Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (172) – A brit uralkodó osztály hivalkodik – közben nincs pénz semmire
- dombi52
- 4 nappal ezelőtt
- 5 perc olvasás
Zerohedge:
A brit uralkodó osztály imád titánnak öltözni – közben nincs pénz semmire
Egy vezetői osztály, amely nem tudja finanszírozni saját védelmét, miközben kontinentális konfrontációt követel, nem vezet, hanem mások életével játszik.
Békét kell keresnie, nem pedig olyan keménységet mutatnia, amelyet nem engedhet meg magának.
Mert a történelem nem bocsát meg azoknak a volt birodalmaknak, amelyek összetévesztik az emlékezetet a hatalommal.
Nagy-Britannia nem készül fel egy konfliktusra Oroszországgal. Felkészül arra, hogy szembenézzen saját gyengeségének valóságával.
És a valóság, ellentétben a Whitehall-i tájékoztatókkal, a régi szlogenekkel vagy az erkölcsi pózolással, nem alkudozik.
A pódiumról Churchill-i hangon szólal meg: készüljetek fel a háborúra, tartsa vissza Oroszországot, álljatok ki magatokért, vezessétek a szabad világot. A gépházban viszont Whitehall izzad a számológép mellett, mert a számok egyszerűen nem stimmelnek.
A Financial Times szerint Starmer „megfizethetőségi” okokból elhalasztotta a védelmi beruházási tervet 2026-ra, mert a hadsereg kívánságlistája ütközött a kincstár realitásával.
Fordítás: a retorika prémium, a mérleg viszont olcsóbb, mint a leárazott áruk.És akkor, mert az univerzumnak olyan éles iróniája van, hogy acélt is vágna, belép az Ajax, a több mint 6 milliárd font értékű páncélozott járműprogram, amely a brit állam szellemi állatává vált. A kísérletek ismét szünetelnek. Új biztonsági aggályok. Megsérült katonák. A rezgés és a zaj miatt megbetegedett legénység. Végtelen felülvizsgálatok. Végtelen „tanulságok”. Végtelen sajtónyilatkozatok, amelyek azt állítják, hogy ez valahogy mégis előrelépés.
Ha meg akarja érteni a modern Nagy-Britanniát, ne olvassa el a stratégiai dokumentumokat. Nézze meg azt a beszerzési programot, amely nem tudja abbahagyni azoknak az embereknek a bántását, akiket védeni kellene. Az Ajaxnak a brit hadsereg jövőbeli páncélos erőinek gerincét kellett volna képeznie, egy új generációs felderítő és támadó platformnak, amelynek célja az elöregedő járművek cseréje és a brit hadsereg manőverező képességének hitelességének helyreállítása volt.
Ehelyett intézményi kudarc esettanulmányává vált: spirálisan emelkedő költségek, évekig tartó késések, alapvető tervezési hibák és olyan gyenge biztonsági mutatók, amelyek miatt a tesztelést többször is felfüggesztették.
A katonák nem csupán kényelmetlenséget szenvedtek, hanem fizikai sérüléseket is a tesztelés során, halláskárosodást, betegségeket és hosszú távú egészségügyi problémákat.
Ez nem egy marginális technikai hiba. Ez egy olyan rendszer előre látható eredménye, amelyben az ipari kapacitás kiürült, a felelősség elmosódott, és a beszerzés papírmunkává szűkült, amely a szerződésekre, nem pedig a harcra van optimalizálva.
Az Ajax nem azért bukik meg, mert Nagy-Britanniában nincs mérnök vagy katona.
Azért bukik meg, mert Nagy-Britannia már nem rendelkezik olyan állami gépezettel, amely képes az ambíciókat működőképes hardverré alakítani.
Ez a farsang az Atlanti-óceáni biztonsági prédikáció középpontjában.
Nagy-Britannia úgy beszél Oroszországról, ahogyan egy hanyatló arisztokrata gúnyolódik egy feltörekvő ipari szuperhatalmon... leereszkedően, lenézően, teljesen érdektelenül. Évek óta halljuk ugyanazt a sértést, mint egy ideges tik: Oroszország egy „benzinkút”, egy nyers olajállam, amelyet füst és nosztalgia tart életben. És mégis itt tartunk.
Oroszország, a „benzinkút”, amely a modern történelem legátfogóbb szankciós rendszerének hatálya alá tartozik, kénytelen volt – a nyugati intézmények által – egy kényelmetlen bizonyságot tenni: Oroszország jelenleg ‒ a vásárlóerő-paritás alapján ‒ a világ negyedik legnagyobb gazdasága.
Tehát álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel azt a kérdést, amelyet a brit elit nem hajlandó szembenézni. Ha Oroszország egy dicsőített benzinkút, akkor mi is pontosan az Egyesült Királyság?
Egy ország, amely nem képes idejében közzétenni a védelmi beruházási tervét.
Egy állam, amely nem tud működőképes páncélos járművet bevetni anélkül, hogy saját katonáit meg ne sebesítené.
Egy gazdaság, amely magánfinanszírozási trükkök és számviteli csűrés-csavarással sem képes fenntartani a felfegyverkezést.
Egy politikai osztály, amely nem tudja összeegyeztetni háborús retorikáját ipari kapacitásával.
Ha Oroszország egy benzinkút, akkor Nagy-Britannia egyre inkább egy ajándékbolttal ellátott skanzenra hasonlít, amely a múlt dicsőségéből él, miközben jövőjét alvállalkozókra bízza.
