Vukics Ferenc: A magyar nyugdíj
A munkában megfáradt, idősebb generációról való gondoskodásnak évezredes hagyományai vannak. Az organikus társadalmakban a fiatalok nem feledkeztek meg arról, hogy egy életfolyamat részesei, és az éppen jelen lévő értékeket az előző generáció állította elő és az „örökségért” cserébe nyugodt öregkor jár a szülőknek. Különböző időszakokban és különböző népcsoportoknál más és más módon működött mindez. Volt, ahol az egész közösség viselte a terhét ennek az időskori ellátásnak, volt, ahol csupán a közvetlen utódokat terhelte ez a feladat. Volt ahol a lehető leggyorsabban megszabadultak az öregektől és néhány törzs esetében – bármilyen ijesztően is hangzik – egyszerűen fehérjeforrásnak tekintették őket.
Mindebből látható, hogy egységes, minden korszakot és népet átfogó idősgondoskodásról szóló általános gyakorlat nem alakult ki. Könnyebb és biztosabb sorsa volt annak, akinek ellátását közösségi feladatként értelmezték, és az utódok elhalálozása (betegségek, háborúk, éhínségek stb.) tragikus állapotba sodorhatta azokat az embereket, akiknek saját gyermekeiket kellett eltemetni. Az öregségi ellátás közösségi feladatként, valamint leszármazotti feladatként való értelmezése áll a legközelebb a magyar hagyományokhoz.
A 90’-es évek elején a baranta gyűjtögetése kapcsán sok száz idős emberrel találkoztam. Volt, aki tudott ostorral, bottal, késsel mutatni valami számomra érdekeset, de bárkivel is álltam le beszélgetni, gyorsan rádöbbentem arra, hogy nem is a magyar testkultúra érdekében végzett gyűjtőmunka a legfontosabb, hanem a kapcsolat fenntartása a nemzedékek között. Minden idős embertől tanultam valami fontosat. Az öregek az anekdotázás magyar hagyományán keresztül tanítottak meg a sok száz nemzedék óta gyűlő természetes alapigazságokra.
Egy bökönyi látogatásom során az öreg Pistár bácsi veszekedett egy idős asszonnyal, mert az kevesellte a nyugdíját. Először nem nagyon értettem, hogy mi lehet a baj, mert akkoriban is egyértelmű volt, hogy bizony nagyon nehezen lehet a nyugdíjból kijönni. A bácsi azonban csak kötötte az ebet a karóhoz és nem engedett a maga igazából. Mivel az előzményeket nem ismertem, jobbnak láttam hallgatni és kivárni, hogy mi lesz az ügy végkifejlete. A régi dolgok felemlegetése után (ezek tartalmát fedje homály – személyiségi jogok is vannak a világon) az öreg kifakadt: „Én bizony betiltanám az olyan nyugdíjat, mint amit most osztogatnak! Bevezetném és kötelezővé tenném a magyar nyugdíjat.”
Arra a kérdésemre, hogy vajon ez pontosan mit is takar, a következőt válaszolta:
„Manapság ez már sokan elfelejtették. Pedig elég egyszerű dolog ez. Édesapám, Édesanyám! Tisztességgel felneveltetek, munkát, kenyeret adtatok a kezembe. Ameddig az én kezem bírja, nem lesz gondotok semmire… Ez a magyar nyugdíj.”Az időskori juttatások évszázadokig kizárólag a katonákat illették meg. Elsőként i.e. 13-ban Augusztus császár folyósított kisebb összegeket azoknak a légiókban harcoló katonáknak, akik több mint 20 éven keresztül szolgáltak a hadseregben. A katonai nyugdíjat – a mai rendszerhez hasonlóan – egy speciális adóból fedezte. A császár az első nyugdíjakat egy 5%-os örökösödési járulékból finanszírozta, amit az elhunytak hagyatékából kellett kifizetni az állam részére.
Nagy-Britanniában a 16. században hasonló kedvezményeket élvezhettek a haza szolgálatában álló katonák. Az első ismert időskori életjáradékot a Londoni Parti Őrség tisztjei kapták. Később azonban a tiszteken túl a besorozott férfiakra is kiterjesztették a nyugdíjra való jogosultságot. Az Egyesült Államokban szintén a veteránok élveztek elsőbbséget nyugdíj-ügyben. A polgárháború után csak a leszerelt katonák és a háborúban elhunytak özvegyei részesülhettek időskori ellátásban. Akik nem szolgáltak a hadseregben és nem viseltek semmilyen köztisztséget, azoknak egészen halálukig kellett dolgozniuk – vagy addig, ameddig csak bírtak.
