Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (11)

NIKOLAI PETRO:

Amikor az ősi történelem találkozik egy modern konfliktussal

https://responsiblestatecraft.org/ukraine-pyotr-tolochko/

Pjotr Tolocsko ukrán történész, akadémikus és politikus elhunyta alkalmából

Az ukrán politikai vezetők kíméletlen bírálója volt, aki folyamatosan megdorgálta őket, amiért visszaéltek az ukrán történelemmel és hazudtak az ukránoknak a múltjukról. Tolocsko szilárdan hitt abban, hogy a politikának szilárd történelmi alapokon kell nyugodnia, és jelentős tudományos tekintélyét arra használta fel, hogy azt állítsa, hogy a kormány által támogatott narratíva az ukránok és az oroszok eltérő eredetéről nem más, mint áltudomány. 

Pjotr Tolocsko, a Kijevi Rusz kiemelkedő történésze és régésze 2024 áprilisának végén, 87 éves korában csendesen elhunyt Kijevben. Tolocsko egész életét Ukrajna korai történelmének tanulmányozásának szentelte, többek között 30 évig az Ukrán Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének vezetője volt.

Több száz tudományos cikke és több mint két tucat monográfiája nemzetközi elismerést és számos európai és nemzetközi akadémiai kinevezést, valamint Ukrajna két állami tudományos és technológiai díját eredményezte. Életútja során kétszer is tagja volt a nemzeti parlamentnek, 1998 és 2006 között, először a Hromada párt, majd Julija Timosenko Blokkja színeiben. Az ő erőfeszítéseinek köszönhetően 2004-ben az ország megkapta az első törvényt a régészeti örökség védelméről.

Egy középkori történész halála, még ha olyan jelentős is, mint Tolocsko, általában nem ad alkalmat a politikai elmélkedésre. Tolocsko azonban nem volt átlagos történész. Az ukrán politikai vezetők kíméletlen bírálója volt, aki folyamatosan megdorgálta őket, amiért visszaéltek az ukrán történelemmel, és hazudtak az ukránoknak a múltjukról.

Tolocsko szilárdan hitt abban, hogy a politikának szilárd történelmi alapokon kell nyugodnia, és jelentős tudományos tekintélyét arra használta fel, hogy azt állítsa, hogy a kormány által támogatott narratíva az ukránok és az oroszok eltérő eredetéről nem más, mint áltudomány. 

Az ukrán történelem enciklopédikus ismereteire támaszkodva számos kellemetlen történelmi tényre mutatott rá. Először is, hogy Ukrajna, Oroszország és Fehéroroszország egyetlen civilizációból alakult ki, amely évszázadokon át közös kultúrával, közös vallással és közös nyelvvel rendelkezett. Az emberek, akik osztoztak ebben a kultúrában, magukat ruszicsként vagy egyszerűbben ruszként határozták meg.

Északon és északnyugaton végül a velikorosz vagy „nagyorosz” etnikumot, nyugaton a fehérorosz vagy „fehérorosz” etnikumot, délen pedig a malorosz vagy „kisorosz” etnikumot alkották. 

Voltak más közösségek is, például a fekete ruszok a messzi északon és a vörös ruszok a mai ukrán Galíciában, de csak ez a három fejlődött azzá a nemzetté, amelyet ma Oroszország, Fehéroroszország és Ukrajna néven ismerünk.

A kisorosz kifejezés ma sok ukránban szenvedélyes ellenszenvet vált ki, de Tolocsko nem volt hajlandó semmi kivetnivalót látni a kifejezésben. Sőt, gyakran nevezte magát malorossznak, és azt állította, hogy az ukrán nacionalisták tudatosan torzították el a jelentését. Kisoroszország soha nem arra utalt, hogy a Rusz egy kisebb része, hanem inkább a Rusz legrégebbi részére, az igazi szívére.

Ragaszkodott ahhoz is, hogy egy másik ellentmondásos történelmi epizódot ‒ Bohdan Hmelnickij 1654-es döntését az Orosz Birodalomhoz való csatlakozásról ‒ a Nagy- és Kisoroszország újraegyesítésének tekintse. 

A helyi autonómia fokozatos elvesztése ellenére ezt jónak tartotta Ukrajna számára, mivel enélkül az ország nyugati felét valószínűleg bekebelezte volna Lengyelország, és elveszítette volna kulturális, vallási és nyelvi identitását. 

Végül Tolocsko azzal érvelt, hogy az ukránok mint etnikai és politikai nemzet csak az orosz birodalom összeomlása után jelentek meg, mégpedig a szovjet rezsimnek köszönhetően,

amely az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején bevezette az etnikai vonalak mentén történő területi felosztást, és megpróbálta a politikai és kulturális életben szinte teljes ukránosítást erőltetni, amely törekvés nyilvánvalóan kudarcot vallott. 