Most térjünk át arra a területre, ahol az illúzió valóban összeomlik: a termelésre.
A háborúkat nem hisztérikus beszédek, színházi bravúr, csúcstalálkozók vagy erkölcsi nyilatkozatok nyerik meg.
A háborúkat a termelés nyeri meg – acél, gránátok, kritikus ásványi anyagokhoz való hozzáférés, drónok, logisztika és a brutális átbocsátási aritmetika. Ezen a fronton a Nyugatot rúgkapálva és sikoltozva rángatták bele annak a valóságnak a felismerésébe, amelyet megpróbáltak mémekkel eltüntetni.
Oroszország katonai-ipari bázisa bürokratikusan összezsugorodott, megkeményedett és nyomás alatt méretarányosan növekedett – ma már többszörösen meghaladja a NATO kollektív lőszertermelését. A nyugati tisztviselők maguk is kénytelenek voltak elismerni a különbséget, még akkor is, ha igyekeznek olyan jövőbeli felzárkózási ütemterveket ígérni, amelyek inkább vágyálomnak tűnnek, mint megvalósítható tervnek.
Összefoglalva: míg Oroszország termel, Nagy-Britannia dicsőített küldetésnyilatkozatokat vizsgál.
És míg Oroszország ismétli magát, Nagy-Britannia tehetetlenségéből fakadóan halogatja a döntést. Oroszország néhány hónapon belül a csatatéren tanult, játékot megváltoztató alkalmazkodásokat vezet be. Míg Nagy-Britannia újabb vizsgálatot rendel el.
És itt válik a gúny váddá.
Mert Nagy-Britannia nem csupán gyenge. Hanem látványos módon oroszgyűlölő, a Nyugat-Európát elárasztó pszichológiai fertőzés egyik fő erősítője. Egy politikai kultúra, amely a diplomáciát sértéssel, a tiszteletet karikatúrával, a stratégiai realizmust pedig kamaszos erkölcsi pózolással váltotta fel.
Évtizedeken át az oroszok nem kértek semmi különlegeset. Biztonsági garanciákat. Ésszerű vörös vonalak elismerését. Helyet a közös európai biztonsági architektúrában. Alapvető tiszteletet és méltóságot a hidegháború után.
Ehelyett a NATO-bővítésével, megszegett ígéretekkel, rezsimváltás-evangelizációval és egy nagy civilizáció végtelen megalázásával találkoztak, amelyet a nyugati belpolitika poénjainak tárgyává tettek.
És most, miután évekig szították ezt a hisztériát, lázították fel ezt a haragot, és paranoiának minősítették az orosz aggodalmakat, Nagy-Britannia késésekkel, költségvetési hiányokkal és meghibásodott gépezetekkel írt vallomást kínál a világnak.
Az elrettentésről szóló összes beszéd ellenére, ami nekik maradt, az a hideg valóság, a kiszolgáltatottság.
Egy állam, amely háborúról beszél, miközben a beszerzésben kudarcot vall, nem erőteljes. Hanem nagymértékben hirdeti sebezhetőségét.
Egy vezetői osztály, amely nem tudja finanszírozni saját védelmét, miközben kontinentális konfrontációt követel, nem vezet, hanem mások életével játszik.
Egy ilyen helyzetben lévő országnak nem komoly stratégia Oroszország egyenrangú ellenfeleként pózolni. Ez egy erénynek álcázott öngyilkos paktum. Ezen a ponton az őszinteség radikális lépéseket követelne Londonban: alázatot és józan realizmust.
Egy olyan állam, amely Nagy-Britannia helyzetében van, nem szabad, hogy kioktassa a világot, moralizáljon a pálya széléről, vagy felfújja saját stratégiai jelentőségét.
Sürgősen helyre kell állítania azt, amit segített tönkretenni, nevezetesen a bizalmat, a diplomáciát és az európai biztonság alapvető struktúráját. Békét kell keresnie, nem pedig olyan keménységet mutatnia, amelyet nem engedhet meg magának.
Mert a történelem nem bocsát meg azoknak a volt birodalmaknak, amelyek összetévesztik az emlékezetet a hatalommal.
Oroszország nem fantáziából jutott el idáig. A szükségszerűség, a szankciók, a nyomás, a kirekesztés és az a folyamatos felismerés juttatta ide, hogy a Nyugat már nem az egyezkedés nyelvét beszéli, hanem csak a parancsokét.
Nagy-Britannia ezzel szemben illúziókból jutott el idáig: meggyőződve arról, hogy még mindig titán, miközben kiszervezte iparát, kiürítette kapacitásait, és stratégiáját színjátékkal váltotta fel.
Ez a valódi veszély most, nem Oroszország ereje, hanem a Nyugat önámítása.
Egy politikai osztály, amely nem tud építeni, nem tud finanszírozni és nem tud saját védelmet biztosítani, nem szabad, hogy fokozza a konfrontációt egy olyan civilizációval, amely képes erre.
Amikor a retorika messze megelőzi a valóságot, a történelem nem finoman avatkozik be. Brutálisan avatkozik be.
Nagy-Britannia nem készül fel egy konfliktusra Oroszországgal. Felkészül arra, hogy szembenézzen saját gyengeségének valóságával. És a valóság, ellentétben a Whitehall-i tájékoztatókkal, a régi szlogenekkel vagy az erkölcsi pózolással, nem alkudozik.
