Vukics Ferenc: A háborúban az emberség az első áldozat

„A háború, néhány év múltán, éppoly szerencsétlenségbe dönti a győzteseket, mint a legyőzötteket.”

Voltaire

Már a háború kitörése elején jeleztem, hogy nem tartom túl jó ötletnek, hogy az emberek jelentős része ukrán és orosz zászlókkal díszíti fel a profiljait. A véleményem azóta sem változott, és úgy gondolom, hogy ha már zászlók kitűzéséről van szó, akkor most igazán a magyar zászló hangsúlyozására volna szükség.

A „fotelháború” azóta is tart, és a „két tábor” továbbra is abból állapítja meg, hogy ki mennyire szimpatikus a számára, hogy mennyire igazolja vissza előítéleteit és sajátos világmagyarázatát. Mindenki más ellenség. Már egy egyszerű tény közlésével is ki lehet vívni a „szurkolói csoportok” ellenszenvét. Ha nem elég lelkesen üdvözlünk egy ukrán előretörést, és harcászati, hadműveleti elveket figyelembe véve a „háború matematikáját” követjük nyomon, egyből orosz kémmé, fizetett ügynökké, a nyugat árulójává válunk; s persze egy-egy orosz hadijelentés megkérdőjelezése ugyanezt a hatást váltja ki a másik félből.

A „mélyállam” ezt a háborút is a társadalom megosztására, a közösségi együttműködés felszámolására használja fel.

Az orosz-ukrán háború elsősorban egy humanitárius katasztrófa. Európa tehetetlenségének a szégyene.

A magyar kormányfő azt nyilatkozta Szamarkandban, hogy Európának nincsen önálló akarata:

„Ezért arra kell számítani, hogy az EU az Egyesült Államok külpolitikáját fogja támogatni, aminek következménye viszont, hogy az EU-ban több évre előre súlyos gazdasági helyzettel kell számolni.”

A miniszterelnök azt is elmondta, Magyarország érdekelt a kelet-nyugati együttműködés fenntartásában, mert ha nincs ilyen együttműködés, „mi Közép-Európában mindig rajtavesztünk”.

Hasonló véleményen van az egykori francia vezérkari főnök, Pierre de Villiers is, aki szerint Európa irányt vesztett és szisztematikusan az amerikai érdekekhez igazodik.

„Az ukrajnai háború befejezését kellene szorgalmazniuk az európai államoknak, ugyanis annak folytatása nem áll az érdekükben.”

Pierre de Villiers bírálta az európai országokat amiatt, hogy nem törekszenek közösen a konfliktus Ukrajna számára is elfogadható rendezésére. A volt vezérkari főnök hozzátette,

reméli, hogy „Európa változtat azon a politikáján, amellyel szisztematikusan az amerikai érdekekhez igazodik”. „Az én szemszögemből a kihívás az, hogy megállítsuk az eszkalációt” – hangsúlyozta.

Az egykori tábornok azonban nemcsak Európát, hanem saját országát is bírálta. De Villiers úgy látja, hogy Franciaország teljesen felkészületlen arra, hogy egy másik idegen hatalommal háborút vívjon.

Az áldozatok számát nehéz megállapítani, de a legkisebb számokkal dolgozó független becslések szerint is, az orosz oldalról legalább 36, az ukránok részről 39 ezer katona esett el. Az oroszok részéről a további, mintegy 80 ezer sebesültből 27 ezer soha sem lesz többé sem harc-, sem munkaképes. Mivel az orosz fél folyamatosan képes támadni az ukrán hátországot és a tüzérségi fölény az orosz oldalon van, az ukránoknál valamivel nagyobb a sérültek és súlyos sebesültek aránya. Az amerikai felderítési adatok pontossága és célzott ukrán csapások következtében az oroszok valamivel több hivatásos parancsnokot vesztettek, mint az ukránok. A borúlátóbb elemzők szerin ennek a veszteségnek a 2-3 szorosát is elszenvedhették a harcoló felek.

Ami a civileket illeti, az ENSZ valamivel több mint 6000 áldozatot tart nyilván, amiből majdnem ezer gyermek. Mivel a szakadárok civil veszteségeiről nincs pontos adat, a tényleges szám valószínűleg itt is magasabb.