1881-ben Otto von Bismarck nyugdíjreformja azonban mindent megváltoztatott és elhozta a szociális ellátás hajnalát. Átfogó szociális reformjával a marxisták előretörését próbálta megakadályozni. A nyugdíjkorhatárt a Reichstag 70 évnél húzta meg, ami akkoriban épphogy csak súrolta a várható élettartamot. Az emberek nagy része még a 60. életévét sem érte meg, így a nyugdíjfinanszírozás értelemszerűen az államkasszát sem terhelte meg túlságosan.
1929-ben ezért az akkori magyar kormány úgy döntött, hogy a már javában formálódó társadalombiztosítási rendszert egy új elemmel egészíti ki. Ez volt az időskori szegénységet megelőzni hivatott nyugdíj. Az első törvénycsomag azonban sok szempontból különbözött a mai rendszertől. Egyrészt az „ősnyugdíj” még kizárólag a munkásoknak és a 6000 pengőnél nem nagyobb jövedelmű magánalkalmazottaknak járt. Az iparosoknak, kereskedőknek, a háztartási alkalmazottaknak és a mezőgazdaságban dolgozóknak nem. A korhatárt 65 évnél állapították meg, ami azért is érdekes, mert tizenöt évvel meghaladta az akkoriban várható élettartamot. A nyugdíj összege akkor még az alapvető szükségletek ellátására sem volt elég. A nyugdíjra jogosultak járulékai egyéni számlákon gyűlnek, az összeget pedig az állam tőkésítette és befektetési alapokban kamatoztatta (várományfedezeti rendszer). A befektetési alapoknak köszönhetően jelentős tartalék halmozódott fel az állami kasszában. Így a két világháború között már a házi cselédekre, néhány köztisztviselői körre, valamint a gazdasági munkavállalókra is kiterjesztették a törvényt. Mivel a munkáltatók és a lakosság nagy része tisztában volt a hatalmas mennyiségű felhalmozódott összeggel, további könnyítéseket követeltek. A munkáltatók a járulékok csökkentését, a nyugdíjra jogosultak pedig a korhatár leszállítását szerették volna.
A második világháború és az akkori kormány rossz döntései miatt azonban az állami nyugdíjvagyon gyakorlatilag elporladt. A Sztójay Döme vezette kormány a felhalmozódott tartalékból finanszírozta a második világháborús kiadásokat. Ezzel együtt pedig, hogy megőrizzék népszerűségüket, felelőtlen és megalapozatlan jogkiterjesztésbe kezdtek. A nyugdíjkorhatárt 60 évre szállították le, az alapnyugdíjat pedig a négyszeresére növelték, az állami vagyon pedig így gyorsan elapadt.
Az állami nyugdíjrendszert a második világháború után gyakorlatilag a nulláról kellett újjáépíteni. Ekkor vezették be a máig érvényes felosztó-kirovó rendszert. Ennek értelmében innentől kezdve az aktív munkavállalók jelen időben befolyt járulékaiból finanszírozták az idősek ellátását. A nyugdíjkorhatárt ugyan meggondolatlanul szállították le a háború idején, politikai okokból továbbra sem mertek hozzányúlni. A nők nyugdíjkorhatárát 55 évben, a férfiakét pedig 60 évben állapították meg. Az ötvenes és hatvanas évek fordulójára, más-más feltételekkel, de gyakorlatilag minden magyar állampolgár jogosult lett az időskori juttatásokra.
Az 1975-ös nyugdíjreform már számos kedvezményt is tartalmazott. A mezőgazdasági dolgozók korhatárát lecsökkentették a munkások szintjére (60, illetve 55 év), a nyugdíjplafont a kereset 75%-ban állapították meg. Ám ahhoz, hogy a rendszer továbbra is fenntartható legyen, folyamatosan növelni kellett a járulékokat.
A törvényhozókban már az 1950-es években felmerült, hogy a felosztó-kirovó rendszer minden bizonnyal nem lesz sokáig tartható. Ám akkoriban még bíztak abban, hogy a jövő nemzedéke jóval terhelhetőbb lesz az akkorinál. A kilencvenes években számos reformötlet látott napvilágot, melyek közös vonása a hárompilléres struktúrában mutatkozott meg. Ekkoriban merült fel először, hogy az állami alapnyugdíjat ki kellene egészíteni. Ezek a következők voltak: egy, a szorosan munkában töltött évek alapján számolandó munkanyugdíj, valamint egy önkéntes takarékossági pillér.
