top of page

Vukics Ferenc: A kollaboráns véleménye. Tisztelt Olvasó!





Nagy bajban vagyok, mert igazán nem tudom, hogy mikor teszek jót az emberekkel. Abból is jól látható, hogy tényleg megosztó személyiség vagyok, hogy amikor nekiállok valamit csinálni, legalább ugyanannyi ember fog felháborodni rajta, mint amennyi úgy gondolja, hogy helyes úton járok.

A jobboldaliak biztos forrásból tudják, hogy egy hebroni születésű „zsidó titkosügynök”, „szerb háborús bűnös” vagyok, és egyetlen tervem a magyar nemzet elpusztítása. A baloldaliak szintén biztos forrásból tudják, hogy csakis valami fasiszta indíttatásból álltam neki a magyar népi kultúrával foglalkozni, és bizonyára valami súlyosan degenerált fiatalokat képeztem ki, akik valami oknál fogva nem fogadják el, hogy a világ leggazdagabb embereinek életfilozófiája a követendő példa.

Ma mindenkit, minden dologgal kapcsolatban azonnal a mély érzelmek öntenek el. Így van ez a most kirobbant háború kapcsán is. Az utóbbi időkben a legtöbb ember szinte kényszert érez arra, hogy valamelyik (általa elképzelt valóságú) oldalra álljon. Ma már annyi is elég a „valamilyen oldalhoz való tartozáshoz”, ha éppen nem pontosan azt gondoljuk és tudjuk a világról, mint a másik.

A „szurkolói csoportok” pedig erőszakos „0. félidőt” és brutális verekedést hozó„harmadik félidőt” tartanak állandóan a közösségi médiában. Pedig ez most nem egy Arsenal – Szpartak Moszkva találkozó.

Arra azért felhívnám mindenki figyelmét, hogy nekünk még nagyhatalom jót nem tett. Lehetett ez török, orosz, német vagy amerikai. És még a kínai sem fog. Ennek a konfliktusnak is mi fogjuk megint meginni a levét.

Tudom, hogy a lassú pusztulás nem olyan látványos, mint a háború, de az elmúlt 33 esztendő a magyar társadalom legsúlyosabb válságát hozta. Soha a történelem folyamán nem vesztettünk el ennyi embert és soha nem szenvedtünk el ilyen mértékű kifosztást. Egyetlen megelőző rendszer sem dicsérhető Magyarországon. A legfőbb problémánk pedig továbbra is az maradt, hogy a magyar társadalmat az írástudói folyamatosan elárulják. A hétköznapok magyar emberei mindenkitől elhagyatva küzdik végig az életüket. A régiek tudását és tapasztalatát elvették tőlük, az újakra senki sem akarja megtanítani őket. Kinevetik, lekicsinylik minden pillanatukat, miközben valójában mindenki az ő életenergiájukon élősködik.

Senki se higgye, hogy az osztrák benzinkutas négyszer nagyobb hatékonysággal dolgozik, mint egy magyar. Az itt élő emberek a GMK korszak óta elképesztő mértékű többletmunkával próbálták ellensúlyozni az államadósság, a duális gazdaság és a feketegazdaság miatt kialakult hiányokat. Az általam ismert jószándékú emberek nem az „egészségtelen életmódba” halnak bele. Odáig el sem jutnak. Félelmetes mennyiségű energiával próbálják életben tartani azt a vezetők által állandóan elrontott, a be nem fejezett reformoktól felsebesedett öszvérháttá vált kezdeményezést, amitől az angolszászok a „nyomorúság országaként” és a „harmadosztályú zenészek” és „negyedosztályú k…ák” földjeként tekintenek ránk. Ahol olcsó az ember élete.

Pedig csak annyi kell néha, hogy a „főnök” elmenjen egy hónapra szabadságra, vagy hogy a bennünk rejtőzködő jóra építve álljunk neki egy problémának, és máris évek lemaradását hozzuk be.

A mostani háborúban a számunkra nem az a lényeg, hogy kinek van igaza. Valószínűleg mindkét oldalon vannak igazságok és hazugságok. Az „információs műveletek” a „valóságipari művek” csak elhitetni akarják velünk a maguk igazságát. Csak arra törekednek, hogy a valódi bizonyítékok el legyenek rejtve az emberek elől.