Eddig 17 millióan kényszerültek a lakóhelyüket elhagyni. Jelenleg a Földön az ukránok alkotják a legnagyobb létszámú menekült csoportot.

Az orosz-ukrán háború azért is humanitárius katasztrófa, mert a háborúban az emberség az első áldozat.

A szomszédban zajló konfliktus kirobbanása óta általános jelenséggé vált egyes embercsoportok „dehumanizálása”, a szólás szabadságának semmibe vétele.

A modern háború egyik sajátossága, hogy ezt az összecsapást mindenki láthatja a saját okostelefonján is. Ez azt az érzetet kelti az emberekben, hogy ők is részesei a konfliktusnak, ezért a velük ellentétes nézeteket valló emberek ellen nekik is „harcolniuk” kell. Ráadásul ezt a példát látják maguk körül. A Twitteren Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és diplomatái milliárdosokkal csaptak össze, akik viszont viccelődtek és egyúttal trollkodtak az orosz elnökkel.

Oroszország mémgyárrá alakította nagykövetségi fiókjainak hálózatát. A TikTok-videók hátterében véletlenszerűen megjelenő fákat koordináták geolokációjára használják fel. A harcoló felek rajtaütésekről, kínzásokról, foglyokkal szembeni kegyetlenkedésekről, kivégzésekről tesznek fel videókat a közösségi platformokra. A „háborúba bevont nézők” pedig a digitális pálya széléről szurkolnak választott oldaluknak, és a választott csapatuk színeibe öltöznek.

Sajnos a sportmetafora itt véget is ér. Amikor egy orosz „fan” posztol egy ukrán állást ért rakétatámadást, vagy egy ukrán zászlót a profilképébe illesztő nyugati politikus egy olyan videót ünnepel, amelyen egy orosz konvojra csapást mérő Bajraktar drón pusztítása látható,

az emberek megfeledkeznek egy fontos tényről: a felvételeken emberek halnak meg!

Emberek, akiket nagy valószínűséggel egy szerető édesanya dajkált és ölelgetett. Emberek, akiknek a szüleik és a barátaik azt kívánták a születésnapjuk ünneplésekor, hogy teljes életet élve dédapaként, dédanyaként fogadják az általuk „megteremtett” nemzedékek szeretetét.

Minden emberi élet elvesztésével több évtizednyi szeretet, küzdelem, lemondás, áldozathozatal és a mindent vezérlő remény kerül az „ördög szemétdombjára”.

Állandóan az „érzékenyítésről” beszélnek körülöttünk, miközben az összes gyermekeknek szánt „mese” kegyetlenségről, pusztításról és folyamatos verbális erőszakról szól.

Az akciófilmek kegyetlenségén és a számítógépes harci játékok személytelenségén felnőtt nemzedékek a kiszivárgó harctéri videókat ugyanolyan „lelkesedéssel” fogyasztják, mint a gladiátorjátékok ókori nézői Rómában.

Emberek pusztulásán és szenvedésén örömködni minimum „embertelenség”. Az ilyen éljenzés különösen groteszk és émelyítő azok számára, akiknek van „háborús tudatuk” és tisztában vannak a fegyveres küzdelem pusztító hatásaival. De Villiers tudja, hogy Franciaország teljesen felkészületlen arra, hogy háborút vívjon.

Az örömködők pedig vegyék tudomásul, hogy ők sincsenek erre felkészülve.

A béke nem a konfliktus hiánya, hanem a konfliktus kezelésének képessége. Ha csak ennyit tudunk az emberségről, amit eddig mutattunk, akkor nem sok jó vár ránk a következő években, és a mi életünk is pokollá fog változni.

Ha emberségünk elesik a harcban, biztosak lehetünk benne, hogy vele együtt pusztul az igazság is.

Ne feledjük Wass Albert szavait:

„Könyvtárakat írtak tele azzal, hogy mik a jogaid ezen a földön. Pedig csak egyetlen igazi jogod van: békében élni. De éppen erről feledkeznek meg leggyakrabban.”