzeti érdekekhez. Mindannyian beláthatjuk, hogy lehetett volna „jobb” kisebbségpolitikát folytatni az elmúlt évtizedekben, és az a politikus sem követett volna el nagy hibát, aki nem „Anti-Oroszországként” határozta volna meg a jövő Ukrajnáját. A jelenlegi rezsim nyomait sem mutatja fel a demokratikus működésnek, így nehezen lehetne a „demokrácia védőbástyája”.
Az ellenzéki pártok gyakorlatilag fel lettek számolva az országban. A települési önkormányzatok vezetői folyamatosan panaszkodnak arról, hogy a kormányzat a lehetséges politikai ellenfeleit az „oroszokkal való kollaboráció” vádjával távolítja el. A kormányzat egyetlen hangzatos választási ígéretét sem tartotta be.
Egyre több ember „tűnik” el a közéletből és követhetetlenné vált a kormány felépítése is. Tanácsadók olyan hatalommal rendelkeznek, amilyen korábban a miniszterek és az elnök kezében sem volt soha.
Az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok mutatják, hogy nincsenek tisztázva az erőviszonyok, és Zelenszkij leginkább csak a Nyugat és a sajtó szemében élet és halál ura Ukrajnában. A korábban külföldön dolgozó családtagok egy része az országban rekedt, így a családjuk megélhetése kérdésessé vált. Munkahelyek százezrei szűntek meg, az államigazgatás a kormányzat kezében lévő területek harmadán egyáltalán nem működőképes. Az erőszakkal sorozott katonák tisztában vannak azzal, hogy halál vár rájuk, és inkább az erdőkben és a hétvégi házakban bujkálnak a behívó elől. Sokan öngyilkosok lettek, mert kiderült, hogy a nyugatra menekített feleségük és gyerekeik „új életet” kezdtek, miközben ők a lövészárokban töltötték a mindennapjaikat. Az emberek jelentős része minden vagyonát és önállóságát elvesztette. A külföldről érkező fegyverek minősége sokszor silány, nem érkezik hozzájuk elegendő lőszer és alkatrész, ráadásul nagy részük nem is jut el a frontra. Hiányos kiképzéssel, rossz minőségű felszereléssel és egymásnak ellentmondó döntéseket hozó vezetéssel kész csoda, hogy az ukrán haderő valamennyire még áll a lábán.
Nemzetközi viszonylatban azért vannak a fegyverembargók a háborúzó felek irányába, hogy minél hamarabb fogyjon el az eszköz, a lőszer, a pénz és a harci kedv, és így hamarabb véget ér a konfliktus. Ma a fél világ küldi támogatását Ukrajnába, ami inkább csak megtévesztő jellegű. Katonailag nem tekinthető túl értékesnek „ezerféle” fegyvert küldeni, mert egy gazdag és jól szervezett állam számára is hatalmas kihívást jelentene a bevetésükhöz szükséges logisztika megszervezése. Ha pedig ezek a fegyverek elhasználódnak, a működésük nem megbízható, akkor a velük harcoló emberek további felesleges kockázatoknak vannak kitéve.
Márpedig az ember élete a legfontosabb érték. Túlságosan drága ahhoz, hogy a sorsunkról mások döntsenek helyettünk. Az ember harcolhat egy ügy mellett, de arról személyes döntést kell hoznia. Ez a jog nem adható kétes hírű és legtimációjú szervezetek kezébe.
Az ember lényegét tagadjuk meg akkor, ha elismerjük, hogy az ukrán államnak joga van az ott élő embereket akaratuk ellenére feláldozni a háborúban. Az ott élő emberekben kell hogy megszülessen az igény arra, hogy harcoljanak az országukért. Ha ellenben valaki úgy gondolja, hogy táncos-komikusokért, oligarchákért, nyugati érdekekért nem akar meghalni, az hagyhassa el az országot családjával.
Ha valaki úgy érzi, hogy annyira elkötelezett Ukrajna irányába, hogy az életét is adná ezért az országért, az harcoljon. Ha az állam pedig „életben akar maradni”, akkor tegyen meg mindent annak érdekében, hogy ezen emberek száma egyre nagyobb legyen.