Ennek sokkal több köze van valamiféle antihumanista vallásos révülethez, mint az emberi rációnak. Attól, hogy valaki elolvassa a The Wall Street Journalt, még nem vált globalistává; aki közöl egy hírt a RT-ről, az ettől még nem lett oroszbarát; és ha valaki figyeli az izraeli sajtót, attól még nem biztos, hogy azért teszi, mer tHebronban született.

A mostani háborúban az „élni akaró ember” igazát kell keresnünk. Minden, ami támogatja az életet az jó, és minden, ami annak a pusztulását, megcsonkítását okozza, az rossz.

Az orosz invázió miatt meghalt emberek (ukránok, szeparatisták, oroszok) akár a mi fiaink és a mi lányaink is lehetnének. Ha ukrán állampolgárok lennénk, akkor a nagyfiamat már lehet, hogy ki sem engednék az országból, és kiképzés nélkül, néhány hét „fajvédő” dresszúra után kiküldenék a frontra meghalni. Minél több ember hal meg, annál jobban fogja egymást ez a két nép gyűlölni. Azok pedig, akik ezt akarják, bárkit feláldoznak a céljaik érdekében.

A mi lányaink is főzhettek volna abban a konyhában, amelyet nemrég orosz rakétatalálat ért. A mi nagyapánk is megérhette volna, hogy megtiltják neki, hogy a saját nyelvén beszéljen. Az ukránok hét éve a legnagyobb szegénységben élnek. A vezetőik elárulták őket. Oroszország is forrong. Ott is véget fog érni a viszonylagos „keleti jólét”. Őrült volt az ukrán elnök, amikor – látva magárahagyatottságát – atomfegyvereket követelt országának a müncheni biztonsági tanácskozáson. Csak reménykedni tudunk abban, hogy az amerikai és az orosz vezetők nem fognak ugyanilyen őrülettől vezetve rátenyerelni a „piros gombokra”.

Ne feledjük: a törésvonal nem az oroszok és az ukránok között van, hanem a nyugati szövetségesek és Oroszország között. Nem eltagadható az a tény sem, hogy bizonyos szempontból Ukrajnán belül is megvan ugyanez a törésvonal. Sem Oroszországnak, sem a nyugati hatalmaknak nem volt joga ezen törésvonal mentén feláldozni az ukránul, oroszul vagy a szurzsikot beszélő embereket.

Parasztgyerek vagyok. Nem felejtettem el, hogy honnan jöttem. Nekem ebben a konfliktusban a földeken dolgozó ukrán paraszt (egy belgiumnyi oroszágrészt már a kínaiak bérelnek tőlük) és a fúrótornyoknál dolgozó orosz munkás (a nyugati nagyvállalatok alaposan kifosztották őket) a szövetségeseim.

Olyan vagyok, mint az elődeim. Az egyik nagyapán megérte a keleti, a másik a nyugati hadifogságot. A tífusz mindkét helyen elvitte a bajtársaik többségét. Ezek az elődeim még csak el sem gondolkodtak azon, hogy amikor a frontok egymásnak feszültek, akkor a magyar hadtápnál kolduló orosz járőr csontsovány tagjaira rálőjenek és megtagadják tőlük az ételt. Biztos rosszul vagyunk összerakva.

Higgyük el, hogy mi nem tudunk jól gyűlölni.

Illyés Gyulát hívnám segítségül:


„Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb, értelmesebb, jobb és becsületesebb legyen. Hogy minél szabadabb legyen anélkül, hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené. Ez a dolga a nemzetnek is: az állandó tökéletesedés. Magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. ...Ehhez elsősorban lelki tulajdonságok kellenek. Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.”

