Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (112)
- dombi52
- okt. 28.
- 4 perc olvasás
Németországnak újra kell fegyverkeznie
Németországot, Európa gazdasági és ipari nagyhatalmát, olyan kis protektorátusok veszik körül, amelyek vérbeli ellenszenvvel viseltetnek a távoli múlt történelmi bűnei iránt, és egyúttal arra buzdítják Németországot, hogy fegyverkezzen fel, költsön és védje meg őket, miközben menekülteket rejtegetnek, akik tönkreteszik Németország szuverén vagyonát.
Egy önbecsülő nagyhatalom nem lehet olyan helyzetben, mint Berlin jelenleg.
„Németország időről időre érett és hatalmas volt, de soha nem volt mindkettő egyszerre”
– mondta nekem egy német diplomata egy gyors vacsora közben Washingtonban, amely őszi péntek este kísértetiesen gyönyörű, mivel a legtöbb ember munka után elhagyja a várost.
Ez egy keserű megállapítás, amelyben rejtett módon elnyomott düh és sóhaj rejlik. Egy lengyel bíróság reggel úgy döntött, hogy az ukrán férfit, akit a Nord Stream gázvezeték felrobbantásával vádolnak, nem adják ki Németországnak.
Ahogy a „szabályokon alapuló rend” neves tudósa és bölcse, Thuküdidész egyszer írta: A gyengék elszenvedik, amit el kell szenvedniük.
A bíró hozzátette:
„A német nemzet a mi szemszögünkből ellenséges volt Ukrajnával szemben, mivel társfinanszírozta az ellenséget, Oroszországot.”
Természetesen csodálkozunk a pretzel-logikán (téves, eltorzított vagy körkörös érvelés, amely elemzés után tévesnek, értelmetlennek vagy a helyzetet nem magyarázóan racionálisnak bizonyul), ugyanakkor értékeljük, hogy ez klasszikus módon egy szuverén ítélet és döntés egy „bíróság” részéről, a kifejezés eredeti értelmében.
A nemzetközi jog minden, csak nem szokásos, és szinte mindig elkerülhetetlenül alárendelt a hatalom egyensúlyának és elosztásának.
Ha van valami tanulság ebben a sajnálatos epizódban, az az, hogy a németek, mivel nem cselekedtek éretten, most elvesztették minden valódi hatalmukat és tiszteletüket Európában.
Vegyük például a lengyel miniszterelnök, Donald Tusk szavait:
„A lengyel bíróság elutasította a Nord Stream 2 felrobbantásával gyanúsított ukrán állampolgár kiadatását Németországnak, és szabadon engedte. És joggal. Az ügy lezárult.”
A véglegesség kézzelfogható.
Vagy vegyük Radek Sikorski miniszterelnök-helyettes szavait:
„Amikor egy külföldi agresszor bombázza az országodat, jogosan visszavághatsz azzal, hogy szabotálod az agresszor háborús finanszírozási képességét. Ezt önvédelemnek hívják.”
Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy megkérdőjelezzük ezeknek az állításoknak a logikai végkövetkezményeit. Lengyelország, Németország és a NATO hivatalosan senkivel sem áll háborúban, pláne Oroszországgal.
A harmadik fél ügynöke által nyílt tengeren végrehajtott szuverén pénzügyi eszközök megsemmisítése szuverenitás elleni támadásnak minősül, vagy sem? Az ukrán ügynök, aki egy NATO-tagország szuverén tulajdonát semmisíti meg, a NATO elleni támadást hajt végre?
Németország kérheti az 5. cikk szerinti konzultációt?
Tekintettel arra, hogy az Európai Unió továbbra is orosz energiát vásárol, vajon Németország a jövőben bármilyen ürüggyel végrehajt-e ilyen műveletet lengyel földön?
Ha Lengyelország bármilyen kínai árut vásárol, legyen az bármilyen kicsi is, vajon az Egyesült Államok befogadhat-e német ügynököket, akik lengyel tulajdonokat pusztítanak el?
Vajon bármely más hatalom, nem csak az Egyesült Államok vagy Kína, hanem Törökország vagy India is, megengedi, hogy ez történjen szuverén pénzügyi eszközeivel?
