Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (148) ‒ Európának vissza kell adnia a hatalmat nemzetállamainak

Ian Proud: 

Európának figyelembe kell vennie az amerikai nemzetbiztonsági stratégia felhívását, és vissza kell adnia a hatalmat nemzetállamainak

https://thepeacemonger.substack.com/p/europe-needs-heed-the-invitation?utm_source=post-email-title&publication_id=3221990&post_id=181155011&utm_campaign=email-post-title&isFreemail=true&r=1sqroz&triedRedirect=true&utm_medium=email

Minél hamarabb eltávolítják a felelősségre nem vonható háborús uszítókat, mint Kallas, annál jobb…

Ian Proud brit korábbi diplomata

Az amerikai új nemzetbiztonsági stratégia közzététele sok európai kommentátort kollektív dühbe hozott. Talán nem meglepő, hogy a leginkább felháborodottak azok, akik az ukrajnai háború folytatását támogatják. A hideg valóság az, hogy az európai polgárok azt akarják, hogy országuk a nemzeti érdekeire koncentráljon, és egyre inkább úgy érzik, hogy vezetőik figyelmen kívül hagyják őket.

Az európai intézmények hatókörét radikálisan csökkenteni kell, és a hatalmat vissza kell adni az európai nemzeteknek.

Az X és más közösségi médiában tapasztalható felháborodás ellenére az amerikai nemzetbiztonsági stratégia viszonylag keveset mond Európáról, pontosan azért, mert az Egyesült Államok alapvető nemzeti érdekeire összpontosít. És valóban, ez a stratégia Európa kapcsán megfogalmazott legfontosabb pont: hogy az egységes geopolitikai szerep megteremtésének törekvése során elhanyagolta tagállamai alapvető érdekeit.

A stratégia kifejezi azt a vágyat, hogy Európa visszanyerje önbizalmát és helyreállítsa a stratégiai stabilitást Oroszországgal. 

Ez a törekvés úgy tűnik, abból a vágyból fakad, hogy Európa továbbra is nyitott piac maradjon az amerikai áruk és befektetések számára, és hogy elkerüljék, hogy továbbra is kaotikus zavaró tényezőként vonja el az Egyesült Államok erőforrásait fő versenytársától, Kínától.

Van még egy alapvető, bár kimondatlan érzés is, hogy Európa és Oroszország egészségesebb kapcsolatot ápoljon, részben azért, hogy ellenálljanak Kína mindkettőjük feletti dominanciájának.

Európa feltételezett hanyatlását a globális GDP-ben betöltött gazdasági súlyának 25%-ról 14%-ra történő csökkenése magyarázza. 

Az európai gazdasági növekedés soha nem heverte ki teljesen a globális pénzügyi válság okozta sokkot. A gazdasági súlypont Ázsiába tolódásával a kontinens lemarad.

A szakértők leginkább azt a gondolatot kifogásolják, hogy Európa civilizációs eltűnéssel szembesül, amit a következő tényezők okoznak:

„az Európai Unió és más transznacionális szervezetek, amelyek aláássák a politikai szabadságot és szuverenitást..., a szólásszabadság cenzúrázása és a politikai ellenzék elnyomása, a születési ráta zuhanása, valamint a nemzeti identitás és az önbizalom elvesztése”.

Ennek a kritikának a középpontjában az az elképzelés áll, hogy a jelenlegi „európai pálya”, amely ellen az Egyesült Államok „ellenállást akar kialakítani”, aláássa a nemzeti szuverenitást és az európai nemzetek értékét. 

A stratégia tele van megdöbbenéssel amiatt, hogy a kulturálisan gazdag és sokszínű európai nemzetek, amelyek az amerikai állampolgárság forrásai, feladják érdekeiket egy kezdetleges, szupranacionális identitás kedvéért, amely egyúttal elérhetetlen és önkárosító is.

A második világháború és évszázadokig tartó konfliktusok után az európai projekt úgy jött létre, hogy lehetővé tegye a nyelvileg, politikailag és történelmileg nagyon különböző nemzetek békés együttélését. 

