Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (168) ‒ A vezető skót tanári szakszervezet „viccelése”
- dombi52
- dec. 23.
- 6 perc olvasás
A vezető skót tanári szakszervezet a nemek közötti egyenlőséget kritizáló nézeteket „szélsőjobboldalinak” minősíti
A közéletben vannak olyan pillanatok, amikor elolvasunk valamit, és komolyan elgondolkodunk azon, hogy most valaki tényleg csak viccel-e velünk.
A skóciai vezető tanári szakszervezet, az Educational Institute of Scotland (EIS) által kiadott tájékoztató a szélsőjobboldali tevékenységek állítólagos növekedéséről is egy ilyen pillanat. Skócia szélsőjobboldala olyan kicsi, hogy éves közgyűlését a Wetherspoons fogyatékosok számára fenntartott mosdójában is megtarthatná, és még maradna hely egy flipchart táblára is.
Mégis, az ország legnagyobb és legbefolyásosabb szakszervezete egy 16 oldalas politikai kézikönyvet állított össze, amely ezt a mikroszkopikus szélsőséges csoportot úgy kezeli, mintha lángoló fáklyákkal és egyforma karszalagokkal vonulna Holyrood felé.
Ez egyáltalán nem hasonlít védelemre. Ez nem professzionalizmus. Ez biztosan nem oktatás.
Ez álruhás politika, amely sértő a tanárok, a szülők és a diákok intelligenciájára nézve.
A tájékoztató egy teljesen ésszerűnek tűnő tudományos definícióval kezdődik a szélsőjobboldalról. Ez mindössze két percig tart. Aztán a definíció elkezd tágulni és duzzadni, amíg szinte mindent le nem fed, ami nem illik a dokumentum írójának világnézetébe.
Valódi szélsőségesek léteznek, és ezt senki sem tagadja. Minden társadalomban van egy kis szélsőséges csoport, akik hajlamosak merev identitásokra és destruktív hiedelmekre, általában azért, mert bizonyosságot keresnek egy kaotikus világban. De az EIS-nek sikerül ezt a kis és kellemetlen szélsőséges csoportot a töréspontig feszíteni.
Hirtelen a vállalkozásbarát emberek, a menekültügyi szállások miatt aggódó szülők, a közszolgáltatások összeomlása miatt aggódó emberek, a védelmi kérdéseket felvető nők és az ország minden felnőttje, aki úgy gondolja, hogy a biológiai nem megfelel a valóságnak, látszólag mind a radikalizálódás felé sodródnak.
És hogy a kép teljes legyen, minden Reform UK szavazót ugyanabba a kategóriába sorolnak.
E logika szerint, ha valaha vasárnapi sültet ettél, vagy udvariasan bólintottál egy kisvállalat tulajdonosának, hamarosan felkerülhetsz a megfigyelési listára.
A komoly kérdés itt az, hogy ha mindent szélsőjobboldalinak neveznek, akkor bizony semmi sem az.
A valódi szélsőségesség – az a fajta, amely kárt okoz a közösségeknek – elmosódottá és felismerhetetlenné válik, amikor a definíciót úgy felfújják, mint egy ugrálóvárat a viharban.
És miközben ez a tágítás és újradefiniálás folyik, bizonyos kérdések feltűnően hiányoznak. Nincs szó az "iráni botok" tevékenységéről, amelyről a biztonsági szolgálatok figyelmeztettek, és amely aktívan szítja az alkotmányos megosztottságot Skóciában.Úgy tűnik, ez nem érdemel 16 oldalas riasztást. Nem,
az EIS szerint a valódi veszély nem a szervezett szélsőségesség, hanem az a szülő, aki egyszerűen csak megkérdezte, hogy a Gender Unicorn munkalapnak helye van-e az osztályteremben.
Ez nem védelem. Ez politikai higiénia, erkölcsi kötelességnek álcázva.
Mindeközben Skócia tanárai az elmúlt évtizedek egyik legnehezebb helyzetével küzdenek. Az erőszak az osztálytermekben rutinszerűvé vált. Az írástudás az ország nagy részén összeomlik.
A kiegészítő támogatások lehetetlenül nagy terhelés alatt fulladnak. A személyzet a határainak végéig feszül. A kiégés mindenütt jelen van. Az EIS vezetése mégis úgy döntött, hogy most a legfontosabb feladat egy maroknyi Facebook-szószólót egzisztenciális Reichstag-tűzzé változtatni.