Illyés Gyula, 1929 (részletek)


„Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában…”

Úgy alakult az életem, hogy sosem szurkoltam a mindig győző sztárcsapatoknak. Lélekben mindig az esélytelenebb mellé álltam. Nem érdekel, hogy ki a világ vezető hatalma, nem fogadom el, hogy az általános műveltség semmivé foszlott és senki sem ismeri a történelmet. Nem fogom megbocsátani a szaúdiaknak, hogy az éhező jemeniek százezreit lebombázzák, még akkor sem, ha a nyugati újságok ezt nem fogják megírni és ebben az országban nem is hallottak a konfliktusról. A legelső cikkeimet is az iraki gyerekek szenvedése ihlette. A Kapu kivételével szinte egyetlen magyar újság sem volt hajlandó lehozni a cikket. Akkor még nem a médiaterror miatt, hanem azért, mert a képeket látva a legtöbb ember számára összeomlott az általa korábban nagy gondossággal felépített légvár az élet értelméről.

Nekem a sajtónyilvánosság nélkül is megszakad a szívem, amikor felpuffadt hasú afrikai kisgyerekeket látok egy szemétdomb mellett haldokolni, és nem hiszem el, hogy őrájuk kevesebb figyelmet kellene fordítani, mint George Floydra. Annyit veszítünk minden évben a franciák miatt a gabonakereskedelmen, hogy jobban tennénk, ha kinéznénk magunknak egy kisebb afrikai országot, és a felesleget nekik adnák. Anyagilag és emberileg is jobban járnánk.

Háború van. Nekünk a „Anyaföld Népe” a legfontosabb szövetségesünk. nem hinném, hogy bármely ukránnak meg kellene halnia a nyugati elitek és a helyi oligarchák hatalma miatt. Nem hinném, hogy bármelyik orosz kiskatona feláldozható Putyin tervei miatt.

Az országok vezető politikusai pedig ennyit értek minkét oldalon. Ha képtelenek voltak legalább a béke alapjait megtartani, akkor alkalmatlanok a feladatukra. Ezen kell az embereknek elgondolkodni, amikor a választófülkébe mennek Oroszországban, az EU-ban vagy Amerikában. Egyik vagy másik propagandát hallgatva mindenki csak bólogat, miközben minden arra megy ki, hogy soha se gondoljon arra, hogy a kezébe vegye az életét.

Én arra gondoltam, hogy sokat segítek azzal, ha a Reuters által megszűrt magyar sajtó helyett az amerikai, az orosz és a kínai sajtó cikkeit osztom meg. A mi igen tisztelt újságíróink is csak ezeket gépi fordítják, és ha kell egyes részleteit egyszerűen átírják. Magyarországon az emberek „jól elvannak” a közösségi média buborékaiban. A közösségi oldalamon gyorsan egymásnak estek az emberek. Az ok egyszerű. Mi, „parasztgyerekek” annyira „megosztóak” vagyunk, hogy nem engedjük el egyik „képzeletbeli oldal” kezét sem.

Nekem legalább annyi magát baloldalinak gondoló (valójában nem az) és legalább ugyanannyi magát jobboldalinak gondoló (ők sem valódi jobboldaliak) barátom van. Egy-egy nagy rendezvényünkön azt tapasztaltam, hogy a magyar emberek többsége jószándékú, és ha olyan közegben találja magát, ahol a munkáját becsülik és szeretik, akkor nyomát sem látni az ellenségeskedésnek.

Meg kell, hogy értse, tisztelt Olvasó: ha a magyar társadalmat ebben az állapotban találják meg a válságok, akkor szinte semmi esélyünk sincs!

Sokkal több kell ahhoz, hogy „az Anyaföld Népének” az élete jobb irányt vegyen, mint hogy lelkesen vagy lélektelenül rakjuk az X-et Orbán, vagy ellenzéke mellé. A mi problémáinkat csak mi ismerjük és megoldani is csak mi tudjuk.

Pedig van Magyarország. Bösztörpusztán minden évben ti is láthattátok, Barátaim! Olyan jó dolgotok van, hogy csak emlékeznetek kell…

E cikk pedig azon okból született, hogy egy általam nagyra becsült ismerősöm kollaboránsnak nevezett, mert az RT tudósításait osztom meg, és „hazug” hírekkel hergelem az embereket.

A hír sokféle, de a lényeg az ember, tisztelt Olvasó!




















739 megtekintés

コメント


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page