Tolocsko egész pályafutása során a történelem ideológiailag erőltetett változatait rendkívül veszélyesnek tartotta a társadalomra nézve, akár a kommunista ideológiából, akár a kortárs ukrán nacionalizmusból eredtek.

Az őshonos európai Ukrajna jelenlegi nacionalista narratíváját csupán a 19. század végén és a 20. század elején az ukrán értelmiségiek által létrehozott narratívák lealacsonyított másolatának nevezte. Szerinte ezek egyetlen célja az ukránok és az oroszok megosztása, és az az érv, hogy különálló eredetük miatt eltérő politikai és kulturális döntéseket hoztak ‒ az egyik a liberalizmus és Európa, a másik a despotizmus és Ázsia mellett.

Az ilyen leegyszerűsítő kettősség veszélye szerinte az, hogy Ukrajna egész keleti felét démonizálja. Miután három évtizeden át küzdöttek azért, hogy helyi kulturális és vallási autonómiájukat tiszteletben tartsák, neheztelésük 2014-ben robbant ki, amikor a Majdan-felkelés után nem maradt más kilátásuk, mint egy még agresszívebben nacionalista Ukrajnában élni. Ahogy Tolocsko fogalmazott:

„Magunkat kell hibáztatnunk azért, hogy a Krím elhagyott minket. Mi löktük el magunktól”.

Ukrajna függetlenné válása óta egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy a Szovjetunió vagy az Orosz Birodalom közös történelméről és közös életéről semmit sem tud. Az elmúlt 300 évet úgy mutatták be nekik, mintha az nem lett volna más, mint Ukrajna és Oroszország közötti konfliktusok sorozata, holott Tolocsko szerint az orosz birodalom nagyrészt az ukránok és az oroszok közös alkotása volt. 

Nagyszerűségében és sötétségében tehát mindkettőjüknek osztozniuk kell, ahogyan a skótok is osztoznak az angolokkal a Brit Birodalom dicsőségén és felelősségén. Végső soron nincs más módja annak, hogy valóban szuverén történelmi szereplővé váljunk, érvelt Tolocsko, mint a személyes felelősségvállalás a tetteinkért.

Másrészt Tolocsko egyetértett az ukrán vezetőkkel abban, hogy Ukrajna keresztény európai identitást választott több mint egy évezreddel ezelőtt, a Rusz megkeresztelésével a Dnyipro folyón. De ezt a döntést nem úgy értelmezte, hogy azt egyedül az ukránok, hanem a keleti szláv népek Rusz néven ismert egész családja hozta meg. 

E közös örökségre való emlékezés ezért elengedhetetlen a nemzeti egység megőrzéséhez, és arra kérte az ukrán politikai vezetőket, hogy ismerjék el, hogy valójában többféle ukrán létezik ‒ „orosz ukránok, ukrán ukránok, lengyel ukránok, magyar ukránok stb.”.

Ha ragaszkodunk a diszkriminatív politikához Ukrajnában, az őslakosok és nem őslakosok szétválasztásához, a nyelv [használatának] tiltásához, akkor "ahogyan összevarrtak minket, úgy ezeken a varratokon is felszakadhatunk”.

Tolocsko ahelyett, hogy csak a négy legnyugatibb régió (Galícia) köré próbálná felépíteni az összes ukrán identitását, arra buzdította az ukránokat, hogy fogadják el az ukrán identitások sokféleségét, és legyenek büszkék az idővel való együttélésükre. 

Tekintettel arra, hogy nézetei egybecsengtek Vlagyimir Putyin orosz elnök nézeteivel (és ha őszinték akarunk lenni, akkor a legtöbb nyugati történész 2014 előtti nézeteivel is), 

nem nehéz belátni, hogy Tolocsko végül miért került ki minden közigazgatási és politikai pozícióból, és miért tiltották meg neki, hogy nyilvánosan beszéljen Ukrajnában.

Az ilyen korlátozásoknak filozófiailag ellenállt, barátainak azt mondta, hogy nem a mának, hanem a középkornak él. 

Amikor Ukrajna jövőjéről kérdezték, Tolocsko óvatosan optimista maradt. Az ukránokat és az oroszokat elidegenedett testvéreknek tekintette, akiket ‒ bármennyire is különböznek egymástól ‒ egymásba fonódó történelmük miatt közelségre ítéltek.

Szerette hangsúlyozni, hogy a köztük lévő kapcsolatok gyakran váltakoztak a közelségből az idegenségbe és vissza.

A jelenlegi ciklus még sokáig tarthat, de végül biztos volt abban, hogy „a józan ész győzedelmeskedni fog”. 

Mindössze türelemre, együttérzésre és történelmi érzékre lenne szükség.

Nicolai N. Petro a Rhode Island-i Egyetem politológia professzora, az Ukrajna tragédiája című könyv szerzője: What Classical Greek Tragedy Can Teach Us About Conflict Resolution (Berlin és Boston: De Gruyter, 2023).