Az 1954-ben elfogadott ENSZ konvenció szerint az is elköveti a népirtás bűncselekményét, aki szándékosan olyan létfeltételeket kényszerít egy embercsoportra, amelyek következtében az egészben vagy részben fizikailag megsemmisül, és amelyeknek nyílt vagy rejtett célja a születések megakadályozása egy csoporton belül.
Népirtás az is, ha rossz fegyverekkel, egy reménytelen konfliktusban tartunk végtelen ideig egy népcsoportot. Az ukránok számára a legrosszabb hír az, amikor a nyugati szakértők azt állítják, hogy akár az elkövetkező évtized is rámehet erre a háborúra. Ez a legtöbb fronton harcoló katona számára azt jelenti, hogy „életfogytiglani” ítéletet kapott a fogolytáborban. Amíg él, nem szabadulhat a borzalmakból.
A CBS News-szerint a beérkező fegyverek harmada jut csak el a frontra, ami azt jelenti, hogy az ukrán államszervezet vezetői valójában nem a háborút tartják a legfontosabb problémának.
"Minden ország és minden helyzet nagyon más, de ha visszanézek, Irak egy másik ország, ahol ciklikus szállítások történtek. Láttuk, hogy 2003-ban az Egyesült Államok vezette iraki invázió során rengeteg fegyvert szállítottak, majd 2014-en, amikor az ISIS átvette az ország nagy részét, hatalmas fegyverkészletekhez jutott hozzá, amelyeket az iraki erőknek szántak” – mondta Donatella Rovera, az Amnesty International vezető válságtanácsadója, aki az emberi jogok megsértését figyeli Ukrajnában.
"A közelmúltban ugyanezt a helyzetet láthattuk Afganisztánban" – mondta az Egyesült Államok kivonulásáról és a tálibok hatalomátvételéről az országban. – "Ennek elkerülésére felügyeleti mechanizmusokat kell bevezetni."
"Ez az egyik oka annak, hogy meg kell nyernünk a háborút" – állítja a CBC News egyik újságírója. "Ha elveszítjük a háborút, ha van egy ilyen szürke zónánk, egy ilyen félig kudarcos állapotú forgatókönyvünk, akkor valójában rengeteg halálos erőforrást juttatunk egy helyre, aminek az ellenőrzése kicsúszhat a kezünkből. Ha pedig veszítesz, akkor szembe kell nézned ennek a következményeivel."
Ukrajna jó példa arra, hogy mekkora árat kell fizetnie az embereknek akkor, ha hagyják, hogy egy ország teljesen elveszítse a függetlenségét. Nem elég elérni azt, hogy ez ne történjen meg Magyarországgal. Arra is figyelnünk kell, hogy ott, ahol ez megtörténhetett, további pusztító folyamatok indulhatnak el, amelyek elsodorhatnak bennünket is.
Robert C. Castel két nappal ezelőtt azt nyilatkozta, hogy kevés különbséget lát az orosz és az ukrán rezsim között, és hogy ezt a háborút a Nyugat elvesztette, még ha az oroszok nem is nyerik meg.
A szakadár oroszok és az ukránok már biztosan vesztesei ennek a háborúnak, mert évtizedekre elvesztették a jövőképüket.
Robert C. Castel az Ópusztaszeren megtartott előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a kis országok jobban teszik, ha belátják, hogy egy nagy ország legalább annyira ügyel arra, hogy a szövetségesei gyengék legyenek, mint amennyire ezt az ellenségeivel kapcsolatban szem előtt tartja.
Egy kis nép nem bízhat senkiben. Ha fenn akar maradni, akkor tudomásul kell vennie, hogy a honvédelem nemzeti ügy, amelyből mindenkinek ki kell vennie a részét.
Mi, magyarok, ne engedjük, hogy lankadjon a figyelmünk Ukrajnával kapcsolatban! Különben hozzájuk hasonlóan a lehető legnagyobb árat kell fizetnünk lustaságunkért: a gyermekeink jövőjét.