A 2014-ig soha nem látott mértékű béke és stabilitás motorja a nemzetek közötti gazdasági, társadalmi és kulturális korlátok lebontása volt, amely nem rontotta egyetlen nemzet egyedi önérzetét sem.

Lehet, hogy igaz, hogy az amerikai biztonsági pajzs 1991-ig megakadályozta Európa ellenséges Szovjetunió általi uralmát, és ezért hálásnak kell lennünk. De az oka annak, hogy az európai államok ezt az időszakot követően megtanultak békében élni egymással, nagyrészt az volt, hogy a politika és a biztonság kikerült a mindennapi beszélgetésekből.

Az ok, amiért az európai nemzetek a Szovjetunió összeomlása után kevesebbet költöttek védelemre, nem az volt, hogy biztonságukat az Európában állomásozó amerikai csapatok garantálták, hanem az, hogy sem katonai szempontból, például Oroszország részéről, sem ellenőrizetlen migráció révén nem fenyegette őket külső invázió veszélye.

Az irónia természetesen az, hogy azok a tényezők, amelyek Európa mai hanyatlásához vezettek, azaz a NATO-hoz hasonló, nem demokratikus transznacionális csoportosulások egyre nagyobb súlya és jelentősége, az Egyesült Államok vezetésével jöttek létre.

Az Egyesült Államok ösztönzése a NATO fokozatos bővítésére ismét nagyon is valós kockázatot jelentett Európára nézve, mivel Oroszország egyre inkább kirekesztettnek és fenyegetettnek érezte magát. Hogy igazolják saját szerepüket, az európai intézmények egyre több hatáskört ragadtak magukhoz a tagállamoktól, hogy ellenálljanak az úgynevezett orosz agressziónak.

Végérvényesen, legalábbis remélhetőleg, az amerikai stratégia megpróbálja eloszlatni „a NATO-ról mint folyamatosan bővülő szövetségről kialakult képet”. Ezt a szokásos háborúpárti kommentátorok Oroszországnak való engedményként értelmezik. Valójában ez egy felhívás az európai nemzetek számára, hogy az egész európai kontinens érdekében újra összpontosítsanak nemzeti érdekeikre.

A NATO bővítésének történetét nem ásva elő újra, a lényeg az, hogy sem a NATO, sem az európai intézmények nem államok. Nincsenek olyan alapvető érdekeik, amely túlmutatna a bürokratikus létezés, növekedés és egyre nagyobb hatalom megszerzésének szükségességén.

Soha nem fogjuk látni, hogy az Európai Bizottság vagy a NATO ajánlásokat fogalmazna meg arra vonatkozóan, hogyan lehetne csökkenteni a méretüket vagy visszaadni a hatalmat tagjaiknak.

Ebben a példátlanul veszélyes időszakban, amikor újra felmerül a kontinens egészét érintő konfliktus veszélye Európában,

az amerikaiak egyszerűen azt javasolják, hogy a nemzetállamok kezdjék el visszaszerezni az irányítást.

Véleményem szerint mind a NATO, mind az Európai Bizottság aláásta a nemzeti szellemet és felizzította a nemzetközi szellemet, miközben hozzájárult Európa mint közösség, és nem mint konföderáció elképzelésének stagnálásához.

Az amerikai stratégia egyik alapelve, hogy

„jó kapcsolatokat és békés kereskedelmi kapcsolatokat kell keresni a világ országai között anélkül, hogy rájuk kényszerítenénk olyan demokratikus vagy egyéb társadalmi változásokat, amelyek jelentősen eltérnek hagyományaiktól és történelmüktől”.

Trump más nemzetekkel való együttélésre törekvése pontosan megegyezik azzal, ahogyan az európai államok a második világháború után békésen együtt éltek egymással. Az Európai Gazdasági Közösség, ahogy egy ideig nevezték, nem törekedett a nemzetállamok elsőbbségének aláásására, hanem a közös identitás korlátai nélkül a gazdasági, társadalmi és kulturális jellemzőkre összpontosított, hogy a közös célok eszméjét megteremtse.