1998-ban bevezetésre került a kötelező magánnyugdíjpénztárak rendszere (MANYUP). Ezzel többé-kevésbé megvalósult a hárompilléres elgondolás, ám a gyakorlatban ez sem oldotta meg a felosztó-kirovó rendszer problémáit. Az elöregedő korfa és az egyre magasabb várható élettartam következtében egyre nagyobb teher nehezedett az állami nyugdíjkasszára. 2010-ben (részben az ott tapasztalt szabálytalanságok miatt) a magánnyugdíjpénztárak vagyonát államosították. A mintegy 3000 milliárd forint értékű vagyont a költségvetés konszolidációjára fordították. Valójában ebből a pénzből mentették meg az MSZP-SZDSZ kormányok idejében kivéreztetett államot (a Magyarország elleni túlzott-deficit eljárás /EDP/ megszüntetésre került). A kormány ígérete ellenére nem kerültek bevezetésre az egyéni nyugdíjszámlák. A reformintézkedéseknek köszönhetően a nyugdíjrendszer bevételei immár a 2030-as évek közepéig fedezhetik a kiadásokat. A magánnyugdíjpénztári rendszer átalakítása következtében a költségvetés hiánya évente több mint 300 milliárd forinttal mérséklődött.
A nyugdíjrendszer Magyarországon 2010 óta kétpilléres. Az állami nyugdíjon kívül kizárólag a nyugdíj előtakarékosságra számíthatunk, amit az állam szja visszatérítésekkel támogat. 2014-ben az időskori ellátás összege átlagosan a nettó átlagkereset 66,7%-át tette ki. Ez az összeg 2019-ben 51,8% volt. Ez pedig, ahogy a huszonegyedik század elején, az általános szükségletek ellátására is aligha lesz elég.
A mai állami nyugdíjrendszert három erősödő kockázat fenyegeti: a demográfiai öregedés, a foglalkoztatási kényszerhedonizmus, és a magországok demográfiai szivattyúja. Farkas András közgazdász szerint a legnagyobb hiányosság a foglalkoztatói nyugdíjpillér hiánya. Az egyénre emiatt fokozott felelősség hárul a saját nyugdíjas élete kiegészítő pénzügyi fedezetének megteremtése érdekében, de ezt a felelősségét jellemzően nem ismeri fel, és sem az államtól, sem a munkáltatójától nem számíthat érdemi segítségre.
A Magyarok Szövetsége (MSZ) szakmai tagozatai által összeállított Nemzeti Érdek Program (NÉP) felvetette, hogy a jövő nyugdíjrendszerének alapját a nemzet humántőkéjéhez való hozzájárulás alapján kell meghatározni. A javasolt rendszer két alappilléren állt. A gyermeket nevelő családok jóval alacsonyabb életszínvonalon kénytelenek élni, mint a gyermeket nem nevelők, ezért jelentő hátrányokat szenvednek. A felosztó-kirovó rendszerben a gyermeket nevelők által felnevelt új nemzedék termeli ki annak a rétegnek a nyugdíját, aki a humán-tőke újratermelésében nem vett részt. A méltánytalanság feloldását az akkori MSZ úgy képzelte el, hogy a gyermeket nevelő családokat adókedvezményekkel, gyermeknevelési hozzájárulások emelésével és államilag támogatott olcsó hitelekkel megtámogatják. A cél az volt, hogy a gyermeket nevelő családok legalább a gyermektelen családok életszínvonalára kerüljenek. Második lépésként pedig, a nyugdíj megállapításánál a munkaképes korba kerülő gyermekek létszámának megfelelő nyugdíj-kiegészítést tartottak igazságosnak. A 12 pontból álló rendszer bizonyos elemeit a kormány megvalósította, egyes elemei pedig még megvalósításra várnak (tandíjtámogatások, az unokák nevelését támogató nagyszülők költözési támogatása).
Baranyár József, a Budapesti Corvinus Egyetem docense nemrégiben az MSZ tervezetéhez hasonló rendszer bevezetését taglalta az „Egy emberi tőkével feltőkésített nyugdíjrendszer körvonalai” c. tanulmányában.
Baranyár szerint a gyermekvállalás nem feltétlenül gazdasági céllal történik, de a múltban mindig nyereséges és olcsó „üzlet” volt. A modern kor ebben alapvető változást hozott: részben hallatlanul megdrágult (hiszen az iskolázás időtartama egyre hosszabb), részben pedig a megtérülés szinte nullára csökkent, vagyis az erre vállalkozók számára ez egy erősen veszteséges üzlet. A gyermekvállalás ellenzői ezért nevezik ezt passziónak, vagy inkább luxusfogyasztásnak.