Ez tükrözi azt, amit David Chalmers csak a múlt hónapban emelt ki Angliában.
A Leicester Egyetem hallgatóinak olyan előadási diákat mutattak, amelyek Margaret Thatchert Putyinnal és Hitlerrel hasonlították össze. Amikor a felsőoktatás ilyen módon kezd viselkedni, akkor tudod, hogy valami nagyon rosszul sült el.
Több angol iskola állítólag azt tanította a diákoknak, hogy a Reform UK ugyanazon a politikai spektrumon helyezkedik el, mint a BNP, annak ellenére, hogy annyi közös van bennük, mint egy nedves teafilterben és egy atomerőműben. A tisztaság és az arányosság mindig az első áldozatai a jó erkölcsi pániknak.
Az egészben a valódi veszély nem a szélsőjobboldal. Hanem a demokratikus normák összeomlása.
Valódi szélsőségesek léteznek, de nem jelentenek olyan fenyegetést, aminek az EIS beállítja őket.
Aki komolyan veszi a polgári életet, annak azon kell aggódnia, hogy demokratikus alapjainkat felülről erodálják, miközben mindenki azzal van elfoglalva, hogy a játszótereken képzeletbeli fasisztákat keres.
Az elmúlt években az esküdtek általi tárgyalásokat csendben visszaszorították. Milliók számára törölték a választásokat. Hétköznapi polgárokat tartóztattak le olyan közösségi média bejegyzések miatt, amelyek egy évtizeddel ezelőtt még senkit sem érdekeltek volna.
A végrehajtó hatalom olyan mértékben bővült, hogy a rendellenességek mára már rutinszerűnek számítanak.
Mindez nem a titkosított üzenetküldő csatornákon leselkedő árnyékos szélsőségesek műve. Ezeket a döntéseket fényes nappal hozzák meg azok a kormányok, amelyek gratulálnak maguknak a demokrácia védelméért, miközben annak pilléreit ássák alá.
Az EIS azonban észreveszi az autoriter tendenciákat egy szülő Facebook-hozzászólásában, de valahogy nem veszi észre az állami hatalom folyamatos központosítását.
Ez politikailag olyan, mintha a seprűs szekrényt nyitnánk ki, hogy megnézzük, vannak-e szellemek, miközben a tető csendesen összeomlik felettünk. Ha komolyan gondoljuk, hogy ellenállunk az autoriter tendenciáknak, akkor azt kell megnéznünk, hol terjed valójában a hatalom, és nem azt, hol a legkönnyebb félelmet kelteni.
Ha az EIS valami hasznosat akar tanítani a diákoknak az autokratikus rendszerekről, akkor kezdhetné azzal, hogy elmagyarázza, hogyan működnek ezek a rendszerek a valós életben.
Ezek felülről jönnek, nem alulról. Nem nyílt fenyegetésekkel, hanem a biztonság nyelvével igazolják magukat. Nem katonák menetelésével, hanem csendesen, adminisztráció, bürokrácia, politika és iránymutatások révén érkeznek.
Az autoriter tendenciák nem úgy néznek ki, mint az internetes karikatúrákban látható zászlót lengető furcsa alakok. Inkább olyanok, mint a jelvényt viselő tisztviselők, akik még egy, a saját érdekünkben hozott intézkedést ígérnek.
A veszély ritkán kopogtat nyíltan az ajtón. Csendesen jelenik meg, megnyugtatónak álcázva magát.
Skócia különösen sebezhetővé tette magát az ilyen tendenciákkal szemben, mert nincs törvényi biztosítékunk az oktatás politikai pártatlanságára.
Angliában a tanárok egyértelmű jogi kötelezettségek és részletes szakmai iránymutatások alapján működnek. Van felügyelet. Van elszámoltathatóság. A szülőknek jogorvoslati lehetőségük van. Skóciában mindez hiányzik.
A skótok homályos, nem kötelező érvényű iránymutatásokra támaszkodnak, amelyeket a helyi hatóságok egymástól eltérő módon értelmeznek. Ebbe a vákuumba lép be az EIS, és ideológiai tervet mutat be, mintha az egy szakmai kézikönyv lenne.