Az Európai Bizottság bővítési koncepciója – amelyet Európa egyébként sem engedhet meg magának – azonban abból a vágyból fakad, hogy a tagállamokat egy fiktív közös európai értékek fogalma alatt homogenizálja, és az identitás helyett a konformitást érvényesítse.

Bármelyik európai tagállam, amely felemeli a kezét, a közösség által visszaesőnek, árulónak és Putyin bábjának bélyegezik, nézzük csak Magyarországot példáját.

Azok az európai nemzetek azonban, amelyek elsősorban alapvető nemzeti érdekeikre, köztük gazdasági jólétükre, valamint ipari bázisuk fenntartására és védelmére koncentráltak, orosz gázt vásárolnának, mert ez gazdaságilag ésszerű lenne.

Az a Európa, amely polgárai védelmére koncentrálna, a lehető leghamarabb tárgyalások útján keresné az ukrajnai háború befejezését, ahelyett, hogy elutasítana minden párbeszéd lehetőségét, és felvetné egy jövőbeli háború rémképét, amely milliók életét követelné és milliókat kényszerítene elhagyni otthonukat. Egy Európa, amely a jószomszédi kapcsolatokra összpontosít, megpróbálna jó viszonyt kialakítani Oroszországgal, valamint Oroszország és Ukrajna között, függetlenül attól, hogy mennyi időbe telik ennek az egyensúlynak a helyreállítása.

Az én tapasztalatom szerint az oroszok ugyanolyan hevesen viszonozzák a barátságot, mint az ellenségeskedést, így a béke lehetősége sokkal kevésbé illúzió, mint ahogy azt az emberekkel el  akarták hitetni.

Természetesen az Ukrajnával folytatott háborút használják ürügyként arra, hogy ez miért sem lehetséges, sem kívánatos, az európai vezetők és Zelenszkij napi gaslighting-jával. De sajnos az Oroszországgal való állandó konfliktus mellett szóló érvek önmagukat erősítik, mivel mind Európa, mind Oroszország a saját, egymástól teljesen független szövetségeseinek érvel azzal, hogy ki a hibás, és senki sem törekszik a megbékélésre, hanem inkább megszakítja a kapcsolatot.

Így az Európai Bizottság egyre inkább igyekszik dominálni a kontinens diplomáciáját, és mozgósítja a médiában megjelenő, hajlandó legióit, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy semmi sem változhat, és hogy Oroszországgal való tárgyalás egyenlő az árulással. Az amerikai nemzetbiztonsági stratégiára adott harcias válasz ezt bizonyítja. Azt gondolják, hogy Moszkva jelzése, hogy egyetért az elvekkel, további bizonyíték arra, hogy Trump eladja őket.

Az USA stratégiája által állítólagosan kívánt stratégiai egyensúly helyreállítása Európa és Oroszország között azonban megköveteli, hogy az egyes európai tagállamok elsőbbségét visszaállítsák az intézményekkel szemben, és visszaadják a fővárosoknak az irányítást az Oroszországgal és más országokkal való kapcsolataik kezelése felett.

Az európai intézményeknek sikerült Európát Oroszországtól elkülönülő entitásként meghatározniuk, holott Oroszország valójában Európa része. Kubilius védelmi biztos felhívása egy közös európai geopolitikai stratégia kidolgozására csupán egy újabb kísérlet arra, hogy több hatáskört ragadjanak el az európai nemzetállamoktól.

Ezeket határozottan el kell utasítani.

A közös kül- és biztonságpolitika teljes kudarcot vallott, és fel kell számolni.

Az európai intézmények akadályozzák az Oroszországgal való kapcsolatok normalizálására irányuló erőfeszítéseket, leginkább olyan fanatikus oroszgyűlölők formájában, mint Kaja Kallas. Mégis, az európai polgárok egyre inkább úgy vélik, hogy nemzetük érdekeit jobban szolgálná a béke. Szeretném felhívni több európai politikus figyemét, hogy fogadják meg az amerikaiak felkérését, és keressenek alternatív megoldást, ami azt jelenti, hogy

Kallas és más, nem választott, nem elszámoltatható háborúpárti politikust meg kell fosztani a hatalmától.