A „klímagyilkos gyerekek” elmélet terjesztőit természetesen az nem zavarja hogy nézeteinek megvalósulása esetén sem időskori gondoskodásra, sem egészségügyi ellátásra sem számítana, és hogy az energetikai szakértők szerint az „egy fős háztartások” a felelősek a leginkább a környezetszennyezésért.
A docens szerint szükséges létrehozni olyan intézményes eszközöket, ahol az egyéneknek megtérül a humántőke-befektetésük. Az időskori megélhetés gyermekek általi, tehát családon belüli finanszírozása évezredeken keresztül ilyen csatorna volt. A modern nyugdíjrendszer tulajdonképpen ugyanezt teszi, hiszen a nyugdíjasok generációját gyermekeik és unokáik generációja tartja el. Van azonban egyetlen lényegi változtatás a régi módszerhez képest: ezt generációs, nem pedig egyéni szinten teszi. Eközben (szinte) egyáltalán nem veszik figyelembe a gyermeknevelési hozzájárulást.
A szakember szerint a járulékot annak adjuk vissza – megfelelő kockázatmegosztást alkalmazva –, aki a járulékfizetőt létrehozta. Egy (átlagos) ember által fizetendő járuléknak nagyjából meg kell egyeznie az egy (átlagos) ember felnevelésének a költségével, beleértve minden költséget az iskoláztatástól a szülői felügyelet és gondoskodás idejéig. Ezt úgy kell mérni, hogy megállapítjuk, hogy az adott személy mennyi jövedelemről mondott le azáltal, hogy gyermeket nevelt, ahelyett, hogy dolgozott volna.
Ha ezek alapján egy szűkebb nyugdíjas körben újraosztjuk a járuléktömeget, akkor az átlagosnál nagyobb számú, átlagosnál magasabb végzettségű gyermeket nevelők az átlagosnál több nyugdíjat kapnak, a kevesebb és/vagy alacsonyabb végzettségű gyermeket nevelők kevesebbet, a gyermeket nem nevelők viszont sokkal kevesebbet. Viszont nekik is kell kapniuk valamennyit, mert a gyermeknevelést részben adókból finanszírozzák (családi pótlék, gyes, gyed, csok, illetve az óvoda és az iskola költségeinek nagyobb része), amit a gyermektelenek is fizetnek – arányaiban esetleg nagyobbat is, mint a gyermekesek. De ez csak kis nyugdíjat adna.
A gyermeket nem nevelők megtakarítják a gyermeknevelés költségeit. Nem kell fizetniük a gyermek fogyasztását, nem kell a gyermeknevelés miatt kiszakadniuk a munkából, többet tudnak dolgozni és keresni. A mai rendszerben ezt nyugodtan fogyasztásra költhetik, pedig egy átlagos embernek aktív korában nemcsak az akkori és időskori fogyasztását kell megkeresnie, hanem a gyermekkorit is.
„Emiatt az általam javasolt rendszerben a számukra létre kell hozni egy 'hagyományosan' feltőkésített nyugdíj részrendszert. Azt a pénzt, amit a gyermek nem neveléssel megtakarítottak befizetnek, ezzel egészítik ki hasonló szintűre a nyugdíjukat, mint a gyermekesek. Az eredmény az lesz, hogy a gyermektelenek, és a kevés gyermeket nevelők is ugyanolyan szinten fognak élni, mint azok, akik két-három gyermeket nevelnek. Megszűnik tehát az a mai helyzet, hogy a gyermeknevelés egyértelműen fogyasztási áldozat, kiegyenlítődik a gyermekesek és a gyermektelenek fogyasztási szintje. Ez nem csak méltányos helyzetet eredményez, de eltávolít egy fontos ellenösztönzést a gyermeknevelés útjából. Ugyanakkor senkit sem kényszerít gyermeknevelésre, mindenki szabadon választhat, hogy nyugdíjára 'hagyományos' módon vagy 'gyermekben' takarékoskodik" – fogalmazott Banyár.
„Technikailag ezt úgy gondolom, hogy aktív életpályája kezdetén mindenki elkezdi fizetése egy részét félrerakni a saját nyugdíjára. (Ez nem a mostani járulékfizetés, az – időtartamában korlátozva ugyan, de – megmaradna, viszont nem járna érte nyugdíj.) Ha születik egy gyermeke, akkor ezt lecsökkentheti mondjuk harmadára, tehát azonnal pénze szabadul fel a gyermeknevelésre. További gyermek esetén tovább csökken ez a rész, és 3 gyermeknél már semmit sem kell félreraknia” – írta a közgazdász.