Képzeljük el, milyen reakciókat váltana ki, ha Anglia legnagyobb tanári szakszervezete kiadna egy kézikönyvet, amelyben a Reform UK szavazóit szélsőségeseknek bélyegezné, a nemek közötti egyenlőséget kritizáló nőket reakciósoknak minősítené, és a kisvállalkozókat a politikai radikalizmus spektrumának valahol a szélén helyezné el. Az Oktatási Minisztérium még a reggeli előtt sajtótájékoztatót hívott volna össze. Skóciában azonban az EIS még ennél is tovább ment. Saját szavaival élve, ez a tájékoztató „lehetne egy kollektív CPD-ajánlat a tagok számára”, mintha a pártpolitikai narratíva egyszerűen csak egy újabb szakmai tanulási lehetőség lenne.
Amikor a szakmai fejlődést ilyen könnyedén kezelik, az oktatás és az átnvelés közötti határ nem csak elmosódik, hanem teljesen eltűnik.
A morális pánik és a strukturális biztosítékok teljes hiánya nem csupán egy apró adminisztratív furcsaság. Pontosan így csúszik be észrevétlenül a politizálás az osztálytermekbe, miközben a közvélemény más dolgokkal van elfoglalva.
Lényegében ez egy küldetéseltérés története. A szakszervezetek azért léteznek, hogy megvédjék tagjaik anyagi érdekeit. Kenyér és vaj szolidaritás. Fizetés. Biztonság. Munkafeltételek. Szakmai méltóság.
Az EIS annyira eltávolodott ettől a küldetéstől, hogy már nem is látja. Most már a védelmi kérdéseket nőgyűlöletnek, a politikai nézeteltéréseket radikalizálódásnak, a szülői aggodalmakat a fasizmus felé vezető első lépésnek, a főáramú nézeteknek való ellenállást pedig fertőzésnek tekinti.
Ez nem szakmai támogatás. Amikor egy szervezet elfelejti, miért létezik, akkor abbahagyja a segítségnyújtást, és elkezd prédikálni. Ennek középpontjában egy egyszerű erkölcsi igazság áll.
Az oktatásban a politikai semlegesség nem azért létezik, hogy kímélje a politikusok érzéseit. Legtöbbjük a legjobb napokon is küzd, hogy megvédje saját érzéseit.
A semlegesség a közvélemény védelmét szolgálja. Védi a véleménykülönbség jogát. Megvédi a gyermekeket attól, hogy erkölcsi világukat az erénynek álcázott ideológia szűkítse.
Amint egy szakszervezet úgy dönt, hogy a választók egész rétegei túl veszélyesek a vitához, akkor már nem az oktatás őre, hanem valami sokkal sötétebb. A függőségből való gyógyulás során azt tanítom, hogy senki sem méltatlan a megváltásra, és hogy egy embert nem a legrosszabb napja vagy a legrosszabb ötlete alapján kell megítélni.
Az EIS éppen ellenkező programot folytat, a hétköznapi embereket patológiás eseteknek tekinti, nem pedig szomszédoknak.
A tanárok jobbat érdemelnek ennél. A diákok jobbat érdemelnek. A közjóban gyökerező iskolarendszer nem maradhat fenn, ha vezető szakszervezete úgy kezeli a hétköznapi embereket, mintha nem lennének képesek párbeszédre.
Az EIS azt állítja, hogy a szélsőségesség ellen küzd, pedig a szélsőségesség mindig abból a meggyőződésből indul ki, hogy egyes hangok nem érdemesek arra, hogy meghallgassák őket. Ez minden autoriter törekvés magja.
Bárki, aki látta már, hogyan bomlik szét egy élet, tudja, hogyan növekszik ez az ösztön. A kár nem drámai gesztusokkal kezdődik. Tagadással kezdődik, azzal a csendes meggyőződéssel, hogy a probléma mindig másokban rejlik.
Pontosan ebben a helyzetben van az EIS.
Ha valóban meg akarja védeni Skócia fiataljait, akkor újra kell felfedeznie az alázatot, emlékeznie kell céljára, és ki kell lépnie a tagadásból.
Mert az alázat nélküli hatalom nem védi a közösséget, hanem sebeket ejt rajta.