Ha a szabályokon alapuló rend olyan ügynököket rejteget, akik szuverén pénzügyi eszközöket robbantanak fel, akkor a számlát valamikor ki kell fizetni.
De mit jelent Tusk „jogosan” kifejezése? Lengyelország elsődleges ellenállása a Nord Streammal szemben nem azért volt, mert orosz energia, vagy mert az orosz háborús gépezetet támogatja – Lengyelország a háború kitörése után is továbbra is profitált az orosz gázból, és úgy tűnik, hogy a Nord Stream bombázása után sem álltak le.
Lengyelország kifogása az volt, hogy a gázvezeték elkerülte Lengyelországot.
Németország központi törekvése a kontinens békéjének intézményesítésére ugyanazokkal a nehézségekkel és hátrányokkal küzd, mint a globális hegemónia uralkodója, csak kisebb kontinentális léptékben.
A háború utáni európai politikai unió logikája az volt, hogy a német pénzügyi hegemóniát és az etnikai pángermánizmust tompa, többrétegű szabályok és performatív alárendeltség alatt rejtsék el és bizonyos mértékben mérsékeljék: Friedrich Naumann liberális közép-európai birodalmának és Richard von Kühlmann „korlátozott szuverenitás” koncepciójának legalista keverékére. Németország kétszer is megpróbálkozott a katonai hegemóniával, de ez soha nem működött jól senkinek, legkevésbé a németeknek.
A sors átka volt, túl erős és nem elég érett. Ezúttal érett, felelősségteljes hatalom akart lenni.
De a hatalom és a birodalom logikája diktálja, hogy nem lehet vegetáriánus a ragadozó.
Amerika alkalmanként alávetheti magát az EU és a NATO szeszélyeinek, hogy hosszú távú politikai egyezségeket érjen el, de az egész világ még mindig tudja, hol van a valódi hatalom.
Németország viszont 1989 óta az első ország, amely elutasította a kemény hatalmat, majd három és fél évtizeddel később feladta az atomenergia-függetlenséget. Az eredmény egy furcsa dinamika:
Németországot, Európa gazdasági és ipari nagyhatalmát, olyan kis protektorátusok veszik körül, amelyek vérbeli ellenszenvvel viseltetnek a távoli múlt történelmi bűnei iránt, és egyúttal arra buzdítják Németországot, hogy fegyverkezzen fel, költsön és védje meg őket, miközben menekülteket rejtegetnek, akik tönkreteszik Németország szuverén vagyonát.
Németország pedig megengedte, hogy így láncra verjék. Míg a „láncra verés” külpolitikában is elég rossz, valahogy még rosszabbnak és természetellenesebbnek tűnik, ha egy kis protektorátus álszentsége kíséri.
Ez nyilvánvalóan fenntarthatatlan. Németországnak újra kell fegyverkeznie.
De a szövetségi kancellár ösztönösen még most is megpróbálja a négyzetet körré alakítani, hogy elhallgassa a német kemény erő szükségességét az EU szabályai alapján: a pénz elköltése nem elég, európai szintű adósságkiigazításra, európai tőzsdére van szükség.
De miért? Ha Lengyelország, a legnagyobb nettó kedvezményezett nominális adatok szerint, amely a legmagasabb összegű EU-támogatást kapja, egyszerűen fel tudja emelni a GDP 4 százalékát a védelemre fordított kiadásokra, akkor Németország is megteheti.
Ehhez biztosan nincs szüksége európai megerősítésre;
egyszerűen csak meg kell fordítania a belpolitikai irányvonalat, csökkentenie kell a külföldi start-up befektetésekre vonatkozó szabályozást, befektetnie kell az atomenergiába, és vissza kell térnie a kötelező sorozáshoz.
Németországnak már vannak barátai a jelenlegi amerikai kormányzatban, akik arra kérik Berlint, hogy térjen vissza az 1989-es haderő-állományhoz. Az amerikai vágy, hogy „áthelyezze a terhet” és ösztönözze Németországot a gyors újrafegyverkezésre, ha másért nem, akkor legalább azért, hogy helyrehozza ezt a több évtizedes természetellenes rendet Európában.
Dr. Sumantra Maitra az American Ideas Institute kutatási és tájékoztatási igazgatója, valamint a The American Conservative vezető írója.