A magyar lakosság létszámának fenntartásához a jelenlegi 1.5-ös népesedési ráta helyett el kellene érni a 2.1-et. Ezt azonban olyan generációknak kellene megvalósítani, amelyek viszonylag kis létszámúak. Az 50-es években évente 250 000 gyermek született. Ilyen létszámú generációkkal ezt a célt könnyen el lehetne érni. A ma gyermeket nevelők többsége 1969 és 2001 között született. 2011-ban csak 88 000 gyermek született egy év során. Ez azt jelenti, hogy a jelenleg több gyermeket nevelő szülők és gyermeket ezután vállalni akaró fiatalok többségének minimum 3-4 gyermekkel kell pótolnia az 1985 óta egyre növekvő demográfiai rést.
Ha csak a hétköznapi költségeket vesszük sorra, akkor megállapíthatjuk, hogy a születéstől a munkába állásig (mai áron) kb. 45-50 millió forintot áldoznak a szülők egy utódra. Ez azt jelenti, hogy a háromgyermekes családhoz képest a gyermeket nem nevelők min. kb. 130-150 millió forintos fogyasztási előnyhöz jutnak. Ha ehhez az előnyhöz hozzá társítjuk a szabadabb munkavállalási képességgel és a többletmunka lehetőségével járó előnyöket, akkor ez az előny máris kb. 200 millió forintra rúg.Továbbra is úgy gondolom, hogy az MSZ idejében megfogalmazott alapelvek mentén kell haladni az időskori ellátás biztosítása és a gyermekvállalás támogatása során. Az öngondoskodás, a várományfedezeti rendszer és a felosztó kirovó rendszer vegyes alkalmazása szükséges. Az NÉP-ben megfogalmazott rendszer szerint a gyermeket nevelők esetében a nyugdíj megállapításához öt időszak teljesítménye képezné a számítás alapját: a pályakezdés időszaka, a gyermeknevelés időszaka, az az időszak, amikor az adott személy még dolgozik és a gyermeke is munkába állt, a tényleges nyugdíj időszakának az a részét, amikor a gyermekei még dolgoznak, és a nyugdíjidőszak azon részét, amikor a gyermekei is nyugdíjba vonultak.
Az MSZ tervezete lehetővé tenné, hogy felszámolásra kerüljön a nyugdíjrendszer „lyukas cső” jelensége. Ha a befizetett összeget berakjuk az egyik végén, akkor a másik végén egyből kifolyik, mivel ki kell fizetni az éppen nyugdíjaskorúak ellátását. Nincs lehetőség felhalmozásra, tőkenövelésre. A rendszer szerint minden személy fizet nyugdíjjárulékot (alapjáradékot) és működtet öngondoskodási mechanizmust. A munkába állt gyermekek nyugdíjjárulékainak meghatározott része a szülő egyéni nyugdíjszámlájára kerül. Abban az időszakban, amikor gyermeket nevel, akkor munkalapú adókedvezményekben és támogatásban részesül, hogy kiegyenlítődjön a fogyasztói hátránya, és ez ne akadályozhassa meg abban, hogy a gyermekeit a lehető legjobb körülmények között nevelje (oktatás, egészség stb.). Pályakezdőként, szülőként az állami egyéni számláján gyűjti a nyugdíját. Amint a gyermekei munkába állnak, akkor a gyermekek által megteremtett érték alapján a nyugdíjjárulék egy része szintén a szülőt illeti, ami szintén az egyéni számlán gyarapodik. A nyugdíjba vonulás során az adott személy eldöntheti, hogy az alapjáradékon felül addig felhalmozott összeget (gyermekek után járó járadék, öngondoskodó rész) egy összegben veszik ki, vagy életjáradékként kezeli. Amíg a nyugdíjas gyermekei dolgoznak, továbbra is (havi rendszerességgel) részesednek a gyermekei által befizetett járulékok egy részéből és az alapjáradék további elemeiből. Amint pedig a gyermekei is nyugdíjba vonulnak, akkor az alapjáradék további elemei és az esetleges életjáradék havi juttatásai biztosítják a nyugdíját.
Ez az elképzelés támpontnak jó lehet, de további korrekcióra szorul. Azt azonban biztosra vehetjük, hogy 5-6 éven belül a nyugdíjrendszert teljesen át kell alakítani és át kell térni a humánerőforrás újrateremtésén alapuló feltőkésített nyugdíjrendszerre. Az új rendszer kialakítása társadalmi vita eredménye kell, hogy legyen. Ez pedig a civil közösségek bevonása és a kérdés „társadalmiasítása” nélkül nehezen lehet elképzelni.
Forrás:
